Készülve a “rangadóra” szombat délután néhány kérdés megválaszolásával próbáltam elütni az indulásig az időt. Nem voltak földet rengető talányok, ezek miatt a tavasz sem fog hamarabb kizöldülni, de azért arra jók voltak, hogy egy kissé felspékeljem magam az elején már idézőjelbe tett rangadóra. Ahhoz már elég idős vagyok, hogy nálam a rangadó szó nem a “harminckét nevem volt” Fehérvári együttes elleni meccseket jelenti, bár volt egy, amit 44 év után sem lehet feledni, amikor is a Dalnoki Jenő csikócsapata , az Üllői úton, totális telt ház előtt (30 ezer, még a lépcsőkön is ültek) a bajnoki címért mérkőzött. Akkor egy döntetlen elég volt ahhoz, hogy égig nőjenek a környék fái. 1976-ban a bajnokság utolsó előtti fordulójában mérkőztünk meg velük, akkor az élet-halál harc volt, ami a szombat esti randevúra nem lehetett ráfogni. Egyrészt még sok van hátra, másrészt úgy vezettük három ponttal a tabellát, hogy két meccs még ott pihent a tarisznyában. Ez alapból felvetette bennem, hogy vajon a fehérvári büszke legények, akik a mérkőzés előtt elég határozottak voltak a szavak szintjén, milyen taktikával próbálják megnyerni a mérkőzést. Mert számukra ez volt az egyetlen esély arra, hogy egy icike-picikét göröngyössé tegyék előttünk a 31-s útszakaszt. Aztán azon is elmerengtem, hogy vajon a múlt hétvégi szieszta után mennyire tudunk felpörögni, hogy a játékosok előre hozott nyári vakációja mennyire billenti ki őket az ősszel már nagyon megtanult kettős terhelésből. Ezeken túl nem lennék szurkoló, ha nem gondolnám azt, hogy Rebrov mesternél jobban tudom a tutit. Már az autóban zötykölődtünk valahol az M6-s környékén amikor előálltam a biztos hadrenddel, a biztonságos középpályával, ami plusz egy főt jelentetett volna, kivéve Bolit az ék szerepből. A kormány mögött Laudetur barátom csak mosolygott, simán rám hagyta a butuska érvelésemet…és milyen igaza volt! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →