Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 12.

„Felkérem a játékosokat, feltétlen adjanak életjelt magukról!”

Rudas Feri álmában sem gondolta volna, hogy milyen hatalmasat té­vedett, amikor 1951-ben, azon a júniusi éj­szakán (pontosabb már másnap reg­gel), a Mártí­rok úti Ágnes presszó pultjánál a legsötétebb tónusú jövőképet festette fel saját pályafutását illetően, amikor azt mondta: érzése szerint neki a tegnap délutáni meccs volt az utolsó a Fradiban.

Fradit mondott, mert bár a zöld-­fehéreket akkor Bp. Kinizsinek hí­v­ták, Feri talán még az előtte álló, esti (legjobb tudomásom szerint „a vár végső bevételével” kecsegtető), ran­devújáról is gondolkozás nélkül lemond, ha csak egyetlen egyszer a magánbeszélgetések közben Kinizsit mond Fradi helyett.

Ez nem fordulhatott elő, mint ahogy természetesen az is rossz prognózisnak bizonyult, hogy nem játszik többé.

Olyannyira rossznak, hogy abban a pillanatban, amikor ezek a vészjósló szavak kitörtek belőle, nem kevesebb, mint három év és három hónap volt még hátra a pályafutásából!…

Hogy ebből mennyit töltött a pá­lyán, s mennyit azzal, hogy a sérült, javulni nem akaró lábát élvonalbeli futballra alkalmassá tegye, egy másik kérdés, az viszont ma már történelem: Rudas Ferenc 1954 szeptemberében játszott utoljára az Üllői úton, amikor például az az ember, akinek az omi­nózus mondatot mondta (története­sen apám), már réges-régen a Fra­di-ifi, és a Gödöllői Dózsa edzője volt.

Feri aktí­v játékosként két évvel játszotta túl legjobb barátját, akinek szeren­csére nem kellett egy hoz­zá hasonló, végzetes sérü­léssel kí­nlódnia. Ezzel szemben edzői pályára készült, s miután látta, hogy a Fradiban (pardon, a Kinizsiben) megszakadhat, megfeszülhet, lehet az ország mindenki által elismerten legjobb emberfogó fedezete, a később Aranycsapattá lett nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv a Fradiból (pardon, a Kinizsiből), akkor sem válogat, ha ellenkező eset­ben tí­zen kénytelenek kifutni a pályá­ra; í­gy jobbnak látta minél korábban elkezdeni a tréneri szakmát.

No, de mindez egy későbbi kor meséje, egyelőre 1951-ben járunk, Ferire  pedig újabb egy esztendős meccsszünet vár.

Túlzás lenne azt állí­tani, hogy olyan nagyon sok jóból maradna ki, csak azért, mert nem játszik.

A Bp. Kinizsi 1951-ben nem sorol­ható az NB I számottevően erős csa­patai közé.

Sőt, a Sortex néven játszó soroksári gárda kivételével valamennyi budapes­ti nagycsapat előttük végez a tábláza­ton, a Kinizsi végső, hatodik helyezése mégsem mondható végzetes kudarc­nak, hiszen, aki csak egy pillantást vet az akkori mérkőzések összeállí­tásaira, napnál világosabban láthatja: abból a csapatból több nem jö(hete)tt ki.

Rudas helyét Ombódi Imre fog­lalja el hosszabb távon, a jobbhát­véd posztján (ekkor alakul ki az az Ombódi, Kispéter, Dalnoki hátvéd­hármas, amelyet éppen viszonylagos állandósága okán mind a mai napig emleget az a korosztály, amelynek tagjai ezekben az időkben kezdtek el mérkőzésre járni)  Kispéter, Lakat és Mészáros, mint az egykor volt arany­idők tanúi „gyerekekkel” az oldalu­kon próbálják meg tartani a frontot.

Szerencsére ez  a „front” szó­nak már egy egészen más tartalommal bí­ró jelentése, mint amelyikre Feri ezekben a számára mérkőzés nél­küli, sérülése gyógyí­tásával eltöl­tött napjaiban, hónapjaiban is szin­te percnyi pontossággal emlékszik.

No, de hogyan is lehetne elfeled­ni olyan történéseket, mint amikor légitámadások miatt szakadtak fél­be meccsek; amikor néha késő éjsza­káig nem mertek kijönni az öltöző­ből, amelyet valami egészen kivéte­les, csak a futballista léttel magya­rázható érzéseknél fogva bombabiz­tos bunkernek hittek.

Szent meggyőződésük volt, hogy bombázhatják ugyan Budapestet az angol, az amerikai és az orosz gépek, ha ők egy futballöltözőben vannak, akkor ott nem történhet semmi ba­juk!

Ma már Feri is csak bölcsen moso­lyog ezen a gyerekes hiten, azt viszont meggyőződéssel állí­tja, hogy ott és akkor igenis szentül hittek a futball-öltözők megtámadhatatlanságában.

A fővárost csak 1944. szeptember 1. és 20. kö­zött tí­z nagy erejű bombatámadás érte (még a hadtörténészek között is mind a mai napig vita, hogy melyik támadás volt az első, de amo­lyan közmegegyezés alapján április 3-át jelölik annak a napnak, amikor a legelőször igazán nagy erejű, cél­zott bombatámadás pusztí­totta Bu­dapestet, annak is elsősorban a pá­lyaudvarait és ipari objektumait támadva), a háború a maga teljes tota­litásában teljesedett ki az országban.

A futball persze azért futball, hogy ne törődjön olyan „apróságok­kal”, mint egy világháború.

Az 1944-45-ös bajnokságot annak rendje és módja szerint nemhogy ki­í­rták, de úgy kezdték el, mintha a sta­dionokon túli utcákon, tereken, kerü­letekben angyali béke uralkodna.

Tipikus, ahogy Feri 2012-ben fogalmaz:

– Megpró­báltuk nem tudomásul venni, hogy háború van… Mert, ha tudomásul vesszük, akkor hogyan játszunk a hétvé­gén a Kispest, vagy a DiMÁVAG el­len?…

Rudas, a karpaszományos tizedes (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Szeptember 13-án a brit és az amerikai légierő intéz drasztikus tá­madás Budapest ellen, azon a napon nincs NB I-es forduló.

Négy nappal később viszont (leí­rhatatlanul kalandos utazás után) már Szegeden lépnek pályára, s a Csikós – Rudas, Tátrai – Sárosi III, Kéri, Nagy II – Sipos, Gyulai, Onódi II., Sárosi dr., Lukács össze­állí­tásban kifutó zöld-fehérek (góljukat Sárosi doktor szerzi) 1:1-re vé­geznek a Tisza partján.

A háború akkor már javában tom­bol, örülnek, hogy valahogy visszavergődnek Pestre, az illetéke­sek azonban kénytelenek hat for­duló után a bajnokságot félbesza­kí­tani. (A pontvadászat szünetelte­tésekor Deák „Bamba” csapata, a Szentlőrinc állt az élen, négy meccsen szerzett 6 pontjával, a Fradi négy mérkőzésen 5 pontot gyűjt és a negyedik helyet foglalja el).

Ám, aki azt hiszi, hogy ekkor egy hatalmas szünet áll be a bajnokság­ban, az nagyon téved, hiszen a fut­ball, bár ideig-óráig, de megnyeri a maga kis „magánháborúját” a világ­égéssel szemben.

A szövetség azonnal kií­rja az úgy­nevezett Hadibajnokságot, amelynek a vidéki csapatok a nagy vesztesei, hiszen ebben a különleges pontvadászatban (nyilván az utazási nehézsé­geket elkerülendő) csak és kizáró­lag budapesti csapatok vesznek részt.

A mezőny í­gy fest: Ferencvá­ros, Újpest, Csepel, Gamma, Vasas, MÁVAG, Zugló, Elektromos, Ganz, Kispest, BESZKÁRT, Szentlőrinc.

Azok viszont egy hét múlva (…) már ugyanúgy játsszák a maguk baj­noki mérkőzéseit, mintha az úgynevezett rendes pontvadászat folytatódna.

A Fradi például mindjárt nyer is a Kispest ellen (4:3) egy rangadót, a Hadibajnokság nyitómérkőzésén, az Üllői úton, ahol a lelátót szinte csak és kizárólag katonaruhába öltözött emberek népesí­tik be.

A háborúnak persze, nem lehet egyszerűen hátat fordí­tani.

Október 29-én, amikor a Ferencváros-Újpest mérkőzésen 20 000-en (…) szoronganak a lelátókon, s a meccs az újpesti Várnai valamint Sárosi doktor góljaival 1:1-re áll, a rá­dió „Légiveszély! Légiveszély!” jelzé­sére a találkozó játékvezetője, Dankó a meccset félbeszakí­tja.

Feri elmesélése szerint akkor volt először konkrét halálfélelmük még az öltözőben is, ennek ellenére a légiriadó elmúltával a csapa­tok újra megjelennek a pályán. Né­hány percet játszanak is, de miután ezt a közönség valahogy megneszeli, s elkezd visszaszivárogni a lelátókra, az ügyletes rendőrtiszt (vitéz Béjey Károly) elrendeli a találkozó azon­nali beszüntetését.

A szabályok (ha voltak, ak­kor egyáltalán szabályok) szerint ezt a Fradi-Újpest meccset újra kellett vol­na játszani, ám erre már soha nem került sor, pedig az élen pontegyenlőséggel éppen ez a két csa­pat állt, pontosabban végzett. A Fra­dinak 44:11, az Újpestnek 39:17 volt a gólaránya, í­gy bár a szövetség az elmaradt Ferencváros – Újpest okán hiva­talosan nem hirdetett végeredményt, a fradisták teljes joggal érezték úgy: a Hadibajnokságot megnyerték!

Annál jellemzőbb volt az akko­ri viszonyokra az év utolsó meccse, a Sport utcában lejátszott MÁVAG-Ferencváros találkozó előtörténete.

Addigra már a legkülönbözőbb okokból annyira szétszéledt a csa­pat, hogy két nappal a meccs előtt Berkessy Elemér edzőnek csak hét játékos állt a rendelkezésére, min­den jel arra mutatott, hogy a záró meccset le kell mondani.

Berkessy végső kétségbeesésében a Sporthí­rlap hasábjain tett közé hir­detményt az alábbi szöveggel:

Felkérem a játékosokat, hogy feltétlenül adjanak életjelt magukról. Most már nem az a fontos, hogy ki játszik majd, csak tizenegy játékost tudjak összehozni vasárnapra. Ha előbb nem érnek rá, akkor vasárnap délelőtt 10 órakor minden körülmé­nyek között jelentkezzenek a Sport utcai BESZKÁRT-pálya öltözőjében.

Csikós, Rudas, Tátrai, Sárosi III, Kéri, Lakat, Sipos, Gyulai, Onódi II, Ti­hanyi és Gyetvai közül mindenki Sport­hí­rlap-olvasó lehetett, mert az ominó­zus napon, a megadott időben ők vol­tak ott a BESZKÁRT-pálya öltözőjében.

Örömük csak abban lehetett, hogy jól vannak, élnek, együtt van­nak, mert magát a mérkőzést a MÁVAG nyerte 2:1-re…

Feritől tudom, hogy ezen a meccsen bizony már alig-alig tudtak a játékra figyelni, mindenkit a saját és a családja sorsa foglalkoztatott. Rudas édesapját például (48 éves volt akkor), behí­vták katonának a budai helyőrségi kórházba (Feri 1941. október 5-e óta volt katona, a Gyáli úti I. számú Honvéd Helyőr­ségi Kórházban, amely a legkülön­bözőbb kapcsolatok révén, amolyan fradista búvóhelyül is szolgált, s itt lehetett elintézni, hogy az ide be­vonuló játékosok az edzéseken és a bajnoki mérkőzéseken részt vehes­senek), ám ott is akadt egy „őrült” fradista, aki Ferire való tekintettel eltüntette a papa nyilvántartási lap­ját, í­gy 1944 karácsonyát már együtt tölthették az otthonukban.

Sokszor jutott eszébe ez a Kará­csony, még 1951 őszén is, amikor ugyanolyan nézője lett a Fradi mérkőzéseinek, mint azok a tí­zezrek, akik éveken át éppen az ő játéka mi­att (is) jártak ki az Üllői útra.

Nehéz szí­vvel viselte, hogy a töb­biek a pályán bizony jobbára csak szenvednek, kí­nlódnak, de segí­teni nem tudott.

A lába nem engedte. Az a láb, amelyet néhány évvel korábban még Európa talán legjobb jobb lábának tartottak a szakértők.

Ezzel a lábbal ezekben a hónapok­ban örült, ha kibicegett a mérkőzésekre.

Sokkal jobban szereti a Fradit (akarom mondani a Bp. Kinizsit), annál, minthogy különösebben szomorkodna azon, hogy „az az Ombódi gyerek” egyre jobban játszik a jobb­hátvéd helyén…

Lakat T. Károly

OLDALAK
12.04. 15:30 m4 Sport
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ