“Ó kapitány…kapitányom!…” – 56.

lakat-kapitány-2

Az utóbbi húsz év kapitányát elsöpri
legsikeresebb a népharag…

2013. október 11-én a hollandok Amszterdamban úgy kicsontozták a magyar válogatottat, mint a Fény utcai hentesmester a hosszúkarajt.

Kész lidércnyomás volt az a kilencven perc, a magyar nép futballszerető része csak ült a televíziós készülék előtt és nem akart hinni a szemének.

Ahogy Robbenék átrobogtak rajtunk, az több volt, mint megalázó, még akkor is, ha ugyanennek az esztendőnek a tavaszán a Puskás-stadionban lejátszott 1-4 alkalmából már volt szerencsénk megtapasztalni, milyen az, amikor a világ egyik legerősebb válogatottja játszik velünk (vb-selejtezőnek nevezett) edzőmeccset.

Az amszterdami másfél órát megelőzően, ha a hollandoknak nem is, de számunkra még volt elméletileg tétje a második, pótselejtezős hely megszerzése szempontjából a meccsnek, és dacára annak, hogy tudtuk: a pokolban teszünk látogatást (elsősorban a legutóbbi amszterdami 3-5 alapján), mindenkiben pislákolt egy halvány remény: hátha…

Nos, ez a „hátha” aztán egyenesen katasztrófába torkollt, a magyar válogatott történelmének valamennyi vb-selejtezője során ezen a mérkőzésen szenvedte el a legnagyobb különbségű vereségét, ám maga a látvány (ha lehet…), még a számszerű végeredménynél is lehangolóbb volt.

(Egyébként ez volt a nemzeti tizenegy történetének negyedik hétgólos veresége, 112 év alatt. A korábbi precedensek: Magyarország-Anglia 0:7 (1908. június 10.), Nagy-Britannia amatőr-Magyarország 7:0 (1912. június 30.), Németország-Magyar-ország 7:0 (1941. április 6.).

Ahogy Van Persie és társai már-már ipari méretekben rugdosták a gólokat (ne feledjük: nem Király Gábor, hanem Bogdán Ádám állt a kapuban. ), úgy ment el minden magyar kedve ismét, ki tudja hányadszor, a teljes magyar futballtól.

Nem hiszem, hogy magyar válogatott annyi gyalázkodást kapott valaha, mint amikor az 1-8-nak az angol játékvezető (Atkinson) véget vetett.

Furcsa mindezt 2015 novemberének elején, egy olyan hangulati helyzetben leírni, amikor mi éppen Eb-pótselejtező páros mérkőzésére készülünk a norvégok ellen, ezzel szemben a minket akkor péppé verő hollandok meg a csoportjukban úgy végeztek a negyedik (!) helyen, hogy többek között oda-vissza kikaptak Izlandtól, sőt, „sikerült” veszíteniük Lettországban is, így 2016 júniusa lesz az első olyan napsütötte hónap, amikor ha vb-t, vagy Eb-t rendeztek, azt ők 14 év után először távolról szemlélhetik csupán. Európa-bajnokságról egyébként 32 év, hét torna után hiányoznak majd.

Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a két ország futball válogatottjának erejében, vagy általános futball kultúrájában állt be akkora változás, amely ezt a helyzetet eredményezte, de az is tény: a magyarokat két évvel ezelőtt még összesítve 2-12-es különbséggel letudó Oranje mára elemeire hullott szét.

No, de ez a jelen témája, mi még egyelőre az amszterdami 1-8-nál sem tartunk, hiszen az előző fejezetet ott zártuk, miszerint az Egervári Sándor vezényelte gárda Andorrában egy játszadozós 5-0-val kezdte a vb-selejtezőket.

A történések annyira közeliek, hogy a magyar szurkolók minden egyes mérkőzésnek jószerivel valamennyi passzára, bedobására, szögletére pontosan emlékeznek. Szegény Guzmics Richárd kapitális egyéni drámája, hogy leginkább talán az ő „gólpasszára”, no meg a bukaresti sima 0-3-ra, pedig még utána következett az amszterdami 90 perc, az Egervári-éra utolsó mérkőzése.

E két meccs előtt ugyanis telisteli voltunk hittel és reménnyel!

Andorra után a hollandok ugyan focisulit tartottak a Puskás stadionban (1-4), de ezzel valahol a lelkünk mélyén számoltunk, és egy mondhatni váratlan, Észtországban aratott (1-0) győzelem azonnal visszaadta a reményeinket.

Ezt a voltaképpen meglepő sikert (valljuk be: a döntetlennel is boldogan kiegyeztünk volna) nagyon megünnepeltük, kiváltképp alig egy hónappal a hollandok budapesti futballparádéja és még inkább a magyar válogatottnak azon a mérkőzésen mutatott „futballja” után.

És ezt az észteknél aratott diadalt tudtuk négy nap múlva hazai pályán egy olyan győzelemmel megtetézni, amelyet E. S. kapitányságának talán a leglátványosabb sikerének is minősíthetünk!

A nálunk akkoriban még nagyságrendekkel jobb (ma is?) törökök következtek, akiket úgy vertünk 3-1-re, hogy nemcsak az eredmény, hanem a mérkőzés bizonyos időszakaiban a játék is gyönyörködtető volt.

A kapitány a Bogdán -Vanczák, Korcsmár, Mészáros, Kádár – Varga, Elek (Pátkai) – Gera, Hajnal (Pintér), Koman (Koltai) – Szalai alakulatot játszatta. A vendégek a francia-török Mevlüt Erdin góljával ugyan vezetést szereztek az első félidő közepén, de Koman Vladimir, nagy kapushibából, szinte az oldalvonalról küldött lövéssel kiegyenlített az első félóra legvégén. A szerencsés gól szárnyakat adott a csapatnak, amely aztán a második félidőben teljesen a törökök fölé kerekedett. Szalai Ádám, majd büntetőből Gera Zoltán szerzett újabb gólt, így alakult ki a 3-1-es végeredmény.

A két győzelem szülte jó hangulatot rontotta ugyan a norvégok elleni, novemberi hazai vereség, hiszen nem szakadt meg az északi ország válogatottja elleni, akkor már 31 éve tartó nyeretlenségi sorozat, de miután ez csak egy barátságos mérkőzés volt, a magyar szurkolók a Himnusz alatt egy „Köszönjük az idei évet!” felíratú molinóval köszöntötték a találkozón egyébként harmatgyenge futballt bemutató válogatottat.

Ezt követően minden tétet a soron következő, már 2013-ban lejátszott magyar-román vb-selejtezőre tettünk fel, amelyet még az izraeliek elleni meccsen történt lelátói incidens okán zártkapuk mögött kellett lejátszanunk, de ettől teljesen függetlenül a 93. percig azt hittük, hogy győzelemben ölt testet a csoda!

Egervári Sándor együttese a Király – Vanczák, Korcsmár, Mészáros, Kádár – Koman, Pintér Á., Hajnal, Dzsudzsák – Szabics – Szalai tizeneggyel kezdett, a második félidőben Szabicsot Varga József, Hajnalt az újonc Kovács, majd Dzsudzsákot Halmosi váltotta. A 16. percben Hajnal Tamás a balösszekötő helyéről beívelt szabadrúgásából az előrehúzódott Vanczák Vilmos tökéletes fejessel vette be a román kaput. Két kapus sem védte volna ezt a bólintást, de nem csak ezért maradt emlékezetes. Ez volt az első gól, amelyet 1998 óta a románok ellen szerzett a magyar csapat. 473 játékperc után született. A 67. percben Korcsmár Zsolt szabálytalansága után Adrian Mutu tizenegyesgóljával egyenlítettek a vendégek. Négy perccel később Korcsmár a lehető legtökéletesebben egyenlítette ki a saját „tizenegyes-számláját”: a másik oldalon büntetőt harcolt ki. Dzsudzsák Balázs a tőle megszokott higgadtsággal váltotta gólra.

Már-már a kezünkben éreztük a győzelmet (a stadionból kizárt szurkolók a környező tereken kivetítőkön nézték a meccset és már indították a karnevált), amikor Egervári pályafutásának talán legrosszabb, de mindenképpen legbalszerencsésebb cseréjét hajtotta végre.

A 80. percben 2-1-es vezetésünknél Hajnal helyett az akkoriban még teljesen rutintalan Kovács Istvánt küldte a pályára, aki a sorsdöntő percben nem tudott blokkolni egy román előreívelést, (bár ezt rajta kívül a körülötte állók közül a felvételek tanúsága szerint többen is megtehették volna) a védők mögé beívelt labdára indult Mutu, valamint Mészáros és Varga. A két védő összefutott, elesett és a lecsurgó labdából a néhány perccel korábban beállt Alexandru Chipciu a győzelemmel felérő egyenlítő gólt lőtte Király hálójába.

Mint később kiderült: ez végzetes pillanat volt a pótselejtezőt jelentő második hely megszerzése szempontjából, mert bár Törökországból Böde bravúros góljával elhoztunk egy pontot, de menni kellett Bukarestbe, ahol a fentebb már emlegetett Guzmics-féle ajándékátadásból a hazaiak szinte azonnal a kezdés után vezetést szereztek, aztán a zárásig még rúgtak kettőt, és olyan simán nyertek 3-0-ra, amelyre még a legrosszabb álmainkban sem számítottunk.

Sok vereséget megbocsájt a magyar szurkolók, de Romániában a pályáról lesöpörve kikapni az mindig „főbenjáró bűn”, még akkor is, ha az utolsó körre egy nagyon halványka remény maradt, hiszen, a bukaresti drámát követően az észteket itthon 5-1-re legázoltuk!

A játéknap után a már nyeregben lévő hollandoknak 22, a magyaroknak 14, a románoknak és a törököknek 13 pontja volt.

Várható volt, hogy válogatottunk a két hátralévő mérkőzéséből a hazai, andorraiak ellenit megnyeri, ám éppen ugyanennyire fogadni lehetett volna arra is, hogy a románok még további hat pontot szereznek. Így tehát csak egy (nagyon-nagyon) esetleges hollandiai siker tarthatta volna életben a reményeinket. Talán ezért is kezdett túl bátran a szokatlanul sok támadó -játékost is a soraiban tudó legénység Amszterdamban. (A Bogdán – Vanczák, Guzmics, Korcsmár, Kádár – Koman, Hajnal, Varga J., Dzsudzsák – Böde, Németh tizenegy kezdett, a második félidőre beállt Elek és Devecseri, majd a hajrára Nikolics.)

No, ennek lett a vége az 1-8-as katasztrófa, amely azóta is a „humoros” műsorok és a „vicces” internetes honlapok örökzöld témája, középpontjában szegény Devecserivel, aki amúgy kétségkívül „soha nem látott” öngóllal járult hozzá a hollandok nyolcasához, de még azt a hibát is elkövette, miszerint a mérkőzés után úgy nyilatkozott: „az öngól nem számítva, szerintem nem játszottam rosszul…”.

Nem kellett volna ezt mondani, mint ahogy a létező legrosszabb pillanatot választotta Szalai Ádám is, aki az 1-8-at követő, Andorra elleni hazai mérkőzést közvetlenül megelőző napot szemelte ki arra, hogy egy hosszú, részletes monológban ostorozzon végig mindenkit, akinek a magyar labdarúgáshoz az utóbbi évtizedekben köze volt.

Vannak (megengedem: a futball tekintetében abszolút outsiderek), akik mind a mai napig foggal-körömmel védik a csatárt, mondván, hogy „csak azt mondta el, ami igaz, és amit mindenki tudott”, gondosan hallgatva ama szomorú tényről, hogy a nagy kifakadást követő napon a földkerekség talán leggyengébb válogatottja ellen Szalait le kellett cserélni, mert a labdával jó, ha kétszer találkozott.

A bírálattal nem volt baj, csak ilyenkor egy karakán, vérbeli csatár (kiváltképp, ha másnap Andorra az ellenfél, hazai pályán) rúg egy ötöst, és azt mondja: „Na, látjátok, így kell ezt csinálni.”

(Arról már nem is beszélve, hogy előretolt center létére a teljes vb-selejtező sorozathoz írd és mondd két góllal tudott hozzájárulni, abból is az egyiket Andorrában szerezte.)

De közel sem ez történt, az 1-8 után azonnal lemondó Egervári Sándor helyére állított Csábi József élete egyetlen szövetségi kapitányként végig ült mérkőzését 2-0-s győzelemmel zárta ugyan, de ez az újabb kiesésünk tényén már az égvilágon semmit sem változtatott.

Az, hogy Egervárit az 1-8 „levette” a kapitányi kispadról valahol érthető (egy ilyen eredményt követően az első számú szakmai főnöknek szinte kötelező lemondania), az azonban nagyon igazságtalan, miszerint teljes tréneri működését azóta is legnagyobb részt ennek az eredménynek a felemlegetésével intézik el.

Pedig (és a számok nem hazudnak) Egervári Sándor az utóbbi húsz év legsikeresebb magyar szövetségi kapitánya volt!

Az általa vezényelt Eb-selejtező sorozatban 19, a vb-kvalifikációkon 18 ponttal zárt a válogatott, de még Koemannal is összeszedtünk pontosan annyit (16-ot), mint amennyivel most a pótselejtezőre készülünk.

Edzősors?

Kapitánysors?

Tulajdonképpen mindkettő.

A szikár tény: Egervárinak azóta nincs csapata.

Következik: Pintér kontra Dárdai

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 11.25. 19:30 Haladás-FTC (TV:M4)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ