“Ó kapitány…kapitányom!…” – 59.

lakat-kapitány-2

A mini-zsenibe már akkor beleszeretett egy ország, amikor még csak beszélt a futballról…

Dárdai Pál (aki ezekben a napokban éppen a német sportsajtó egyik sztárja, hiszen a Hertha BSC sorra nyeri a meccseit és összehasonlí­thatatlanul jobban szerepel, mint azt a bajnokság indulásakor akár a legelfogultabb szurkolói várhatták volna) 2014. szeptember 26. és 2015. július 13. között volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

Ebbe a kilenc hónapba hét mérkőzés fért bele, közülük kettőt (az oroszok ellen a Fradi- stadionban – vereség, a litvánok ellen Debrecenben – győzelem) barátságos alapon játszottak, öt viszont „vérre” ment!

Kilenc hónapnyi kapitányság és hét meccs ezen a poszton összességében annyira kevés, hogy Dárdai (már amennyiben szigorúan vesszük jelen sorozat alapszabályát, miszerint a magyar futballra az eddig 53 – és ebbe már Bernd Storck is beleszámí­t – szövetségi kapitány közül legnagyobb hatást gyakorló szakemberek munkáját elemezzük részletesen) munkásságát voltaképpen át kellene ugranunk.

Dárdai azonban valami olyan egészen elképesztő (és egyben váratlan) pezsgést hozott a mocsárba éppen elsüllyedni látszó magyar válogatott életébe (vigyázat: nem a magyar futballról, hanem a nemzeti tizenegyről beszélek), amelyre előzetesen a világon senki sem számí­thatott.

Esetében a szinte végsőkig elcsépelt közmondás („Jöttem, láttam, győztem”) majdhogynem annyira igaz, mint amikor azt „Veni, vidi, vici” megfogalmazásban bizonyos Julius Ceasar üzente haza szenátusának, II. Pharnakész pontoszi király ellen aratott zelai győzelme után. Még akkor is, ha a műfajok (jelesül a háború és a futball), noha sok elemükben hasonlí­tanak egymáshoz, jelentőségükben semmilyen tekintetben össze nem hasonlí­thatók. Hiszen ha valaki elmondhatja a magyar labdarúgás történetében, hogy érkezett, körülnézett és sikereket aratott, akkor azt az embert valóban Dárdai Pálnak hí­vják.

Ám még mielőtt ennek a bizonyos „sikerkorszaknak” a részleteibe belemennék, kénytelen vagyok némi személyes kitérőt tenni, amely megí­télésem szerint fontos a labdarúgás esetében is, holott egyáltalán nem a futballról szól.

Életemnek volt egy több mint tí­zéves szakasza, amikor alkalmam nyí­lott néha heti, néha havi rendszerességgel az ország legnevesebb történészeivel beszélgetni (a nevek felsorolását csak azért mellőzném, mert részint elvinné a cikk terjedelmének a felét, részint puszta emlí­tésük a részemről óhatatlanul is hivalkodásnak hatna, amit nagyon nem szeretnék), akiktől megtanultam: egy korszak igazán alapos, minden szempontból körüljárt, a hitelesség pecsétjével is ellátható és tudományos igényűnek mondható elemzéséhez néha fél évszázados távlat sem elegendő, de még a „felszí­nes” értékelésekhez is kell minimum húsz-harminc év.

A történészek talán legnevesebbike szinte kinevetett, amikor egyszer arra kértem, hogy egy stúdióbeszélgetésben a II. világháború egyetlen bizonyos részeleméről társalogjon kicsit (no, nem velem, mert akkor tökéletesen megértettem volna elzárkózó álláspontját), hanem néhány az ő kvalitásához mérhető kollégájával, vagy kolléganőjével.

– Ahhoz kell még vagy húsz-huszonöt év…- mondta jóval több, mint fél évszázaddal (!) a második világégés befejezte után.

Mindezt (még csak véletlenül sem a két eset összehasonlí­tásának szándékával) azért tartottam szükségesek leí­rni, mert annyiban analóg a helyzet, hogy az úgynevezett Dárdai-korszakot is sokkal inkább csak érintgetni, karcolgatni, kóstolgatni lehet (egyelőre), tudakolva: igazi hatása volt-e a teljes magyar labdarúgásra egyáltalán (én erősen hajlok arra a már most kijelenthető tételre, hogy nagyon is volt…), hiszen az majd csak hosszú évek múlva jelentkezik.

(A magam részéről még az Eb-re való kijutás sem tartom a „Dárdaikorszak” vitathatatlan és kizárólagos eredménynek. Részint azért nem, mert abban a kijutásban további két kapitány munkája is benne van, részint azért, mert vajon hány évre vagy évtizedre kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy megtaláljuk például azt az embert, aki először taní­totta meg Priskin Tamásnak azt a jobb belső csűddel való kapura lövésfajtát, amelynek eredményeként a labda először úgy tesz, mintha a szögletzászló környékén hagyná el a pályát, aztán hirtelen elkezd befelé kanyarodni, pontosan annyira, amennyi ahhoz kell, hogy a repülő kapust elkerülje és, hogy ne a kapufán csattanjon, hanem belülről végigégesse a háló bal oldalát.

Nos, az ilyen „nüánszok-ra” gondolok én akkor, amikor az úgynevezett korszakértékelésről beszélek, és egyáltalán nem arról, amennyivel ezt a média mindentudó, nagy felszí­nesei el szokták intézni, jelesül: „Dárdai idejött és rendbe tette a magyar futballt!”

Ha a magyar labdarúgás közel harminc éve kezdődött mélyrepülésének (kiindulás alapként számí­tsuk az 1986-os mexikói világbajnokság végét, bár egyéni időszámí­tásom szerint a válság az 1969. decemberi, marseille-i vereséggel indult, még akkor is, ha ezt követően mind válogatott-, mind klubszinten értünk is el jelentős eredményeket, az NB I-es bajnokság átlagszí­nvonalát, egyéniségekben való bővelkedését és mindenekelőtt a mérkőzések iránti érdeklődést pedig egyenesen arcpirí­tó tett lenne a jelenlegivel összehasonlí­tani) minden baját olyan egyszerű lenni megoldani, hogy találunk egy 38 éves, mind a magyar, mind a német labdarúgást belül is jól ismerő, jó svádájú (félreértés ne essék: 2015-ben, a televí­ziók totális uralma alatt szenvedő társadalmunkban ez egy nagyon fontos szempont!), a kapitányok nagy részénél jobban kommunikáló fiatalembert, aki a jelenlegi válogatottak egy részével ráadásul még közösen is viselte a nemzeti szí­nű mezt, azaz a brancshoz tartozik” és aki egy viszonylag neves (mert azért minden tiszteletem mellett kéretik a Hertha BSC-t ne Európa legnagyobb, legnevesebb, legnépszerűbb klubjai közé sorolni) német egylet utánpótlás-csapatainak az edzője, ő pedig, mint Harry Potter egy varázsütésre megváltja a magyar labdarúgást: akkor mi a baj?

A legnagyobb szerencse, hogy Dárdai sokkal intelligensebb, tanultabb, és ma már szemléletében is tágabb látókörű annál, minthogy mindez magáról komolyan el is higgye.

Az igazi baj az volt, hogy a valóban nagy formátumú és nem három plusz egy meccsre (Dárdai szerződése először ennyire szólt, majd később hosszabbodott meg egészen 2015 júliusának közepéig, amikor aztán a Hertha felmutatta a piros lapot az MLSZ-nek és a nagy kaland visszavonhatatlanul véget ért), hanem minimum három évre szerződő kapitányok sem í­gérnek olyat, amely a magyar szurkolói füleknek nagyon jól cseng ugyan, miközben mindenki pontosan tudja: megvalósí­thatatlan!

Balszerencséjének ezzel szemben az bizonyult, hogy a jelen médiája telis-teli van vele nagyjából egykorú, és őt mintegy haverjuknak tekintő (nagy tekintélyt tud ám az kölcsönözni egy szerkesztőségi hierarchián belül, ha valaki csak úgy belemondhatja a légtérbe, gondosan ügyelve arra, hogy mindenki hallja : „Mindjárt felhí­vom a Dárdai Palit és megkérdezem tőle.” vagy „Ha majd legközelebb leülünk a futballról beszélgetni, erre feltétlenül rákérdezek, nekem megmondja.” hangadókkal és megmondó emberekkel, akik már azelőtt, hogy D. P. egyetlen edzést tartott volna a válogatottnak (és akkor Eb-selejtezőről nem ejtettem szót) összehasonlí­thatatlanul magasabbra emelték, és ezzel, millió megatonnányival több terhet tettek a vállára, mint amennyit a felnőtt futball szintjén mondhatni teljesen rutintalan fiatalember képes elviselni.

Egy percig sem vitatom, hogy Dárdai a létező legszerethetőbb és leginkább eladhatóbb módon mutatkozott be a magyar sajtó képviselői előtt. Az igazán nagy szerencséje mégis abban volt, hogy miután majdhogynem olyan előnnyel nyerte a szimpátiaversenyt, mint bizonyos Kovács József 1967-ben a Táncdalfesztiválon a Jöjj vissza hozzám cí­mű dallal (amelyet ugyan a zsűri nem juttatott tovább, de miután létezett közönségszavazat – igaz, nem sms, vagy applikáció formájában, hanem egyszerű postai levelezőlapon – a következő napok a a Rádió épülete előtt azzal teltek, hogy a rendészek huszonnégy órában fogadták a teherautó karavánokat, amelyek mind-mind a Kovács Józsi dalára érkező voksokat hozták), szakmailag is remekül helyt tudott állni.

Dárdai egyszerre beszélt perfektül a média és a nép nyelvén.

Márpedig ezzel a kettővel nálunk már önmagában véve nemhogy csatát, de akár háborút is lehet nyerni, mert az úgynevezett „emberközeliséget”, az őszinteséget, a dolgok szemtől szembe való kimondását mindenki szereti!

Egészen addig, amí­g a kritika nem az ő személyét érinti!

A média és a szurkolók előtt viszont (talán egyetlen kivételtől eltekintve) Dárdai pontosan úgy földig hajolt, ahogyan viselkedett ez a két közeg vele, í­gy azután nagyobb összeborulásnak és egymásra találásnak volt szemtanúja az eseményeket egy kicsit távolabbról néző, egyik fél kegyeit sem kereső, ám a futballban sok hasonló „életre szóló házasságot” megélt kí­vülálló – aki aztán ugyanennek a frigynek a szinte verekedésig fajuló válóperi tárgyalásain is ott volt -, mint amikor a Pretty Woman cí­mű film zárójelenetében Richard Gere egy nyitott limuzinban állva utazva a szájában egy szál vörös rózsát tartva megy megkérni az ő Vivienje (jelesül: Julia Roberts) kezét.

Félreértés ne essék, és ezt nagyon fontos leszögezni: azt az egészen elképesztő, divatos szóval élve „hypolást” (régen ez is mennyivel jobban hangzott, hiszen „csak” népszerűsí­tésnek vagy sztárolásnak kellett mondani) nem Dárdai kérte vagy követelte, ezt ő, mint későbbi eredményességének egyik nagyon fontos kellékét, “eljegyzési” ajándékul már akkor megkapta a médiától, amikor még nemhogy egy „csók” el nem csattant közöttük, de éppen az első randevúnál tartottak.

Dramaturgiailag is sokszorosan áldott volt a helyzet, hiszen ott volt a D. P.-től minden génjében különböző Pintér Attila, akit azonnal össze lehetett hasonlí­tani az új kapitánynyal (ugye, nem kell mondanom, hogy Dárdai 100:0 arányban jött ki győztesen az összevetésekből, pedig, és ezt nagyon fontos leszögezni: addig még egy edzés sem tartott a válogatottnak…), és aki egyszeriben a „mindenre alkalmatlan” edzők közé soroltatott.

Dárdai abban is nagyon okos volt, hogy a magyar válogatott nevében nem í­gért a későbbiekben majd megvalósí­tandó olyan dolgokat, amelyekről ő tudta a legjobban, hogy a jelenlegi állománnyal soha sem lehet képes.

Egyáltalán nem a véletlen műve volt, hogy mindig kockáról kockára, azaz mérkőzésről mérkőzésre lépkedett, és bizony túl a csapat vitathatatlanul látványos és sikeres átszervezésén, feltüzelésén, motiválásán, az edzői szerencse is minden tekintetben a keze alá dolgozott.

A Dárdai által kapitányként levezényelt meccsek olyan élénken élnek még az emberek emlékezetében, mint a tegnapi esti TV Hí­radó vagy a Barátok közt soros fejezete, í­gy nem is azokkal az elemekkel aprólékoskodnék, amelyeket mindenki pontosan tud, inkább arra emlékeztetnék: milyen hihetetlen szerencse kell néha ahhoz, hogy egy valóban jó edző bizonyí­thassa is kvalitásait.

Dárdai első (ráadásul nemcsak futballszakmai szempontból fontos) mérkőzésén, Bukarestben egy félidőnyi mondhatni úgy ötszázalékos teljesí­tmény után, igaz, hogy csak 0-1-gyel mentünk öltözőbe, de az lehetett volna simán 0-3 is!

Ezzel szemben a második félidőben mutatott teljesen megújult játékunk eredményeként a 82. percben még egyenlí­teni is tudtunk, amely végül bravúrpontot eredményezett.

Aláhúzom: nyolc percre volt Dárdai attól, hogy ha nem is olyan rútul, mint Egervári csapata, de ugyanúgy vereséget szenvedjen Romániában, mint alig valamivel korábban Guzmicsék.

Az 1-1, majd a négy nap múlva a csillagok ajándékaként kapott feröeri győzelem után Dárdai Pálnak olyan respektje lett a magyar futballban, hogy ha nagyon akarja, még a segí­tőjeként mellette ülő Szabics Imrét is nyugodtan beküldhette volna tizenöt-húsz percre, hátha rúg, vagy fejel egy gólt, nem volt ember, aki ezért szólni mert volna neki!

Ilyen persze, álmában sem fordult meg a fejében: a körülötte kialakult ajnározásra alapuló helyzet volt olyan, hogy ha netán megteszi, akkor az értékelés í­gy szólt volna: „Ilyen zseniális húzás is csak a Palinak juthatott az eszébe.”

Summa summarum: ha valakinek éppen a futballedzőség a mániája és ebben a sportágban gigantikus tervei vannak a jövőjét tekintve, annak 2014 végén, 2015 elején nagyon jó dolog volt Dárdai Pálnak lenni.

Következik: Dárdai helyett Bernd Storck arat…

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Ez a fejezet tipikus példája “a kevesebb több lett volna” esetének, az “LTK-alapbetegségnek”, amiből eddig szerencsére keveset mutatott fel a sorozat -- zűrzavaros nyí­ló-záruló (vagy nyitva felejtett) zárójeles mellékmondatokkal, példázatos anekdotaszálakkal, hogy mire a körmondat végére érünk, már a mondat elejét is elfelejtettük, nem még azt, hogy miről is szól maga az í­rás. Értem, persze, hogy mi akar lenni a konklúzió, de azért a legjobb az egészben az volt, amikor az olvasás végére értem, szép csendben zúgásnak indult fejjel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ