“Ó kapitány…kapitányom!…” – 8.

lakat-kapitány-2

Baróti, mint a kapitányok egyharmada…

Bukovi Márton lemondását a szövetségi kapitányi posztról (az érintetten kívül) mindenki őszintén sajnálta.

1957 nyarán olyan nagyságrendekkel emelkedett ki az edzői karból, hogy szinte lehetetlennek látszott a pótlása.

Teljesen kézenfekvő lett volna, hogy a Bukovi kapitánykodása alatt a válogatott mellett végig edzőként dolgozó, de 1957 júliusától a Bp. Honvédot is gardírozó Sós Károlyt állítsák a helyére, ám ez a megoldás fel sem vetődött a döntéshozókban.

Fényesen kezdett viszont ragyogni tréneri csillaga annak a Baróti Lajosnak, aki júniusban nemcsak az 1957 tavaszán megrendezett egyfordulós bajnokságot, hanem egy hónappal később, az akkoriban még rendkívül jelentősnek számító Közép-Európa Kupát is megnyeri a piros-kékekkel.

A székelyföldi születésű Baróti (aki Baróton született és Kratochwill néven anyakönyvezték) a Szegedi AK, majd a Szeged FC játékosaként vált ismert futballistává, majd a Győri Vasasnál érte az a súlyos sérülés, amely véget vetett karrierjének.

Abból a szempontból szerencsés volt, hogy a győri csapatnál éppen edzőválság tört ki, amelyet a vezetők házon belül oldottak meg és a szükséges edzői papírokkal már rendelkező, ám a tréneri gyakorlat tekintetében még teljesen járatlan, akkor 34 éves Barótira bízták a csapat vezetését.

Különösebb csodát nem tudott tenni az akkoriban éppen Győri Vasasnak nevezett csapattal (egy 9. és két 7. helyezés a mérlege), első, a fővárosban eltöltött edzői éve a Bp. Postásnál azonban jól sikerül, hiszen az újoncot az élvonalban tartotta.

Innen vezetett az útja a Vasashoz, amely 1911-es (!) megalakulása óta még egyszer sem tudott bajnokságot nyerni.

A piros-kékben feszítő gárda első bajnoki aranya Baróti Lajos edzőségéhez kötődik, és mindez (a KK-győzelemmel megtetézve) teljesen nyilvánvalóan „slágeredzővé” tette a honi futballpályák mindenkori úriemberét.

Baróti már 1957-ben (43 évesen) olyan fellépéssel, olyan habitussal, olyan magatartásformával rendelkezett, amely az 53 vagy éppen a 63 évesek sajátja szokott lenni, ő volt az a típus, akit mindig, minden helyzetben komolyan kellett venni, mert személyiségének kisugárzása egyszerűen nem engedte meg, hogy csak úgy tudomásul vegyék létezését, ténykedését, vagy edzői munkálkodását.

A senkinek sem jó „megoldás”…

A Bukovi lemondását követő bizonytalanságban, az akkor még/már Barótinál sokkal jelentősebb játékos múlttal és edzői eredményekkel rendelkező Sós látszólag jóval esélyesebbnek tűnt a poszt betöltésére, a döntéshozók azonban mégsem merték csak és kizárólag egyikükre bízni az ’56 utáni kirajzástól amúgyis kissé romos, bár (Marci bácsinak és néhány kivételes tehetségnek a feltűnése jóvoltából) Európa elitjébe lassan visszatérő válogatottat.

Tipikusan magyar, azaz senkinek sem igazán jó, semmit meg nem oldó, ám az adott pillanatot, ahogy mondani szokták kezelő „megoldás” született: egy háromtagú válogató bizottságot állítottak a nemzeti tizenegy élére.

Ennek harmadik tagja Lakat Károly lett, aki 1952-ben hagyta abba az aktív labdarúgást, majd annak a bizonyos edzői létrának minden lépcsőjét megjárva (Fradi kölyök, Fradi ifi, Vörös Meteor, Gödöllői Dózsa) 1956 januárjában dirigálhatott először csapatot az élvonalban.

Egyetemi éveinek és első NB I-es csapatainak színhelyén, Szegeden kapott szerződést.

(Kísérteties amúgy, hogy sorsa milyen sok ponton találkozott Barótiéval: mindketten erős szálakkal kötődtek Győrhöz, Lakat születésileg, Baróti mint futballista, majd mint edző, Szegeden jártak egyetemre, ott egy csapatban játszottak, 1957-ben a válogató bizottság tagjai, egy évvel később az 1958-as svédországi világbajnokságon is – igaz, akkor már Baróti a kinevezett szövetségi kapitány – elvileg közösen vezették a meggypirosakat.)

1957 januárjától azonban már a Tatabánya edzője volt, és az akkori politikai döntéshozók számára nem igazán kifogástalan pedigrével, hiszen túl azon, hogy 1943 és 1952 között a háború után jobbára csak üldöztetésnek kitett Ferencváros játékosa volt, 1956 októberében az MLSZ forradalmi bizottságának titkári tisztét is betöltötte, márpedig az ilyesmikért ’57 júliusa táján sok minden járt, csak „előléptetés” nem…

A Fradit 5:0-ra legyőző Szeged csapata. Állnak, balról: Gyuris, Kalmár, Harangozó, Toldi, Kis-Kalkusz, Báló, Tóth. Guggolnak: Bognár, Baróti, Lakat, Szabó.

A Fradit 5:0-ra legyőző Szeged csapata. Állnak, balról: Gyuris, Kalmár, Harangozó, Toldi, Kis-Kalkusz, Báló, Tóth. Guggolnak: Bognár, Baróti, Lakat, Szabó.

Ennek ellenére az illetékesek láthattak benne némi edzői spirituszt. (Élete végéig sem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy ebben a trióba hogyan került bele, hiszen az akkori tréneri mezőnyben – politikai szempontból – nála szinte csak megbízhatóbb edzők ültek, olyanok, akik vagy politikailag teljesen semlegesek voltak, vagy vállaltan támogatták az akkori hatalmat.) De tény: a válogató trióba hívják, ráadásul az akkori „munkaköri leírásnak” köszönhetően, dokumentáltan teljes jogú tagként.

A gyakorlatban, persze aztán ez nem egészen így festett, Sósnál 11, Barótinál 6 évvel volt fiatalabb, így a hétköznapokon legfeljebb leugorhatott a Közértbe gyufáért az akkoriban még dohányzó Barótinak is.

Együttműködésük mégis teljesen harmonikusnak volt mondható, még Sós is elfogadta, hogy Baróti a primus inter pares, azaz az első az egyenlők közül, de meghamisítanám a történelmet, ha azt mondanám, hogy Lajos bácsi akár csak egyszer is hozott egyszemélyes döntést „bizottsági társainak” ellenében.

Az már egy teljesen más megközelítést kívánó kérdés, hogy Baróti és Sós közül miért Baróti volt az, aki „az első” tudott lenni.

Álságos lenne tagadni: dacára kivételes edzői kvalitásainak és vezetésre termett személyiségének (a bajnoki aranynak, a KK-győzelemnek) Baróti esetében a választásnál sokat nyomott a latba, hogy a Vasas kispadján ült, hiszen a legfelsőbb hatalom még egy olyan látszólag lényegtelen kérdésben is, mint a futballválogatott szövetségi kapitányának személye, szerette magát „családtagokkal” körülvenni.

Baróti esete azonban azért teljesen egyedi, mert Vasas edzőként abszolút „családtagnak” számított ugyan, ám családi indíttatása, a világról vallott nézetei, a Horthy-hadseregben eltöltött katonatiszti múltja alapján mindennek mondható volt, csak baloldalinak nem!

Olyannyira nem, hogy az 1957-es bajnoki címért mintegy „jutalmul”, levélben kellett kérnie Kádár Jánostól, hogy az 1956-os eseményekben részt vett, és még akkor is „politikaiként” bebörtönzött bátyját, az irodalomtörténész Baróti Dezsőt engedjék szabadon.

Kádár személyesen nem fogadta ugyan, de annyit visszaüzent: „megvizsgáljuk a kérdést!”

Azt már apámtól tudom, hogy amikor az úgynevezett „válogató bizottság” (a gyakorlatban, persze nem létező) mandátuma lejárt, Lajos bácsi egyáltalán nem ragaszkodott az egyszemélyes uralomhoz, csak egyszerűen nem mondhatott nemet a nem kicsit nyomatékos, felülről érkező felkérésre!

A kapitányhármas vb-re viszi a válogatottat…

Eredményeit tekintve egyébként a trió egyáltalán nem vallott szégyent. Olyannyira nem, hogy négymérkőzéses időszakukra esett az a két találkozó, amelyen az 1958-as világbajnokságra való kijutást kiharcoltuk.

Először szeptember 15-én, Szófiában vb-selejtezőn vezényeltek együtt Bulgária ellen (az Aranycsapatból Grosics, Bozsik és Hidegkuti a kezdő csapat tagja) és nyertek is 2:1-re méghozzá az akkor már 35 éves Hidegkuti két góljával, aki csak másfél évvel fiatalabb a többek között őt is „válogató bizottság” egyik tagjánál, Lakat Károlynál.

A fontos sikert hazai vereség követi, a Szovjetunió 2:1-re nyer a Népstadionban, ám ezt a kudarcot (annak ellenére, hogy a Czibor lőtte bombagólnak köszönhetően szinte napra pontosan egy évvel korábban a moszkvai győzelmünkkel igazoltuk, miszerint a „bombabiztos” értesüléseknek néha semmilyen alapjuk sincs) „nekünk az oroszoktól kötelező kikapni…” felkiáltással a magyar nép, ha nehezen is, de tudomásul vette.

A franciák októberben harminc év után merészkedtek el újra Budapestre (a helyükben én sem nagyon forszíroztam volna a mérkőzést, hiszen akkor 13:1-re vertük őket), és 95 000 néző előtt simán nyertünk 2:0-ra.

Ez a mérkőzés, mint „Aspirány Gusztáv nagy meccse” maradt meg a köztudatban, nem véletlenül. A Dorogból a Dózsához igazolt remek képességű csatár összesen kétszer volt válogatott. (Először 1953-ban húzott nemzeti színű mezt, amikor ugyanazon a napon a magyar futball két A-válogatottat is kiállított. Aspirány a gyengébben játszott.) A franciákat ellenben az ő két góljával küldtük haza Párizsba 1957 őszén.

A Baróti-Sós-Lakat hármas legfontosabb meccsére november 10-én, szintén a Népstadionban került sor.

Az ellenfél az a norvég válogatott volt, amelytől (akkoriban még európai méretűnek mondható megdöbbenést okozva) a selejtező-sorozat első mérkőzésén, amikor még Bukovi volt a kapitány, Oslóban 2:1-re kikaptunk. Azt követően a magyar lapok arról kezdtek el cikkezni, hogy labdarúgásunkat gyökerestől át kell szervezni, hiszen egy ilyen rajt után már biztosan nem leszünk kint a világbajnokságon.

A svédországi vb-re szóló repülőjegyet a magyar válogatott 1957. november 10-én Grosics – Mátrai, Sipos, Dalnoki – Bozsik, Berendy – Sándor, Csordás, Machos, Hidegkuti, Lenkei összeállításban váltotta meg, hiszen 91 000 néző előtt 5:0-ra ütötte ki a norvégokat.

Csordás Lajos kétszer is a hálóba talál, Sándor, és Machos szintén lő egyet, egyet, míg az ötödik a vendégek tisztelgése a remekül játszó magyar válogatott előtt, hiszen a norvég Falch a saját kapujukba rúgja a labdát.

A lelátó népe tombol, újra garantált a vb-részvétel, ám ha valaki azt hiszi, hogy a színfalak mögött is teljes a béke és a boldogság, az nagyon téved.

A sajtó szinte fanyalog, hogy „csak” 5:0-ra győztünk („de, mennyi helyzetet hagytunk ki”), és, hogy „ezzel a játékkal” nincs sok keresnivalónk Svédországban!

Még az egyik legtekintélyesebb és a futballhoz mélyen értő szakíró, Feleki László is (igaz, ő még a norvégok elleni mérkőzés előtt) hosszasan polemizál a Képes Sportban azon, miszerint azonnal vissza kell hozni Bukovi Mártont a szövetségi kapitányi posztra, mert ellenkező esetben ebből nem lesz vb-szereplés.

Bukovinak azonban ekkor már nem tudnának olyat ígérni, hogy még egyszer belevágjon a kapitányi kalandba, azt mondja: „amíg Magyarországon a klubérdek minden esetben megelőzi a válogatott érdekét, senkinek sincs esélye arra, hogy szövetségi kapitányként komoly eredményt érjen el!”

Felrobbantják a triumvirátust…

Sikeres vb-selejtezők ide, garantált vb-re jutás oda, a felső vezetés ismét a változtatásban látja a megoldás kulcsát.

Barótit szinte rákényszerítik arra, hogy hagyja ott a Vasast (amelynek kispadján a válogató bizottság tagjaként is hétről hétre ott ül, arról nem is beszélve, hogy közben BEK-mérkőzéseken vezényli a gárdát, útban az Ajax, majd a Real Madrid elleni mérkőzések felé, amelyeken viszont már Illovszky Rudolf a piros-kékek edzője) 1957. november 27-én a döntés is megszületik.

A másnapi lapok erről így számolnak be:

„Az MLSZ foglalkozott a szövetségi kapitányi tisztség betöltésével és a választás Baróti Lajosra, a Vasas edzőjére esett. Ugyanakkor a B-csapat kapitányává Kőhalmi Pál dr.-t, az utánpótlás kapitányává pedig Kapocsi Sándort nevezte ki. Az ifjúsági válogatott kapitánya továbbra is Hoffer József maradt.”

Baróti Lajos egyedül, teljes jogú szövetségi kapitányként 1957. december 22-én, Hannoverben debütált, az NSZK elleni meccsel.

Az 1954-es vb-döntő után ekkor találkozott először egymással ismét a két ország válogatottja.

Baróti Lajos kapitányként vereséggel mutatkozott be, a németek 1:0-re nyertek.

Sós Károly folytatta munkáját a Bp. Honvédnál, Lakat Károly a maga Tatabányájával vigasztalódott.

Utóbbi nem is akárhogyan: az 1957-1958-as bajnokság őszi idényének végén az NB I-es táblázatot csapata, a Bányász vezette!

Megtörtént tehát a trió szétrobbantása, a teljhatalom immáron Baróti Lajosé volt.

Hogy a világbajnokságra aztán mégis miért a Baróti-Sós-Lakat hármas vitte válogatottat?

Ígérem, kiderül.

Következik: Svédországtól Chiléig

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 02.22. 19:30 Mezőkövesd-FTC (TV:M4 Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST