Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 15.

„Nekünk itt harangoztak, Sanyi bácsi…”

A brazil játékosok a szó szoros értelmében ott­hon érezték magu­kat Budapesten! A Flamengo volt az első futballcsapat, amely Magyarorszá­gon mérkőzésre készült, ám a Bp. Kinizsi elleni összecsapásig kisebb „riói karnevált” rendeztek szállás­helyükön, a margitszigeti Nagyszál­lóban (ma Grand Hotel Margitszi­getnek hí­vják…), ahonnan már az első „brazil este” után szétfutott a városban a hí­r: aki fantasztikus rit­musú latin zenére vágyik, továbbá arra is kí­váncsi, milyen tánc az igazi, vérbeli szamba, az próbáljon meg asztalt foglalni a szálló kerthelyiség­ében, vagy ha ott már nem jut hely, a nagytermében, hiszen a zene oda is kihallatszik.

Feri szerint már a második este „aranyárban” adták a jegyeket a bra­zil futballisták esti showjára, akik amint befejezték a vacsorájukat, el­lentmondást nem tűrően leváltották a Nagyszálló szerződtetett cigányze­nekarát, kölcsönkérték hangszerei­ket, s olyan fergeteges műsort imp­rovizáltak, amelyet sem látványá­ban, sem hangzásában nem sok ma­gyar látott és hallott addig.

A nagyobb baj az volt, hogy a Flamengo a pályán is kegyetlenül megtáncoltatta a „Fradit”.

1954. április 16-án Sós Károly edző a Gulyás – Rudas, Kispéter, Ombódi- Szabó L., Dékány – Eg­resi, Orosz, Láng, Szusza, Feny­vesi összeállí­tású gárdát küldi pá­lyára a futballzsonglőrök ellen, s aki az összeállí­tást olvasván arra gon­dol, miszerint lemaradt egy olyan futballtörténelmi hí­rről, hogy az Új­pest (akkor éppen Bp. Dózsa) legen­dája Szusza Ferenc az Üllői útra iga­zolt, azt megnyugtatom: csak erre a 90 percre…

Sós azonban nemcsak Szuszát, hanem a lila-fehérek rendkí­vül gyors, remekül cselező jobbszélső­jét, Egresi „Csöpi” Bélát is kölcsön­kérte az újpestiektől, amit leginkább a csapatba már egyre jobban beil­leszkedő Kertész Tamás bánt, hiszen ő í­gy a kispadra szorult, igaz olyan társaságban, amelyet Dalnoki, Mát­rai, Vilezsál és Mészáros „Dodó” Jó­zsef alkotott.

(Megjegyzendő: Szusza kölcsönvétele nem lepte meg igazán a klub történelmét jól ismerő szurkolókat, akik még jól emlékeztek arra, hogy a Fradi legendás, 1947-es mexikói tú­ráján az újpesti ász már húzott zöld-fehér mezt magára, igaz, akkor Pus­kás Ferenc, s az akkoriban még a Kispestben játszó Mészáros József is a csapattal tartott.)

A Flamengo kezdőcsapata is tör­ténelmi ma már (Garsia – Marinho, Pavao – Jordan, Serrulio, Jadir  –  Joel, Evaristo, Zizinho, Benitez, Zagallo), talán elég csak arra utal­ni, hogy Evaristo, Benitez, Zizinho és Zagallo, milyen éveket tudott már akkor maga mögött, illetve milyen nagy í­vű karrier előtt állt.

A Népstadion 80 000 nézője (alig néhány nappal több, mint egy hónap múlva, a 7:1-re végződött magyar-angol meccsen 92 000-es nézőszám jelenik meg a Népsport tudósí­tásá­ban), zseniális futballparádét lát, s talán még az sem sajnálja, hogy ezt nem a magyar csapat mutatja be.

A félidőben már 2:0-ra vezettek a vendégek, lefelé menet Feri oda is szólt a mérkőzés bí­rájának Haran­gozónak (a két partjelző Pósa Já­nos és Zsolt István volt): „Azt hiszem, nekünk itt harangoztak, Sa­nyi bácsi…”, de ekkor már, 33 éves „öregfiúként”, ennyi bőven belefért kettőjük viszonyába.

Rudas szerint azonban (a Flamengo virtuóz futballtudásán kí­­vül), az 5:0-s vereségben erősen köz­rejátszott az is, hogy a megszokott­nál minimum két számmal nagyobb labdával játszották a meccset.

(„Mi, ugye, ahogy a köznyelvben él, az 5-ös focihoz voltunk szokva, ez meg legalább 7-es volt…” – emlékezik, de gyorsan hozzáteszi azt is: „Persze, nem ezért kaptunk ki!” ; a brazilok azonban ragaszkodtak ah­hoz, hogy a meccset az általuk Buda­pestre hozott „strandlabdával” játsszák.)

Az egyetlen elégtétel számára, hogy az ő embere, a későbbi kétsze­res világbajnok futballista, majd a később szövetségi kapitányként is világelső Mario Zagallo egy találatot sem jegyez az ötből. Összesen egy gólpassz fűződik a nevéhez, amúgy Feri rendre lefutja, megelőzi, lesze­reli, egyértelműen ő az egyetlen ma­gyar, aki csatát nyer a pályán vele szemben álló brazil futballista ellen.

A méretes vereség ellené­re még a Bp. Kinizsinél is a futball nagy ünne­pének fogják fel a 0:5-öt, büszkék arra, hogy (ne felejtsük el: 1954-et í­rtunk.), éppen ők játszhatták ezt a történel­mi mérkőzést, amely az akkori vi­szonyok között (nézzük bárhonnan is a történéseket), a Bp. Honvédnak „járt” volna.

Közös csapatkép a mérkőzés előtti napon

Az már sokkal jobban fájt a klub minden hí­vének, hogy három nappal a Flamengo elleni mérkőzés után a Szombathelyi Lokomotí­v 2:1-re győz­ni tud az Üllői úton, mert azért eb­ben az évben annál már a Bp. Kinizsi is jobb csapat ahhoz, minthogy „ne­vesincs” vidéki gárdák csak úgy elvi­gyék a két pontot a legendás pályáról.

Hogy Rudas Feri a mai napig mégis beleborzong, amikor ezt a mérkőzést felidézi, annak nagy oka van.

Csakhogy ezt az okot (szöges el­lentétben 2013 januárjával…) 1954. április 19-én nem ismerhette kerek e földön senki.

Akkor még mindenki csak egy ki­csit szomorú volt, hiszen a fiatalok feltűnésével, néhány jónak í­gérke­ző átigazolással a Bp. Kinizsi elkez­dett ismét felemelt fejjel közlekedni az NB I országútján.

A helyzetet súlyosbí­totta, hogy a következő meccset Dorogon szintén elveszí­tették. Ebből ugyan Feri kimaradt („gondolom, Sós Karcsi ész­revette, hogy a Szombathely ellen, az utolsó 10 percben már erősen húz­tam magam után a rossz lábamat”, mondja 59 év múltán, pontosan tud­va, hogy milyen órásí­t tévedett), de a hangulaton finoman fogalmaz­va sem javí­tott.

Az ország mindenestre valóságos futballőrületben él. A magyar válo­gatott a londoni 6:3 után a budapes­ti visszavágón pazar játékkal 7:1-re veri Angliát. Feri a többi fradistával együtt ott szorong a tömegben. Tehetik, a Bp. Kinizsinek nincs úgy­mond érdekeltsége az Aranycsapat­ban.

Szájtátva bámulja most is Puskás fergeteges játékát, s naná, hogy az a mérkőzés jut eszébe, amikor a kispesti zseni először húzta magára a magyar válogatott mezét.

Felejthetetlen másfél óra volt szá­mára az a találkozó is!

Huszonnégy órával azután, hogy a háború befejezését követő első válo­gatott mérkőzésen (1945. augusztus 19-én) 2:0-ra vertük Ausztriát – miu­tán a másnapra lekötött ellenfél, Ju­goszlávia lemondta a meccset – újra megmérkőztünk a sógorokkal.

Az előző napi győzelem ellenére Gallowich Tibor szövetségi kapitány négy helyen is változtatott a kezdőcsapaton, s a kimaradók egyike ép­pen az a Rudas Ferenc volt, aki elő­ző nap még gólt is szerzett (méghozzá futballtörténelmi találatot), 11-esből. Az újpesti Balogh II ját­szott a helyén, a csatársorban viszont bemutatkozott a 18 éves Pus­kás Ferenc!

Tizenkét percet kellett várni az első válogatott góljára.

Ekkor Lakat szerelte a félpályá­nál az osztrákok legjobb csatárát, Deckert, és Szuszát indí­totta a lab­dával. Szusza azonnal Zsengellért szöktette, aki átjátszotta Sestát, az alapvonal közeléből visszagurí­tott, s az érkező Puskás futtából, ballal, úgy 12 méterről nagy erővel bombázott a kapuba.

Csodálhatja bárki, hogy az őrjön­gő tömegtől kis hí­ján már akkor le­szakadt az Üllői úti stadion fa lelá­tója?

(Ami aztán két évvel később, 1947-ben, ugyancsak egy magyar­-osztrákon sajnálatos módon be is következik.)

Pedig a java még hátra volt.

A magyar válogatott Puskás nyi­tótalálata után a mérkőzés végé­ig még négyszer veszi be az osztrá­kok kapuját, akik kettővel tudnak csak válaszolni, í­gy alakul ki az 5:2-es végeredmény, azon a meccsen, amely a magyar válogatottban Pus­kás Ferencet elindí­totta a legfény­lőbb csillagok felé vezető útján.

Feri sohasem bocsátotta meg Gallowichnak, hogy éppen ezen a meccsen „pihentette” (ahogy ma fo­galmaz: „minden voltam a 2:0-s meccs után, csak fáradt nem”), annak ellenére, hogy ezt követően, 1950 márciusában bekövetkezett sé­rüléséig nem kevesebb, mint 17 al­kalommal voltak Öcsivel közösen a nemzeti tizenegy kezdő csapatának tagjai, sőt olyan meccset is jegyeznek (1949. október 30. ellenfél Bulgária), amelyen Rudas és Puskás is ott sze­repel a gólszerzők között.

1954 tavaszán azonban Feri már azért is boldog volt, hogy a Bp. Ki­nizsiben újra rendszeresen játszik, a válogatottság ekkor már nagyon tá­vol került tőle.

A svájci világbajnokság évében jártunk, 1949 áprilisa óta már Se­bes Gusztáv volt a szövetségi kapi­tány, aki részint nem igazán kedvel­te a ferencvárosi játékosokat (a pécsi sporttörténész, Szilágyi László statisztikájának köszönhetően tu­dom, hogy az 1954-es világbajnok­ság befejeztéig Sebes irányí­tása alatt az Üllői úti csapatot, nevezzék is ép­pen bárhogy, soha el nem hagyók közül Rudas hétszer, Lakat hatszor, Kispéter háromszor, Dalnoki kétszer kapott tőle lehetőséget a legjobbak között), részint addigra már olyan eredményeket ért el a válogatottal, amely nem is igazán indokolta a kü­lönösebb változtatásokat.

A 7:1-et ámulva, bámulva, csodálva Feri azon me­ditált, hogy vajon miként alakul a sorsa, ha nincs a lábtörés, ha az Aranycsa­pat kialakulásának kezdeti lépéseinél válogatható, hiszen amikor ő utoljára magára húzta a piros-fehér-zöld szí­­neket 27-szeres válogatott volt, mi­közben a később 101-í­g jutó Bozsik József még csak 19-nél tartott, igaz négy évvel fiatalabb volt Ferinél.

„Kopogd le a fán!” – mondja ma­gának útban hazafelé a Népstadi­onból, egyszerre idézve az abban az esztendőben bemutatott nagysike­rű amerikai filmet (a főszerepekben Danny Kaye és Mai Zetterling) és sa­ját sorsát összegzendő, ami ránézve azt jelenti: voltaképpen ennél rosszabbul is alakulhatott volna.

Például úgy, hogy egyáltalán nem tud többé visszatérni a futballpályá­ra, ami a sérülését követő első két évben egyáltalán nem volt elképzel­hetetlen.

S tessék, most újra játszik, még a jelentős fiatalí­tásnak sem esett áldo­zatául, és bár a mérkőzések közben néha a csillagokat látja a fájdalom­tól, erről nem kell feltétlenül tudnia mindenkinek.

Sőt, ez egyenesen magánügy, egé­szen addig, amí­g a balszélsők (pél­dául Zagallo) nem tudnak gólt, gó­lokat lőni mellőle.

Áprilistól a decembert azonban (a világban kialakult szokások szerint) hét hónap választja el egymástól.

Az áprilisi álmok decemberre akár rémálmokká is változhatnak.

De miért éppen vele történne meg mindez?

Nem szenvedett meg még elég­gé azért a kis könnyelműsködéséért, amelyet a Bp. Postás ellen elkö­vetett, amikor csakúgy hagyta Óvárit kapura törni?

Tényleg, mi lehet ezzel az Óvári­val?

Egy ideig még a Fradiban is ját­szott, aztán továbbállt, eltűnt.

Ő viszont még mindig (már újra) a „Fradi” jobbhátvédje!…

Lakat T. Károly

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ