“Ó kapitány…kapitányom!…” – 59.

lakat-kapitány-2

A mini-zsenibe már akkor beleszeretett egy ország, amikor még csak beszélt a futballról…

Dárdai Pál (aki ezekben a napokban éppen a német sportsajtó egyik sztárja, hiszen a Hertha BSC sorra nyeri a meccseit és összehasonlíthatatlanul jobban szerepel, mint azt a bajnokság indulásakor akár a legelfogultabb szurkolói várhatták volna) 2014. szeptember 26. és 2015. július 13. között volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

Ebbe a kilenc hónapba hét mérkőzés fért bele, közülük kettőt (az oroszok ellen a Fradi- stadionban – vereség, a litvánok ellen Debrecenben – győzelem) barátságos alapon játszottak, öt viszont „vérre” ment!

Kilenc hónapnyi kapitányság és hét meccs ezen a poszton összességében annyira kevés, hogy Dárdai (már amennyiben szigorúan vesszük jelen sorozat alapszabályát, miszerint a magyar futballra az eddig 53 – és ebbe már Bernd Storck is beleszámít – szövetségi kapitány közül legnagyobb hatást gyakorló szakemberek munkáját elemezzük részletesen) munkásságát voltaképpen át kellene ugranunk.

Dárdai azonban valami olyan egészen elképesztő (és egyben váratlan) pezsgést hozott a mocsárba éppen elsüllyedni látszó magyar válogatott életébe (vigyázat: nem a magyar futballról, hanem a nemzeti tizenegyről beszélek), amelyre előzetesen a világon senki sem számíthatott.

Esetében a szinte végsőkig elcsépelt közmondás („Jöttem, láttam, győztem”) majdhogynem annyira igaz, mint amikor azt „Veni, vidi, vici” megfogalmazásban bizonyos Julius Ceasar üzente haza szenátusának, II. Pharnakész pontoszi király ellen aratott zelai győzelme után. Még akkor is, ha a műfajok (jelesül a háború és a futball), noha sok elemükben hasonlítanak egymáshoz, jelentőségükben semmilyen tekintetben össze nem hasonlíthatók. Hiszen ha valaki elmondhatja a magyar labdarúgás történetében, hogy érkezett, körülnézett és sikereket aratott, akkor azt az embert valóban Dárdai Pálnak hívják.

Ám még mielőtt ennek a bizonyos „sikerkorszaknak” a részleteibe belemennék, kénytelen vagyok némi személyes kitérőt tenni, amely megítélésem szerint fontos a labdarúgás esetében is, holott egyáltalán nem a futballról szól.

Életemnek volt egy több mint tízéves szakasza, amikor alkalmam nyílott néha heti, néha havi rendszerességgel az ország legnevesebb történészeivel beszélgetni (a nevek felsorolását csak azért mellőzném, mert részint elvinné a cikk terjedelmének a felét, részint puszta említésük a részemről óhatatlanul is hivalkodásnak hatna, amit nagyon nem szeretnék), akiktől megtanultam: egy korszak igazán alapos, minden szempontból körüljárt, a hitelesség pecsétjével is ellátható és tudományos igényűnek mondható elemzéséhez néha fél évszázados távlat sem elegendő, de még a „felszínes” értékelésekhez is kell minimum húsz-harminc év.

A történészek talán legnevesebbike szinte kinevetett, amikor egyszer arra kértem, hogy egy stúdióbeszélgetésben a II. világháború egyetlen bizonyos részeleméről társalogjon kicsit (no, nem velem, mert akkor tökéletesen megértettem volna elzárkózó álláspontját), hanem néhány az ő kvalitásához mérhető kollégájával, vagy kolléganőjével.

– Ahhoz kell még vagy húsz-huszonöt év…- mondta jóval több, mint fél évszázaddal (!) a második világégés befejezte után.

Mindezt (még csak véletlenül sem a két eset összehasonlításának szándékával) azért tartottam szükségesek leírni, mert annyiban analóg a helyzet, hogy az úgynevezett Dárdai-korszakot is sokkal inkább csak érintgetni, karcolgatni, kóstolgatni lehet (egyelőre), tudakolva: igazi hatása volt-e a teljes magyar labdarúgásra egyáltalán (én erősen hajlok arra a már most kijelenthető tételre, hogy nagyon is volt…), hiszen az majd csak hosszú évek múlva jelentkezik.

(A magam részéről még az Eb-re való kijutás sem tartom a „Dárdaikorszak” vitathatatlan és kizárólagos eredménynek. Részint azért nem, mert abban a kijutásban további két kapitány munkája is benne van, részint azért, mert vajon hány évre vagy évtizedre kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy megtaláljuk például azt az embert, aki először tanította meg Priskin Tamásnak azt a jobb belső csűddel való kapura lövésfajtát, amelynek eredményeként a labda először úgy tesz, mintha a szögletzászló környékén hagyná el a pályát, aztán hirtelen elkezd befelé kanyarodni, pontosan annyira, amennyi ahhoz kell, hogy a repülő kapust elkerülje és, hogy ne a kapufán csattanjon, hanem belülről végigégesse a háló bal oldalát.

Nos, az ilyen „nüánszok-ra” gondolok én akkor, amikor az úgynevezett korszakértékelésről beszélek, és egyáltalán nem arról, amennyivel ezt a média mindentudó, nagy felszínesei el szokták intézni, jelesül: „Dárdai idejött és rendbe tette a magyar futballt!”

Ha a magyar labdarúgás közel harminc éve kezdődött mélyrepülésének (kiindulás alapként számítsuk az 1986-os mexikói világbajnokság végét, bár egyéni időszámításom szerint a válság az 1969. decemberi, marseille-i vereséggel indult, még akkor is, ha ezt követően mind válogatott-, mind klubszinten értünk is el jelentős eredményeket, az NB I-es bajnokság átlagszínvonalát, egyéniségekben való bővelkedését és mindenekelőtt a mérkőzések iránti érdeklődést pedig egyenesen arcpirító tett lenne a jelenlegivel összehasonlítani) minden baját olyan egyszerű lenni megoldani, hogy találunk egy 38 éves, mind a magyar, mind a német labdarúgást belül is jól ismerő, jó svádájú (félreértés ne essék: 2015-ben, a televíziók totális uralma alatt szenvedő társadalmunkban ez egy nagyon fontos szempont!), a kapitányok nagy részénél jobban kommunikáló fiatalembert, aki a jelenlegi válogatottak egy részével ráadásul még közösen is viselte a nemzeti színű mezt, azaz a brancshoz tartozik” és aki egy viszonylag neves (mert azért minden tiszteletem mellett kéretik a Hertha BSC-t ne Európa legnagyobb, legnevesebb, legnépszerűbb klubjai közé sorolni) német egylet utánpótlás-csapatainak az edzője, ő pedig, mint Harry Potter egy varázsütésre megváltja a magyar labdarúgást: akkor mi a baj?

A legnagyobb szerencse, hogy Dárdai sokkal intelligensebb, tanultabb, és ma már szemléletében is tágabb látókörű annál, minthogy mindez magáról komolyan el is higgye.

Az igazi baj az volt, hogy a valóban nagy formátumú és nem három plusz egy meccsre (Dárdai szerződése először ennyire szólt, majd később hosszabbodott meg egészen 2015 júliusának közepéig, amikor aztán a Hertha felmutatta a piros lapot az MLSZ-nek és a nagy kaland visszavonhatatlanul véget ért), hanem minimum három évre szerződő kapitányok sem ígérnek olyat, amely a magyar szurkolói füleknek nagyon jól cseng ugyan, miközben mindenki pontosan tudja: megvalósíthatatlan!

Balszerencséjének ezzel szemben az bizonyult, hogy a jelen médiája telis-teli van vele nagyjából egykorú, és őt mintegy haverjuknak tekintő (nagy tekintélyt tud ám az kölcsönözni egy szerkesztőségi hierarchián belül, ha valaki csak úgy belemondhatja a légtérbe, gondosan ügyelve arra, hogy mindenki hallja : „Mindjárt felhívom a Dárdai Palit és megkérdezem tőle.” vagy „Ha majd legközelebb leülünk a futballról beszélgetni, erre feltétlenül rákérdezek, nekem megmondja.” hangadókkal és megmondó emberekkel, akik már azelőtt, hogy D. P. egyetlen edzést tartott volna a válogatottnak (és akkor Eb-selejtezőről nem ejtettem szót) összehasonlíthatatlanul magasabbra emelték, és ezzel, millió megatonnányival több terhet tettek a vállára, mint amennyit a felnőtt futball szintjén mondhatni teljesen rutintalan fiatalember képes elviselni.

Egy percig sem vitatom, hogy Dárdai a létező legszerethetőbb és leginkább eladhatóbb módon mutatkozott be a magyar sajtó képviselői előtt. Az igazán nagy szerencséje mégis abban volt, hogy miután majdhogynem olyan előnnyel nyerte a szimpátiaversenyt, mint bizonyos Kovács József 1967-ben a Táncdalfesztiválon a Jöjj vissza hozzám című dallal (amelyet ugyan a zsűri nem juttatott tovább, de miután létezett közönségszavazat – igaz, nem sms, vagy applikáció formájában, hanem egyszerű postai levelezőlapon – a következő napok a a Rádió épülete előtt azzal teltek, hogy a rendészek huszonnégy órában fogadták a teherautó karavánokat, amelyek mind-mind a Kovács Józsi dalára érkező voksokat hozták), szakmailag is remekül helyt tudott állni.

Dárdai egyszerre beszélt perfektül a média és a nép nyelvén.

Márpedig ezzel a kettővel nálunk már önmagában véve nemhogy csatát, de akár háborút is lehet nyerni, mert az úgynevezett „emberközeliséget”, az őszinteséget, a dolgok szemtől szembe való kimondását mindenki szereti!

Egészen addig, amíg a kritika nem az ő személyét érinti!

A média és a szurkolók előtt viszont (talán egyetlen kivételtől eltekintve) Dárdai pontosan úgy földig hajolt, ahogyan viselkedett ez a két közeg vele, így azután nagyobb összeborulásnak és egymásra találásnak volt szemtanúja az eseményeket egy kicsit távolabbról néző, egyik fél kegyeit sem kereső, ám a futballban sok hasonló „életre szóló házasságot” megélt kívülálló – aki aztán ugyanennek a frigynek a szinte verekedésig fajuló válóperi tárgyalásain is ott volt -, mint amikor a Pretty Woman című film zárójelenetében Richard Gere egy nyitott limuzinban állva utazva a szájában egy szál vörös rózsát tartva megy megkérni az ő Vivienje (jelesül: Julia Roberts) kezét.

Félreértés ne essék, és ezt nagyon fontos leszögezni: azt az egészen elképesztő, divatos szóval élve „hypolást” (régen ez is mennyivel jobban hangzott, hiszen „csak” népszerűsítésnek vagy sztárolásnak kellett mondani) nem Dárdai kérte vagy követelte, ezt ő, mint későbbi eredményességének egyik nagyon fontos kellékét, “eljegyzési” ajándékul már akkor megkapta a médiától, amikor még nemhogy egy „csók” el nem csattant közöttük, de éppen az első randevúnál tartottak.

Dramaturgiailag is sokszorosan áldott volt a helyzet, hiszen ott volt a D. P.-től minden génjében különböző Pintér Attila, akit azonnal össze lehetett hasonlítani az új kapitánynyal (ugye, nem kell mondanom, hogy Dárdai 100:0 arányban jött ki győztesen az összevetésekből, pedig, és ezt nagyon fontos leszögezni: addig még egy edzés sem tartott a válogatottnak…), és aki egyszeriben a „mindenre alkalmatlan” edzők közé soroltatott.

Dárdai abban is nagyon okos volt, hogy a magyar válogatott nevében nem ígért a későbbiekben majd megvalósítandó olyan dolgokat, amelyekről ő tudta a legjobban, hogy a jelenlegi állománnyal soha sem lehet képes.

Egyáltalán nem a véletlen műve volt, hogy mindig kockáról kockára, azaz mérkőzésről mérkőzésre lépkedett, és bizony túl a csapat vitathatatlanul látványos és sikeres átszervezésén, feltüzelésén, motiválásán, az edzői szerencse is minden tekintetben a keze alá dolgozott.

A Dárdai által kapitányként levezényelt meccsek olyan élénken élnek még az emberek emlékezetében, mint a tegnapi esti TV Híradó vagy a Barátok közt soros fejezete, így nem is azokkal az elemekkel aprólékoskodnék, amelyeket mindenki pontosan tud, inkább arra emlékeztetnék: milyen hihetetlen szerencse kell néha ahhoz, hogy egy valóban jó edző bizonyíthassa is kvalitásait.

Dárdai első (ráadásul nemcsak futballszakmai szempontból fontos) mérkőzésén, Bukarestben egy félidőnyi mondhatni úgy ötszázalékos teljesítmény után, igaz, hogy csak 0-1-gyel mentünk öltözőbe, de az lehetett volna simán 0-3 is!

Ezzel szemben a második félidőben mutatott teljesen megújult játékunk eredményeként a 82. percben még egyenlíteni is tudtunk, amely végül bravúrpontot eredményezett.

Aláhúzom: nyolc percre volt Dárdai attól, hogy ha nem is olyan rútul, mint Egervári csapata, de ugyanúgy vereséget szenvedjen Romániában, mint alig valamivel korábban Guzmicsék.

Az 1-1, majd a négy nap múlva a csillagok ajándékaként kapott feröeri győzelem után Dárdai Pálnak olyan respektje lett a magyar futballban, hogy ha nagyon akarja, még a segítőjeként mellette ülő Szabics Imrét is nyugodtan beküldhette volna tizenöt-húsz percre, hátha rúg, vagy fejel egy gólt, nem volt ember, aki ezért szólni mert volna neki!

Ilyen persze, álmában sem fordult meg a fejében: a körülötte kialakult ajnározásra alapuló helyzet volt olyan, hogy ha netán megteszi, akkor az értékelés így szólt volna: „Ilyen zseniális húzás is csak a Palinak juthatott az eszébe.”

Summa summarum: ha valakinek éppen a futballedzőség a mániája és ebben a sportágban gigantikus tervei vannak a jövőjét tekintve, annak 2014 végén, 2015 elején nagyon jó dolog volt Dárdai Pálnak lenni.

Következik: Dárdai helyett Bernd Storck arat…

lakat-kapitány

Vélemény a cikkhez: “Ó kapitány…kapitányom!…” – 59.

  • Ez a fejezet tipikus példája “a kevesebb több lett volna” esetének, az “LTK-alapbetegségnek”, amiből eddig szerencsére keveset mutatott fel a sorozat -- zűrzavaros nyíló-záruló (vagy nyitva felejtett) zárójeles mellékmondatokkal, példázatos anekdotaszálakkal, hogy mire a körmondat végére érünk, már a mondat elejét is elfelejtettük, nem még azt, hogy miről is szól maga az írás. Értem, persze, hogy mi akar lenni a konklúzió, de azért a legjobb az egészben az volt, amikor az olvasás végére értem, szép csendben zúgásnak indult fejjel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 11.18. 15:30 Paks-FTC (Stream:m4sport.hu)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ