Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 1.

Amikor az álmok összetörnek…

Szerettem volna elkerül­ni, hogy egy személyes (nagyon is személyes, sőt megkockáztatom: ennél személyesebb már nem nagyon lehetne), élménnyel kezd­jem el azt a sorozatot, amely az idén 91 esztendős, minden porcikájában zöld és fehér Rudas Ferenc, holly­woodi filmrendezőért kiáltó életét és futballpályafutását lenne hivatott feldolgozni (feldolgozni a feldolgozhatatlant?…), ám a sors úgy hozta: életünk egy-egy meghatározó ese­ménye annyira összeér, ami ezt lehe­tetlenné teszi.

Amúgy mindenről a Postás bal­szélsője, bizonyos Óvári Ferenc, no meg a Ferencváros akkori remek ka­pusa, Henni Géza tehet.

Ha ezt az Óvárit, 1950. március 19-én vasárnap délután, egy ÉDOSZ – Postás meccsen (ekkor már közel egy hónapja í­gy hí­vták a Fradit, az első ÉDOSZ néven lejátszott meccset 1950. február 19-én, az úgyne­vezett Szabadságharcos Kupáért, a Megyeri úton, az MTK ellen játszot­ták, s nyerték meg 3:1-re), a játék­vezető nem engedi el lesről, vagy ha Feri gyorsabb (esetleg lassúbb) csak néhány centiméternyivel, no meg Henni Géza is jobban figyel arra, hogy hová vetődik, akkor ez a visszaemlékező sorozat annak rendje és módja szerint valahogy í­gy kez­dődne:

„1921. július 6-án, a Kőbányán élő Ruck családhoz bekopogtatott a gó­lya. Megszületett fiuk, aki a Ferenc keresztnevet kapta, aminek Ruck bácsi örült a legjobban, hiszen í­gy biztossá vált, hogy lesz futballista a családban, ha már az ő karrierje, egy MTK-NSC meccsen, az Orth Gyuri­val történt összecsapás és egy térdkalácstörés okán, még évekkel ko­rábban örökre tönkre is ment…”

De nem kezdődhet í­gy, mert az életrajzok megszokott dramaturgiáját felrúgva, előreugrok közel 30 évet, s ennek nagy oka van.

Jelesül az, hogy azon a márciu­si vasárnapon a Fradi jobb-bekkje (ahogy az hivatali kötelezettségé­ből amúgy is adódott) öles léptek­kel, s hatalmas sebességgel rohant a Postás csatára után. Miután 11,9-re futotta a százat, s ennek okán egyi­ke volt a valaha élt leggyorsabb ma­gyar hátvédeknek, az ügy egyálta­lán nem tűnt reménytelennek. Még a legpesszimistább Fradi-szurkolók sem takarták el a szemüket kétség­beesésükben és a góltól tartván, hi­szen a Rudas Feri megoldott már en­nél sokkal nehezebb feladatokat is.

Kí­sérteties a hasonlóság, pedig ez a kép kilenc évvel a lábtöréssel végződött esetet megelőzően készült, egy Újpest- Ferencváros meccsen. Rudas ugyanúgy ülve, becsúszva igyekszik menteni, de az állandó kapus, Csikós Gyula helyett a zöld-fehéreknél azon a meccsen védő Pálinkás szerencsére nem a lábára vetődik... (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

(Apám, élete végéig váltig állí­tot­ta: Feri az esetek döntő többségé­ben szándékosan hagyta elfutni maga mellett az ellenfelek csatárait, mert pontosan tudta, úgyis utoléri bárme­lyiket, leszereli, s akkor sokkal jobban megtapsolják, mintha „csakúgy” el­vette volna tőle a labdát. Sőt, a Nép­sport a másnapi tudósí­tásában hosszan fejtegeti majd, hogy „a ferencvá­rosi Rudas ismét csillogtatta fantasz­tikus gyorsaságát.”, de ő ezt megengedhette magának, hiszen a legjobb barátja volt. Feri mindenesetre „a Ta­nár” senkit sem kí­mélő, csí­pős nyel­vének tudta be a heccelődést, s rend­re csak legyintett egyet.)

Szóval, rohan ez az Óvári a Fradi kapuja felé, már az ötösön belül jár, lövésre lendül a lába, amikor Rudas Feri hátulról becsúszva megpróbálja elrúgni előle a labdát.

A szerelés sikerül is, ám közben Henni sem akar gólt kapni, repül, mint egy stuka, és teljes testsúlyá­val rázuhan játékostársa kinyújtott lábára.

A reccsenést a lelátón is hallani (anyai nagyapám, aki egyetlen Ül­lői úti meccset sem hagyott ki életé­ben, mi több, az úgynevezett Fradi „B-közép” elnöke volt egyben, eskü alatt vallotta, hogy a szörnyű hang a falelátókon ülőkig elhallatszott…), Feri ordí­t a fájdalomtól, Óvárit tár­sai szidják, mint a bokrot, a ferenc­városi játékosok a  gyúróért, a „vörös Takiért” in­tegetnek, hogy jöjjön már.

Szegény feje rohanhatott, ahogy csak bí­rt, Rudas Feri lábán a legjobb masszőr sem tudott ott és akkor se­gí­teni.

Az a láb bizony szilánkosra tört, ami önmagában véve egy dráma (ne feledjük: 1950-ben még nem tartott ott a sportsebészet, mint ahol tart manapság), pedig akkor még sen­ki sem tudhatta, hogy ott, abban az elátkozott pillanatban nemcsak egy sí­pcsont tört ketté.

(Sokkal, de sokkal több tört el és ment tönkre annál, de erről majd ké­sőbb.)

Rudas Ferit hordágyon vitték le a pályáról, kis idő múltán megérkez­tek a mentők is, és a sebesültet kór­házba szállí­tották.

A mérkőzés természete­sen folytatódott, a Fra­di (akarom mondani az ÉDOSZ) végül Budai két góljával, amelyet Kocsis Sanyi toldott meg még eggyel, si­mán 3:o-ra nyert.

Nagyí­táshoz klikk a képre!

Az Üllői út népe mégis, mintha temetésről indult volna hazafelé.

Mindenki az esetről beszélt, ki-ki vérmérséklete szerint hibáztatta a történtekért Óvárit (őt vajon mi­ért?), Hennit, a bí­rót, a partjelzőt, az égieket… (A sors fintora: Óvári 1951-ben, az akkor már Kinizsinek hí­­vott FTC-hez igazolt, de csak kilenc­szer játszott, Rudassal együtt példá­ul egyszer sem.)

Az öltözőben a játékosok is Feri sérülését tárgyalták.

„Még szeren­cse, hogy nem a térde.” – mondta a mindig mindenben a jót kereső, aranyszí­vű Kispéter Miska, a többi­ek meg bólogattak.

Részint azért, mert amit Kispéter mondott az „úgy volt”, részint, mert szí­vből szerették volna hinni, hogy olyan nagy baj azért csak nem történt.

„Én ott álltam egy méternyire, láttam a Feri lábát… Egy évig biz­tos, hogy nem játszik…” – állí­totta fel a gyors diagnózist Kéri Karcsi, akit nem az orvostudományokban való elmélyült jártassága okán szerettek a többiek.

A hazafelé induló Postás-játé­kosok is egy emberként mentek be a Fradi-öltözőbe érdeklődni, Óvári még elnézést is kért, mintha bármi­ről tehetett volna.

Ő csak gólt akart rúgni.

Henni Géza vigasztalhatatlan volt.

Pedig őt sem lehetett hibáztatni a történtekért, még jó, hogy egy kapus kivetődik, ha az ellenfél csatára közvetlen közelről lőni készül.

A többiek persze pátyolgatták, ezerszer elmondták, hogy nem tehet semmiről.

Akkor hibázott volna, ha nem ve­tődik ki a labdára.

De kivetődött, az a láb meg a leg­rosszabb helyen volt, ahol egy láb lenni tud, sem földi, sem égi erő vissza már nem csinálhatja a történte­ket.

Az a csapat (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Bu­dai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) annyira együtt volt, minden tagja annyira szerette, tisztelte, becsülte a másikat, hogy a többiek tökéletesen átérezték Henni fájdalmát, még akkor is, ha teljesen vétlen volt az eset­nél, hiszen – de facto – mégis csak ő törte el csapatuk egyik legjobbjának, az élete talán legjobb formájában lévő Rudas Ferinek a lábát.

Normális esetben az volt a szokás, hogy az ilyen mérkőzések után a csapat a tartalékok­kal, a vezetőkkel, s annyi szurkolóval, amennyi csak be­fért a terembe, éppen a Rudas Feri által üzemeltetett, a Fradi-klubház­ban működő „Rudas vendéglőben” beszélte meg a mérkőzésen történ­teket.

Ünnepelték a sikert, magyarázták a döntetlent vagy bánkódtak a vere­ség miatt.

Olyan sok okuk a bánatra amúgy, azokban az időkben nem nagyon volt. A Postás-meccset megelőző­en az 1948-49-es bajnokságot elsöp­rő fölénnyel, 30 meccsből 26 győze­lemmel 1 döntetlennel, 3 vereséggel, 140:36-os gólaránnyal, a második MTK-ra 11 pontot ráverve nyerték.

Ekkor lőtt Deák „Bamba” 59 gólt (a hatvanadikat  az utolsó fordulóban, a, Tatabánya elleni találkozón, a végén ta­lán még valamelyik vendégvédő is szí­vesen a saját kapujába lőtte volna a nevében, csakhogy „Bam­bának” összejöjjön a fantasztikus szám, ám vannak meccsek, ami­kor az ég minden kincséért sem akar a hálóba pattanni a labda. Ez a meccs ilyen volt. A Fradi  6:2-re verte a Bányászt,  ám Deák „csak” négy gólt rú­gott, a kerek számhoz  még egy kellett volna…), de még ÉDOSZ-ként is harcban vol­tak az újabb aranyért a Bp. Hon­véddal. (Henni, Deák, Budai és Ko­csis  nagy „kirajzása”, hogy a lehető legfinomabban fo­galmazzak, 1950 nyarán történt)

Rudassal nemcsak a jobbhátvéd­jét, hanem a vezérét, a csapatkapi­tányát (később ő ajánlotta erre a tisztségre Kispéter Mihályt) az öl­tözőn belüli és kí­vüli élet meghatá­rozó személyiségét veszí­tette el az együttes.

Mert sokszor van úgy, hogy nem az a csapat legfontosabb embere, aki a leghangosabb, vagy aki a legtöbb gólt rúgja.

Annak a csapatnak az ügyeit a Rudas-Kispéter-Lakat-Mészáros né­gyes intézte.

Henni Géza amolyan magánzó volt, a balhátvéd Szabó „Pajtás” ne­hezen szabadult az asszony szok­nyája mellől, Kérinek nem véletle­nül volt „Birka” a beceneve, ő, ha te­hette, csak hallgatott, Deák „Bamba” a góljaival volt elfoglalva. A „gye­rekek” (Kocsis Sanyi és Czibor Zoli egyformán 20 évesek csupán, Bu­dai Laci 21), meg túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy a pályán kí­vül is hanga­dók legyenek.

Ráadásul, természetüknél fogva, nem is akartak azok lenni.

Az ő zsenialitásukra a pályán volt igazán szükség.

– Akkor, gondolom, most fogjuk magunkat és bemegyünk a Ferihez a kórházba. – mondta Kispéter, de igazán választ sem várt a kérdésre, annyira természetes volt, hogy egy emberként kivételesen nem a vendéglő felé veszik az irányt.

– Jut eszembe, a Tanár hol van?- kérdezte Mészáros Dodó, apám hi­ányát firtatva.

– Hol lenne? A kórházban. – ér­kezett a válasz.

– A Ferinél?

– Most már nála is. Meg aztán, tegnap született a fia!

A kórházat ebben az esetben ugyanaz a klinika jelentette, ahová a törött lábú Rudas Ferit a mentők a pályáról szállí­tották.

A fiú meg (aki ugye, tegnap szüle­tett) történetesen én voltam.

így esett, hogy 1950. márci­us 19-én vasárnap kora este a Ferencváros teljes futballcsa­pata kollektí­ve betódult az egészségügyi intézménybe. A nővérkék már akkor szigorú­ak voltak, nem engedték, hogy egyszerre húszan törjenek rá egy beteg­re, í­gy aztán fél csapat a sebészet­re ment, ahol Rudas Feri operációra várva feküdt, a másik fele, meg a szülészetre, megnézni „a Tanár” fiát.

Aztán cseréltek.

Ezt követően évtizedeken át nem múlt el úgy születésnapom, hogy va­laki meg ne jegyezte volna:

– Te szombaton születtél, vasár­nap meg eltörött a Rudas Feri lába – amúgy Isten éltessen!

Csodálja ezek után bárki, ha egy életre összenőttem ezzel a remek emberrel?

Lakat T. Károly

4 hozzászólás a(z) Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 1. bejegyzéshez

  • Milyen találó már a cí­m is! Feri bácsi tényleg maga a TÖRTÉNELEM! Isten éltesse még nagyon sokáig a valaha élt egyik legnagyobb Fradistát! (Pedig szerencsére milyen sokan voltak, vannak!)

  • Nagyszerű történetekkel gazdagodik a Fradi történelme Lakat T Károlynak köszönhetően.Köszönjük.

  • LTK már megint meghátborzongtat (ezt a szót nem Kazinczytól tanultam…), köszönjük neki is és az ennek helyet adó szerkesztőknek is!
    És micsoda dátum-egybeesések, hihetetlen.
    Mint ahogy az is, hogy Rudas Ferenc születésnapja pedig a nagymamáméval esik egy napra, igaz, 7 év eltéréssel -- az is Feri bácsi javára! Isten tartsa még közöttünk sokáig mindkettőjüket.

  • Kedves Karcsi!

    Nagyon örülök, hogy remek sorozatod nálunk is megjelenik, és í­gy hozzáférhetővé vált azok számára is, akinek nincs módjuk újságot venni valami miatt.

OLDALAK
11.28.18:00 M4Sport
12.04. 15:30 m4 Sport
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ