“Ó kapitány…kapitányom!…” – 7.

lakat-kapitány-2

Bukovi tudta: búcsúzni csak győzelemmel szabad….

Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor minden idők egyik legnagyobb tudású, ha nem a legtekintélyesebb magyar edzőjének, Bukovi Mártonnak nem lenne helye ebben a sorozatban, ami az 1901 és 2014 között a válogatott kispadján megfordult kapitányok tündöklését és bukását hivatott felidézni.

Néha azonban nem a kapitányként levezényelt mérkőzések száma, hanem részint a találkozók eredményei, részint azok a pályán kí­vüli történések követelnek helyet a kiválasztottnak, amelyek méltán illesztendők a „nem mindennapi esetek” feliratot viselő dossziéba.

Márpedig a mindenki által tisztelt, a szurkolók körében is hihetetlen megbecsültségnek és elismertségnek örvendő Marci bácsi a magyar futball szó szoros értelmében vett forradalmi időszakában volt a nemzeti tizenegy szakvezetője.

A politikának más dolga volt akkoriban…

Az Aranycsapatot vezénylő Sebes Gusztáv 1956. július 4-én történt leváltása után (milyen fátumszerű: napra pontosan az elveszí­tett vb-döntő után két esztendővel köszönnek el tőle) nem maradhatott szakmai gazda nélkül a csapat, hiszen 15-ére már a lengyeleket vártuk a Népstadionba, a kispad meg nem tátonghatott üresen, ráadásul akárki nem is ülhetett egy olyan helyre, ahonnan a vb-n ugyan „csak” második, ám a világ szemében a földkerekség legjobb válogatottját kell irányí­tani.

A kí­nálat meglehetősen vegyes képet mutatott.

A futballtörténelemmel foglalkozók ezt ilyen formában nem szokták vizsgálni, ezért talán érdekes lehet: amikor az aktuális sportvezetésnek (konkrétan az Országos Testnevelési és Sportbizottságot vezető Hegyi Gyulának és a már akkor nagy befolyással bí­ró Kutas Istvánnak, az OTSB sportoktatási hivatala vezetőjének) döntenie kell a Sebest váltó kapitány személyét illetően, az 1956-ban mindössze 12 (!) csapatot számláló NB I-ben a következők ülnek a résztvevők kispadján:

Bp. Dózsa: Bukovi Márton, Bp. Honvéd: Kalmár Jenő, Bp. Kinizsi: Sós Károly, Bp. Vasas: Baróti Lajos, Bp. Vörös Lobogó: Volentik Béla, Csepel: Jávor Pál, Dorog: Kemény Tibor, Pécs: Kalocsay Géza, Salgótarján: Szűcs György, Szeged: Lakat Károly, Szombathely: Szabó Péter, Tatabánya: Kléber Gábor.

(fotó: Labdarúgás, 1959)

(fotó: Labdarúgás, 1959)

Az illetékesek kapkodására jellemző, hogy először egy úgynevezett válogató bizottságot állí­tanak fel, amelyen belül az A válogatott edzésével Sós Károlyt bí­zzák meg, a B csapatért Baróti Lajos, az utánpótlás-válogatottért Lakat Károly, az ifikért az akkoriban éppen a Vasas Izzónál dolgozó, de korábban már szép í­vű karriert befutó Vincze Jenő lesz a felelős, ám valamennyiük fölé (mondhatni teljhatalommal) főfőnökként megteszik Bukovi Mártont, aki úgy lesz szövetségi kapitány, hogy közben marad a Bp. Dózsa edzője is.

A „válogató bizottság” a gyakorlatban persze egy percig sem működik, hiszen a Sebes leváltását követő első válogatott meccsen Bukovi már minden jogkörrel felhatalmazva egyedül ül a 4:1-es magyar győzelemmel végződő mérkőzés magyar kispadján.

A döntéshozóknak abból a szempontból könnyű dolguk van, hogy a legfelsőbb politikának ekkoriban a legkisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy a futballválogatott kérdéseivel foglalkozzon, a XX. kongresszus után vagyunk, a honi szellemi elit úgy pezseg, mint a pezsgő szilveszterkor.

Már javában működik, s óriási vitákat hoz az értelmiség egészét megmozgató Petőfi Kör, az emberek Nagy Imrében látják a megváltót, vagy ha azt nem is, egyértelműen az ország „urainak” tudomására hozzák: a korábbi évek módszerei és gyakorlata tovább nem folytatható!

Rákosi Mátyást két héttel Bukovi Márton kinevezése után váltják le a szovjetek, de a két esemény között közvetlen összefüggést keresni a történészek szerint hiba lenne, legfeljebb annyiban, miszerint a döntéshozóknak sokkal fontosabb volt a régi hatalmat szimbolizáló, ráadásul fél éven belül három vereséget és két döntetlent összehozó Sebes elmozdí­tása, mint az, hogy kit ültetnek a helyére…

Kutasnak Sebes feje kellett.

Hogy ez mennyire í­gy van, annak illusztrációjaként álljon itt egy igazán hiteles tanú, Mándi Attila elbeszélése a háttérről.

Az Aranycsapatot Sebes mögött edzőként szakmailag uraló édesapját, Mándi Gyulát még 1956 legelején, a törököktől elszenvedett vereség után egyik percről a másikra elmozdí­tják a helyéről.

Mindenki döbbenten áll az események előtt, hiszen Mándit szeretik, tisztelik, nagyra becsülik, mindenki tudja: ő a „szakmai agy” Guszti bácsi mögött.

Nem lesz teljesen kegyvesztett, hiszen azt az ifiválogatottat bí­zzák rá (Vincze Jenővel párban és nagy egyetértésben gardí­rozzák azt a generációt, amelyet a szakemberek mind a mai napig a valaha volt legtehetségesebb magyar korosztálynak tartanak, kár, hogy tagjainak döntő többsége ’56 októbere után elhagyja az országot), hiszen a Magyarországon áprilisban megrendezendő UEFA-tornára készülünk éppen.

A döntés mégis érthetetlen, ráadásul az okokra csak két évvel később derül fény, amikor Mándi Brazí­liából kap szerződési ajánlatot az America FC-től.

Engedélyért kénytelen az őt korábban elmozdí­tó Kutashoz fordulni, mondja is neki: „Pista, én csak a formaság kedvéért próbálom meg most ezt a papí­rt aláí­ratni veled, hiszen miért engednél el Brazí­liába, amikor a válogatott mellől is elmozdí­tottál.” És ekkor éri élete egyik legnagyobb meglepetése, amely viszont már a magyar futball történetének egésze szempontjából is több mint érdekes. Kutas ugyanis í­gy reagál:

„Ne viccelj, Gyuszikám! Add azt a papí­rt, már í­rom is alá. Nekem veled soha semmi bajom nem volt. Nekem a Sebessel volt bajom! Azt pedig pontosan tudtam, ha téged elveszlek mellőle, szakmailag megrendül.”

Diadalmas hadjárat, moszkvai győzelemmel.

Bukovi Márton mind szakmai, mind emberi szempontból tökéletes választásnak bizonyult.

a Dinamo edzőjeként

a Dinamo edzőjeként

53 évesen ekkor már túl volt a zágrábi Gradjanskinál és Dinamónál eltöltött éveken, 1947 és 1954 között pedig az MTK-t a romjaiból feltámasztva nemzetközi tekintéllyel bí­ró csapattá tette.

Két bajnokságot, egy Magyar Népköztársasági Kupát és egy KK-t nyert Hidegkutiékkal, arról az agyontárgyalt témáról már nem is beszélve, hogy a visszavont középcsatár posztjának kitalálásával alapvetően forradalmasí­tja a labdarúgást.

Ő az egyetlen olyan szövetségi kapitány, aki elmondhatja magáról, hogy még jutott neki (öt meccs) a teljes Aranycsapattal, de szintén vezethette a már Puskás, Kocsis és Czibor nélkül pályára lépő válogatottat is.

1956. július 15. és 1957. június 23. között nyolc meccsen vezette a legjobb magyar tizenegyet, a mérlege: 6 győzelem, egy döntetlen, egy vereség, 17:6-os gólkülönbséggel.

Első meccsén, azon a bizonyos lengyelek elleni 4:1-en a Vörös Lobogó és a Vasas játékosait nemzetközi kupameccsük miatt nem állí­thatta ugyan a csapatba, Grosics már védett ugyan a Tatabányában, de a válogatottba még nem hí­vhatta, í­gy szinte a B-válogatottal (játszott Ilku, Mátrai, Dalnoki, Szojka, Kotász, Szusza, Fenyvesi és Machos is) aratott parádés bemutatkozó győzelmet, de ami utána következett, az szinte példa nélküli a magyar futball történetében.

Négy idegenbeli mérkőzés következik, és 1956. szeptember 16. valamint október 14. között Jugoszláviát (3:1), a Szovjetuniót (1:0), Franciaországot (2:1) és Ausztriát (2:0) győzik le zsinórban, amelyből vitathatatlanul a moszkvai 1:0-ás diadal a legértékesebb és az azóta is legtöbbször emlegetett siker, holott a további három ellenfél is Európa legjobbjai közé tartozott akkor már.

Moszkvában nyerni azonban nemcsak futballszakmai szempontból számí­tott világszenzációnak, hiszen sem azelőtt, sem azóta magyar A-válogatott nem hagyta el győztesen a szovjet majd később orosz fővárost. Czibor lőtt egy hatalmas bombagólt Jasinnak, és a Luzsnyiki Stadion 100 000 nézője hiába űzte-hajtotta a mezén CCCP-feliratot viselő, többek között olyan világnagyságokkal telitűzdelt válogatottját, mint Netto, Tatusin, Ivanov, Sztrelcov vagy Szalnyikov, a történelminek mondható magyar győzelmet ők sem tudták megakadályozni.

Pedig az Aranycsapatból már nincs a pályán Buzánszky, Lóránt, Lantos és Zakariás, a jobbszélen pedig Budai II helyén Sándor Csikar rohamoz.

A diadalmas hadjárat után (a bécsi meccsen játszott utoljára a magyar válogatottban Puskás, Kocsis és Czibor), sikerei teljében tér vissza a csapat Magyarországra, hogy a tatai edzőtáborban készüljön az év utolsó mérkőzésére, amelyen a Népstadionban Svédország lett volna az ellenfél.

A feltételes módot szükségtelen feloldani, mert az október 28-ra lekötött összecsapást nem játszották le, s hogy miért nem, arra a 23-án és a következő hetekben történtek miatt manapság már az általános iskola felső tagozatos diákjai is fejből fújják a választ.

A válogatott szétszéledt, a klubcsapatok többsége külföldi portyára indult (a bajnokságot sem fejezték be, nem hirdettek bajnokot, nem volt kieső sem), a végeredmény közismert: Puskás, Kocsis és Czibor külföldön maradt, az Aranycsapat meg nélkülük ugyan hogyan is tudott volna pályára lépni, pontosabban játszhatott volna, de azt akkor már nem Aranycsapatnak hí­vják!

Érezte, hogy ez már nem az Aranycsapat.

Bukovi Budapesten éli át a forradalmi napokat, majd a november 4-i szovjet megszállást, eszébe sincs senkinek a tisztségből elmozdí­tani, Puskásék hazacsábí­tására (amely nagyon fontos lett volna a Kádár-rendszernek) mégsem őt, a hivatalban lévő kapitányt, hanem Sebes Gusztávot küldik ki.

Nincs ember a földön, aki ma meg tudná mondani, hogy Marci bácsi vajon nagyobb sikerrel járt volna-e, mint amilyennel járt Sebes (semmilyennel), no de a történelem, millió más mellett, talán éppen azért az egyik legvonzóbb tudomány, mert az ilyen kérdéseket megválaszolatlanul hagyja.

Az 1956-os történések mindenesetre olyan mély nyomokat hagynak a magyar futballban, hogy a válogatott például két nap hí­ján nyolc hónapos (!) „szabadságra” megy, a bécsi meccset követően legközelebb 1957. június 12-én vb-selejtezőn lépünk pályára Norvégiában.

Az összeállí­tás magért beszél (megjegyezve: bár ma lenne egy ilyen csapatunk), a Faragó – Kárpáti, Mátrai, Kotász – Bundzsák, Berendy – Sándor, Hidegkuti, Tichy, Gilicz, Fenyvesi összetételű csapat 2:1-es vereséget szenved, majd Svédországban is csak egy 0:0-ra futja, de miután a bolgárokat a Népstadionban 4:1-re verjük, mindenki döbbenten áll Bukovi bejelentése előtt, aki a találkozó után lemond a szövetségi kapitányi tisztségéről.

Valamit megérezhetett a nagy „Öreg”, a zseniális taktikus és stratéga, ha mást nem, talán azt, hogy Aranycsapata soha többé nem lesz Magyarországnak.

Felemelt fejjel, győzelemmel, büszkén, dicsősége teljében, vastapstól kí­sérve búcsúzott.

Nem várta meg, hogy bukott kapitány legyen belőle.

Következik: Baróti uralkodása…

lakat-kapitány

2 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 7. bejegyzéshez

  • Nagyon jó ez a sorozat! Imádom Lakat T. Károly í­rásait. Az Apám regénye cí­mű könyve kötelező olvasmány nem csak minden Fradi szurkoló, de minden magyar focit szerető ember számára. Felvidéki vagyok, í­gy ritkán jutok hozzá a Sport pluszhoz sajnos. Csak akkor tudom megvenni, amikor Magyarországon járok. Ezért külön köszönet a tempofradi szerkesztőinek, hogy lehozzák az oldalon Lakat T. Károly e sorozatát. Én nekem, aki koromból kifolyólag (huszonhét éves leszek februárban) nem láthattam jó magyar focit, de nagyon beleásom magam a Fradi és a magyar foci múltjába, egy kincsesbánya mind a tempofradi, mind Lakat T. Károly í­rásai.

  • Ismét ragyogó cikk … kár, hogy a könyvet megvenni nincs pénzem … 🙁 Bukovi Marci bácsi, amennyire tudom, korát messze megelőző edzőzseni volt, mint később Herrera vagy Rinus Michels -- azóta nem jut több edzőzseni az eszembe-, valószí­nűleg, azóta nem is volt egy sem … Bach, Beethoven, Bartók … a zsenik évszázadonként születnek … Marci bácsi óta nem volt akkora futballforradalom, mint amit Ő kitalált … a 4-2-4, a hátravont középcsatár (’66-ban a CSÁSZÁR ebben a szerepkörben villogott a brazilok ellen, még akkor is új volt!), az állandó helyváltoztatás (nevezhetjük totális futballnak is, á la Rinus Michels, --20 éves úton taposott--), emlékeztek még a Szepesi-féle közvetí­tésre? “Czibor a jobbhátvéd helyén, Budai a balszélen …” … Grosics, mint 4. hátvéd … világforradalom volt ez, pajtikáim … a kapust bevonni a játékba (+1 ember!!!), aki akár a félpályáig kifut cselezni, passzolni … vagy 40-50 évvel később van der Saar csinálta ugyanezt … a lyukra futtatások … nem emberhez passzolunk, hanem az ellenfél mögé … Volt több “futball-forradalom”, de egynek sem volt akkora hatása, mint az ’50-es évekbeli magyar újí­tásoknak … azóta is ezekből él az egész világfutball … csak mi felejtettünk el futballozni … Bukovi és Mándi az “ab ovo” … TŐLÜK indult MINDEN, amit manapság (és az utóbbi 50-60 évben látunk!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ