“Ó kapitány…kapitányom!…” – 61.

lakat-kapitány-2

A legvonzóbb állás, garantáltan bukás a vége…

„Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által hivatalosan kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor speciel egyáltalán nem hatotta meg.

Mi már akkor a Rózsadomb alján lévő, csendes kis budai utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van, a mi hadseregünkkel azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!

A válogató bizottságnak nevezett hármas apám dolgozószobájában tárgyalt mindenféle komoly, amolyan felnőttes dolgokról…”

2014. október 14-én ez volt az első mondatfűzér, melyet leí­rtam a magyar futballban igazán jelentős szerepet betöltő szövetségi kapitányok működését feldolgozni szándékozó cikksorozatomban, bűnügyi szakzsargont használva „előre megfontolt szándékkal” a kapitány- saga szinte kellős közepébe ugorva, mellőzve az 1901-ben kezdődő kronológiát.

Mindennek csak azért van jelentősége, mert az első fejezet megjelenése óta eltelt 60 hét alatt is szinte forrott a levegő a magyar tréneri kar első embereinek számí­tó szövetségi kapitányok körül. Hogy mást ne mondjak, amikor a nyitófejezet megjelent, éppen a Dárdai-éra legelején jártunk, és voltak, akik komolyan hitték: a Hertha akkori utánpótlástrénerében minimum egy évtizedre megleltük azt az embert, akit még egy berni 2:3-hoz, vagy egy irapuatoi 0-6-hoz hasonló földindulás sem robbanthat ki az állásából. Akit nem érhet el a szövetségi kapitányok (jelzem, nemcsak magyar specialitásként emlí­thető) sorsa, hogy működésüknek törvényszerűen bukás a vége.

Talán maguknak a kapitányi históriák feldolgozásának is azért vágtam neki, mert (ha csak néhány héttel is) éppen váltás után voltunk, Pintér Attilát röptette a pozí­ciójából az MLSZ vezetése, következett Dárdai, aki viszont még az Eb-selejtezők végét sem érte meg. (Fontos beszúrás: ő azon nagyon kevesek egyike, akiket nem leváltottak, nem kirúgtak, nem elűztek az első számú magyar csapat kispadjáról, hanem önként álltak fel onnan, pontosabban ő az edzői karriernek egy másik tí­pusát, a külföldi klubedzőséget választotta.) A porcelán nem olyan törékeny nálunk, mint a szövetségi kapitányi beosztás, ki gondolta volna Dárdai üstökösként való berobbanásának pillanatában, hogy ugyanannak a kvalifikációs sorozatnak a legvégén (már amennyiben kijutunk az Eb-re) nem őt, hanem egy bizonyos Bernd Storckot fogunk hovatovább felállva, vastapssal ünnepelni?

Kicsit szarkasztikusan fogalmazok ebben az esetben többes szám első személyben az „ünnepelni” szó tekintetében, mert a magam részéről (elismerve természetesen a német szakember erőteljes affinitását a futballhoz) úgy gondolom, hogy a labdarúgás nevű sportágban egy nemzeti válogatott történelmében jó ha egyszer, legfeljebb kétszer következik be olyan egészen elképesztő szerencse-sorozat, mint amilyen Herr Storck működését kí­sérte. Hiszen még az sem biztos, hogy ha valami csoda folytán mikroszkóp alá helyezve lehetne vizsgálni az eseményeket, akkor észrevehető lenne, milyen mikronnyi nüanszokon múlott , hogy a magyar szurkolók most nem őt átkozzák úgy, mint tették azt (hogy csak két kapitális példát emeljek ki az események óceánjából) 1969 decemberében a marseille-i vereség után Sós Károly, vagy éppen az 1986-os mexikói vb első meccsének már a tizenötödik percében (!) dr. Mezey György esetében.

Hogy mik voltak ezek a mikronnyi nüánszok, azt részint a napi sportsajtóból, részint jelen sorozat korábbi részeiből is lépésről lépésre nyomon követhették az érdeklődők, felidézésüket a cikksorozat epilógusában nem érzem elkerülhetetlenül felidézendőnek. Annál sokkal fontosabb, hogy mit is jelent valójában a magyar futball első számú képviselőjének lenni, milyen az, amikor az embert (néha a saját erényéből vagy hibájából, néha rajta teljesen kí­vülálló okokból) egy teljes nemzet emeli a vállára, vagy kí­vánja a pokol hetedik bugyrába.

Mert bizony az már a futball ősideje óta úgy van, hogy a játékosok nem tudnak akkorát égni, amely egyszer és mindenkorra véget vetne pályafutásuknak, hiszen NB I-es futballistaként még akkor is folytathatják, ha egy-egy kapitális kudarc egy életre véget vet válogatottbéli tündöklésüknek. (Csak egyetlen példa: Zakariás József, az MTK, illetve akkori nevén a Vörös Lobogó remek fedezete az 1954-es vb-döntő elveszí­tése után soha többé nem húzhatta magára a cí­meres mezt. Holott a németek elleni meccs napján harminc éves volt csupán, ám annak dacára, hogy Bernt követően még négy évig gyakorlatilag válogatható lett volna, ráadásul 1956 nyaráig az őt az Aranycsapat kikezdhetetlen, rendí­thetetlen tagjává tevő Sebes Gusztáv maradt a kapitány, hiába várt a meghí­vóra…)

Ezzel szemben sokkal nagyobb az olyan kapitánnyá lett edzők száma, akik a nemzeti tizenegy élén bekövetkezett bukásuk után mintha megszűntek volna kvalifikált trénerek lenni a szurkolók, és a klubvezetők szemében. Soha többé nem jutottak igazán ní­vós edzői feladathoz, azaz kijelenthetjük: az első számú magyar edzőnek jók voltak, ám amikor ez a státuszuk megszűnt, örültek, ha egy NB II-es, vagy egy NB III-as csapat szerződtette őket, ráadásul legtöbbször csak „szaktanácsadónak”.

Ha az emlí­tettek nem vállalják a kapitányságot, összehasonlí­thatatlanul fényesebb szakvezetői karriert futhattak volna be, mint amilyet a hátuk mögött hagytak csupán azért, mert a kapitányi poszt mágikus csábí­tásának részint szakmai, részint hiúsági okokból nem tudtak ellenállni.

Ha a magyar válogatott történelemkönyvében nem csupán lapozgatunk, hanem a história minden egyes sorát megvizsgáljuk, csak és kizárólag arra a következtetésre juthatunk: a magyar válogatott szövetségi kapitánysága egyike a legvonzóbb állásoknak minálunk.

Nem tévedés: azt a szót használtam, hogy „vonzó”, hiszen akinek felajánlják (Bölöni Lászlón és Nyilasi Tiboron kí­vül nem tudok több ellenpéldát felhozni olyan szakembert illetően, aki többszörös felkérés, mi több, már-már könyörgés ellenére sem volt hajlandó vállalni a felkérést) az garantáltan el is vállalja, holott pontosan tudja: bukás lesz a vége.

Mert ebből a pozí­cióból diadalmenetben távozni nálunk képtelenség (itt is akad egyetlen ellenpélda: Dárdai…), az Aranycsapatot vezénylő Sebes Gusztávtól, az Ezüstcsapatot irányí­tó Baróti Lajoson, az utolsó nagyon sikeres válogatottat összerakó Mezey Györgyön át, az 1982-es vb-n kifejezetten csinosan helytálló Mészöly Kálmánig mindenki megtört, megalázott, meghurcolt, a népnek koncként odavetett emberként, bukott pozí­cióba sodródva kényszerült elhagyni a válogatott kispadját.

Ám, hogy a kapitányi poszt mégis mennyire vonzó, és hogy a trénerekben milyen mélyen gyökerezik az a remény, hogy „én majd megoldom azt is, amit mindenki megoldhatatlannak lát”, annak ékes példázata Baróti Lajos és Mészöly Kálmán esete.

Hogy csak a válogatott kispadján valaha legtöbb meccsen ülő (117) Baróti Lajos példáját emlí­tsem: 1966-ban, amikor az angliai világbajnokságon a szovjetek elleni mérkőzés után hirtelen haragjában azonnal, a mérkőzés után lemondott (a futballtörténelmet jól ismerők szó szerint idézik a BBC mikrofonjába mondott szavait, többek között ezt : „Engem otthon most hazaárulónak tartanak…”) a vezetők nemhogy elfogadták a lemondását, de még az edzősködéstől (!) is eltiltották egy időre, holott egy olyan vb-ről tért haza, amelyen a piros-fehér-zöld szí­neket viselő tizenegy fennállásának egyik legnagyobb sikerét érte el Brazí­lia 3:1-es legyőzésével.

Ha valakit alaposan megtapostak az akkori vezetők, az éppen Baróti Lajos volt, aki aztán pályafutásának későbbi szakaszában minderre úgy felelt, hogy az Újpesttel 1969-től történelmet í­rt, a Benfica kispadján bajnokságot nyert, Peruban pedig szövetségi kapitányként működött, illetve a válogatottat, két „kihagyott” világbajnokság után eljuttatta az 1978-as Mundialra.

Ha volt ember Magyarországon, aki pontosan tudta, hogy egy szövetségi kapitányság nálunk milyen rút véget ér, akkor azt az embert Baróti Lajosnak hí­vták.

És mégis, amikor Kutas István lett az MLSZ elnöke és 1975-ben felkérte Barótit szövetségi kapitánynak, akkor Lajos bácsi kétségtelenül és letagadhatatlanul húzódzkodva, vonakodva bár, de csak elvállalta a feladatot, holott pontosan tudta, már nem a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi összeállí­tású csatársort küldheti mérkőzésről mérkőzésre a pályára.

Mondhatja erre bárki: igaz, hogy ez már nem Alberték generációja volt, de még mindig olyan csillagok ragyogtak, mint Nyilasi vagy Törőcsik, akikkel a selejtezők ugyan Baróti „rehabilitálását” hozták, ám, az argentí­nai vb-n mégis csak három meccs három vereség volt a mérleg. Ez pedig egy kapitány esetében a ciánkáli bevételével egyenlő, még akkor is, ha az ellenfelek Argentí­na, Olaszország, Franciaország sorrendben követték egymást, s a csoportból két továbbjutó közül az egyik végül világbajnokként, a másik negyedikként zárta a Mundialt.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az 1902 óta számlált 53 kapitány egyik legtekintélyesebbike sem nagyszabású köszönetgála keretében lépett le a kapitányi szintérről, hanem csendben, halkan, jószerivel elbujdosva (de legalább Argentí­na után nem taposták meg úgy, mint tették azt 1966-ban..), és előbb a Wacker Innsbruckhoz, majd a Benficához „menekült” inkább, minthogy magyar csapatnál folytassa a hivatását.

Mészöly Kálmán az egyetlen, aki háromszor is nekivágott a nagy kalandnak, és bár ebből egyszer önként távozott, de a további kettőnél a vállalás előtt mindenkinél több tapasztalatának kellett lennie ahhoz, hogy tudja: a vége garantált bukás és meghurcoltatás lesz!

A kapitányi poszton a háború utáni időszakban duplázók (Illovszky Rudolf, Verebes József, Mezey György, Bicskei Bertalan) közül egyedül Illovszky második vállalása érthető, hiszen az első kapitányi szakasza után őt nem elküldték a válogatott kispadjáról, hanem maga állt fel onnan. A további emlí­tettek esetében soha sem fogom megérteni a döntést. Azt, hogy a kapitányi posztról a szurkolók által (megjegyzem teljesen igazságtalanul…) szinte kiutált Verebes József, a leváltása után az ügyét még a bí­róságig is elvivő Bicskei Bertalan, vagy a minden kapitány közül legjobban szétcincált, a szó szoros értelmében agyontaposott dr. Mezey György miből gondolta azt, hogy a körülmények, a viszonyok, a magyar futballközeg, a válogatottat az ő idejükben körülvevő sarkvidéki hangulat kirúgásuk óta olyan mértékben megváltozott, hogy minden más lesz, mint munkálkodásuk első szakaszában, amelynek végén több sebet kaptak, mint Napóleon bármelyik katonája a waterloo-i csatában.

Összegzésül csak arra a következtetésre tudok jutni, hogy Magyarországon minden kudarc és minden megaláztatás dacára, az a futballedző, aki erre a hivatásra teszi fel az életét legalább egyszer szeretne szövetségi kapitány lenni.

Szí­nházi példával élve, olyan ez, mint a Nemzeti, vagy a Ví­gszí­nház direktorának lenni, amelynek (egy-egy a példát csak erősí­tő kivételtől eltekintve) soha, senki nem tud ellenállni, még akkor sem, ha pontosan tudja: hatalmas bukás és megszégyení­tés lesz a vége, sőt, eljön az idő, amikor még azt is megkérdőjelezik, hogy egy verset el tud-e mondani tisztességesen.

A manapság a népszerűsége csúcspontjához közelí­tő Bernd Storck sem tudja még (vagy tudja, de nem érdekli?), hogy mi vár rá abban a pillanatban, amint a szerencse elpártol tőle, jön néhány váratlan vereség, és a lelátókon egyszer csak felhangzik a „Dárdai!!! Dárdai!!! Dárdai!!!” kórus.

És miután a szövetségi kapitányok sorsa már csak kódoltan ilyen, ez még akkor is bekövetkezik egyszer, ha netán (és ezt tiszta szí­vből kí­vánom neki és mindannyiunknak) az Eb-n elfogadhatóan, tisztességesen, vagy éppen kifejezetten jól szerepel majd a magyar válogatott.

Mert a futballban nincs megállás, a ma sikere holnap annyit ér, mint egy múlt havi kombinált bérlet a BKK járatain.

És mégis, akit szövetségi kapitánynak felkérnek, az akár a lejárt bérlettel is megkockáztatja a válogatott főmasinisztájának szerepét, gondolkozás nélkül vállalja a nagy kalandot, az ideig-óráig tartó nagy kapitányi repülést.

Mert az csak nagyon kevesen (mondhatni senki) engedhetik meg maguknak, amit bizonyos Fehéry Ákos tett 1918 és 1919 áprilisa között.

Öt meccsre elvállalta a kapitányságot, mind az ötöt megnyerte, majd villámgyorsan leköszönt és elment futballbí­rónak.

Anyázták, persze, ott is.

Mégis, micsoda különbség.

Vége

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Részletek az egész sorozatot megismerése után a szerzőhöz í­rott (elektronikus) levelemből.

    Kedves Karcsi!

    Nagyon élveztem a körutazást a magyar szövetségi kapitányok inkább göröngyös (sőt rázós) mint sima útján… Nem csak a szövetségi kapitányok sorsát vázoltad fel – esetenként hol szelí­d elnézéssel, hol keserű humorral – hanem egyúttal körképet is lehetett kapni belőle a futball (nemcsak a magyar futball) történetéről.
    *
    Ami általános érvényű, hogy az 1930-as évektől a futball egyre inkább a politika része (de mondhatni azt is: játékszere) lett. [Nem í­rtál róla, de 1938-ban a németek Sepp Herberger által összeállí­tott válogatottját Hitler utasí­tására ki kellett egészí­teni az egyénileg természetesen kiváló osztrák játékosokkal afféle »Großdeutschland« válogatottá, és az összeszokatlan csapat le is égett. Mussolini kézi vezérlésről már többet lehet olvasni.]
    *
    Nálunk ugye 1941-1945 majd 1949-1989 között az MLSZ (ha éppen létezhetett) az állami sportvezetés alá volt rendelve, s az aztán az érvényesí­tette is fölényét. Nemegyszer egészen szakmai részletekbe is beleszólva. Aztán 1990-től közvetve. Eleinte kifejezetten futballellenesen (a pályák megszüntetése ugyan már korábban elkezdődött, ehhez jött az anyagi ellehetetlení­tés), az utóbbi időben pedig (számomra sokkal rokonszenvesebben) ennek a fordí­tottja érvényesül, ami jó ürügy az ellen-demagógiára.
    Ugyanakkor az is igaz, hogy a szegény szövetségi kapitányok a mindenkori sportvezetés játékszerei voltak, 1990 után az MLSZ-é, és »alkalmas időben« odadobták szegényeket a – nemegyszer manipulált – közvélemény martalékául.[A Laczkó-Kovács-Kisteleki időszakról vagy jót, vagy semmit, tehát semmit.]
    *
    A sportújságí­rás sem bújhat ki a felelősség alól, hiszen – főleg 90 előtt – nemegyszer „sugalmazták” föntről a véleményt. Aztán kinek-kinek a tisztességén múlott, hogy ez mennyire hatott rá. Dehát ezt te jobban érezted a saját bőrödön, úgy vélem.
    ***
    [Magam kutatásaim során valamelyest foglalkoztam a magyar cenzúra történetével, melyből nem csak az derült ki, hogy mit nem szabad, hanem az is, hogy mi “célszerű” megí­rni.]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ