Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 16.

„Ferikém, ha van egy perced… Mondanék neked valamit…”

1954. július 4-én, a magyar válogatott Svájc Bern nevű városában világbajnoki dön­tőt játszott az NSZK ellen. Ezt a finálét (amelyre minden magyar emlékszik, aki ak­kor élt, sőt, arra is, hogy hol, kik­kel, milyen körülmények között élte, szenvedte, szurkolta, őrjöngte vé­gig, hogy aztán a lefújás után maga is osztozzék egy ország gyászában), Rudas Ferenc édesapjával és néhány közeli szomszéddal pasaréti házának teraszán, rádión hallgatta végig.

Az előzmények ismeretében, gon­dolom, nem szükséges mélyebben elemeznem, mit érzett akkor, amikor mondjuk éppen Buzánszky Jenő mel­lett húzott kapura egy német csatár, s még ma, a döntő óta eltelt 59 évvel később sem mondja, akár egy fél szó erejéig, hogy ő bezzeg szerelt volna.

Miként azt sem, hogy éppen Buzánszky jobbhátvéd játéka volt az oka a világbajnoki cí­m elveszí­tésének, de azt állí­tja: a teraszon ülve lélekben és gon­dolatban a 2-es számú mezben játszotta és élte végig a Svájcban történteket.

A család ekkor már a pasaréti vil­lában élt.

A Fradi-vendéglőt, amely nemcsak a megélhetést, de a lakást is jelentette a család számára, egyik napról a má­sikra államosí­tották, néhány napot kaptak arra, hogy a két kis szobácskából, amelyben éltek, kiköltözzenek.

Feri soha nem tartozott a pénzszó­ró futballisták közé. Mindig végtele­nül gáláns volt az éppen aktuális hölgy­partnerével, a játékostársakkal való „el­hajlott esték” számláját is a leggyakrab­ban ő fizette, de amúgy nagyon vigyá­zott arra a pénzre, amelyet a futballból és a vendéglőből addig megkeresett.

A Fradi-pályáról való ki­költöztetés után lépés­kényszerbe került, ám az egyik barátja tudott egy Gábor Áron utcai villáról, amely éppen eladó volt.

A házat meglátni és megszeretni öt percbe sem tellett, s bár 120 000 fo­rint 1954-ben elképesztően nagy összegnek számí­tott, Feri mégis azon­nal fizetett, í­gy a famí­lia máris költöz­hetett egy számukra mindenképpen úrí­nak mondható környékre.

(A 120 000 forint elképesztő nagy voltát, persze kéretik nem uniformizáltan kezelni… Egy igazán nagy művész, egy igazán divatos orvos, vagy egy olyan magasságokig jutott spor­toló, mint amilyen ekkor már Ru­das is volt, nagyobb nehézségek nél­kül ki tudta fizetni, ugyanakkor az is igaz, hogy a kor egyszerű, hétköznapi embere számára ez csillagászati összegnek számí­tott. Egy akkor végző diplomás három, négy évi kereseté­ből (ha nem költ az égvilágon semmi másra) tudott volna hasonló pasa­réti villához jutni. A futballmeccsek­re szóló diákjegy (állóhelyre) 5, az egy hetes villamosbérlet, napi kétszer egy óra utazásra, 6 forintba került, a di­ákbérletet 2 forint 70 fillérért, az úgy­nevezett „kettes kolbászt” pedig tí­z dekánként 2 forintért árulták)

Van valami mélyen történelmi abban, hogy az a szék (a kimúlóban lévő akkori köznyelv leginkább „ho­kedlinek” mondaná), amelyen Feri a teraszon ülve a döntőt hallgatta, mind a mai napig megvan valahol a pince legmélyén.

Amit viszont nem a pince, ha­nem az emlékezet barlangjából kell előbányászni, nem más, minthogy ezen az ominózus napon Rudas Fe­renc nemhogy a magyar válogatott jobbhátvédje nem volt a világbajno­ki döntőn, de a „Fradié” sem Bécs­ben, ahol a Bp. Kinizsi az FC Wien ellen játszott barátságos mérkőzést.

Ombódival a jobbhátvéd posztján nyertek is 2:1-re, ám Feri még ebből sem vette le azokat a vészjelzéseket, amelyeket koránál, rutinjánál, a fut­ballban eltöltött éveinél fogva már legalább gyaní­tania kellett volna.

Gondoltam, azért hagyott Sós Karcsi itthon, hogy pihenjek, nem akarta, hogy egy egyszerű, tétnélkü­li, barátságos meccsen esetleg kiújul­jon a sérülésem – idézi fel akkori ön­magát 2013 januárjában, miközben ő nevet legjobban hajdani naivitásán.

Ferencvárosi üdvözlet Szófiából (Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Pedig a már felidézett, Flamengo el­leni 0:5 után otthon, a Szombathelytől, majd idegenben a Dorogtól is kikaptak; ez mind arra engedett következtetni: a tréner alig várja, hogy Rudast újra a vé­delem jobboldalára állí­thassa.

A világbajnoki döntő lefújásának pillanatában bárki, bármekkora összegben fogadni merte volna, mi­szerint a Bp. Kinizsi Rudassal játssza majd végig az őszi szezont. Vagy ha azt nem is, egy akkor már forga­lomban lévő, lyukas kétfillérest sem tett volna arra, hogy a Fradi legen­dája soha többé nem játszik bajnoki mérkőzést imádott csapatának akár piros- akár zöld-fehér szí­neiben.

Márpedig ez történt!

Az NB I-ben 1941. november 23-án, a Salgótarján ellen bombagóllal bemutatkozó Ruck Ferenc 1954. áp­rilis 19-én, a Szombathely ellen játszotta élete utolsó bajnoki meccsét abban a csapatban, amelynek posta­cí­me: Budapest, IX. Üllői út 129.

Bármennyire faramuci, legalább annyira kényszerű (nyugodtan mond­hatom: kötelező) a szokatlan meghatározás, hiszen még ha tényszerű is, hogy a klub kikezdhetetlen hí­rű legen­dája a Bp. Kinizsiből vonult vissza (hogy ezt a Ferencvárosból tehesse meg, 1956 novemberéig kellett volna játszania), vele kapcsolatban a „-tól, -ig” csak és ki­zárólag a Ferencváros lehet.

A Bp. Kinizsinél (hogy a piros-fe­hér szí­nekről már ne is beszéljek), még a postací­m is jobb, ennyi „történelem­hamisí­tás” talán megengedhető.

1954 ősze egyébként egyáltalán nem úgy kezdődött, hogy sorsdöntő időszak lesz Feri életében. Az ország a nyár még hát­ralévő részében „belehalt” a sváj­ci döntő elveszí­tésébe (mit nem ad­nánk most egy világbajnoki részvé­telért), a földkerekség valaha volt egyik legjobb válogatottjának brili­áns tudású futballistái, a szó szoros értelmében, egyenként szökdöstek haza Budapestre, de augusztus leg­végén már újra indult a bajnokság.

Ráadásul, egy akkor már újra rangadónak számí­tó Bp. Kinizsi – Bp. Vörös Lobogó mérkőzéssel, a Népstadionban.

A bajnoki cí­mért a Puskás vezé­nyelte Bp. Honvéd és a Hidegkuti dirigálta Bp. Vörös Lobogó futott versenyt, a Kinizsi azonban ott lo­holt a nyomukban, mi több (még a fradisták általános meglepeté­sére is) a rangadón 2:0-ra verte az „MTK-t”…

Feri nélkül.

Ő a tartalékban játszik hétről hét­re, s miután az első csapat egyre job­ban szerepel, Sósnak látszólag nincs oka megbontani az egyre inkább összeszokni látszó Ombódi, Kispéter, Dalnoki védőhármast.

Rudasnak az év szeptemberében egy olyan fellépés jut (már ez jelzés­értékű  lehetett volna a számára, de ma is vállalja: nem volt az), mint az éppen a Magyarorszá­gon tartózkodó Kí­nai Főiskolai Válo­gatott elleni (…) barátságos találkozó, ám a Kinizsi összeállí­tásából (Ví­gh – Rudas, Kispéter, Henni II – Ombódi, Korcsik – Láng, Orosz, Mátrai, Bor­sos, Kárász; csereként Hruby szere­pel még, Kárászt kiderí­thetetlen okból kérik erre az egy meccsre kölcsön a Vörös Lobogótól, mert a Kinizsi esetében az nem egy magyarázat, hogy az akkor már állandó balszélsőnek számí­tó Fenyvesi  Máté azon a napon a válogatottban szerepel, Moszkvában, a Szovjetunió elleni barátságos mérkőzésen, hiszen egy ilyen meccsre a kettőből is be lehetett volna valakit állí­tani…), tökéletesen kikövetkeztethető: inkább a tartalék­csapat játszott néhány stabil kezdő­vel megerősí­tve, mint az első gárda.

A meccset a Bp. Kinizsi nyeri 6:4-re, í­gy legalább annyit elmondha­tunk: Rudas Ferenc utoljára győz­tes csapat tagjaként hagyta el az Ül­lői úti pálya gyepét.

A szemében, persze senki sem mondja, hogy nem számí­tanak rá.

Ugyanúgy az első csapattal tré­ningezik, mint éveken át, csak a hét­végi bajnokikon nincs ott a neve a pályára lépők között.

Egyszer még talán csodát is te­hetne, hiszen miután a tartalék­csapatban nem jobbhátvédet, ha­nem hol jobbszélsőt, hol középcsa­tárt (!) játszik, s túlzás nélkül állí­tha­tó, hogy ontja a gólokat, éppen a leg­nagyobb érdeklődéssel várt mérkő­zést, a Bp. Honvéddal megví­vandó rangadót megelőzően érzi Sós mester úgy, hogy a hosszú ideje éppen általa száműzött Rudas lesz a nyerőembere.

Azt találja ki, hogy a kiemelkedően legjobb magyar csapat ellen, amelynek kezdő együttesében (dacára annak, hogy Puskás speciel ezen a meccsen sé­rülés miatt nem játszik), csakúgy hem­zsegnek a „berniek”, Rudas középcsa­tárjátéka (!) lesz a taktikai bomba…

A Népstadion kettősmeccs-prog­ramjában az elsőn, az akkor éppen az élvonalban szereplő Bp. Vasas Izzó a Vörös Lobogó 1:0-s legyőzésével (gól­szerző: Bárfy), alaposan besegí­t a Bp. Honvédnak a bajnoki cí­mért folyta­tott harcába, 71 000 néző szemeláttá­ra azonban a kispestiek is hozzák ma­gukat, hiszen 3:1-re nyernek a Gulyás – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Sza­bó L., Dékány – Láng, Orosz, Mátrai (Borsos), Vilezsál, Fenyvesi összeál­lí­tású Bp. Kinizsi ellen.

No, de hol a taktikai csodafegy­ver, Rudas Ferenc?

A tartalékcsapatban, mert (a történelem néha is­métli önmagát), ahogy élete első NB I-es lehe­tőségét kihagyta, mond­ván, ő bizony még kevésnek érzi ma­gát az akkoriban bombaformában lévő nagyváradi csatárok (Bodola, Tóth III és társaik) ellen, úgy most is nemet mond a felkérésre, amelyet futballnyelven a kezdőcsapatba való beállí­tásnak neveznek!

Az indoka:

Karcsi bácsi, csak nem képzeli, hogy én a 33 évemmel és a fé­lig jó lábammal odaállok középcsatárként leégetni magam egy stadi­onnyi ember előtt, amikor az ellenfél középhátvédje a világ egyik legjobb centerhalfja, Lóránt Gyula?!.

(A sors furcsa fintora, hogy a mér­kőzésre Grosics – Rákóczi, Lóránt, Kovács J. – Bozsik, Bányai – Budai, Kocsis, Tichy, Babolcsay, Czibor összeállí­tásban kifutó Bp. Honvédból éppen Lóránt Gyula, akit a 30. perc­ben le kell cserélni – Törőcsí­k I áll a helyére – no, de ezt ki tudhatta előre, ettől még Ferinek tökéletesen igaza volt, őt nem 33 évesen, egy meccsre kellett középcsatárnak „kitalálni”. )

A Bp. Kinizsit aztán „természete­sen” a fradisták verik 3:1-re!

Czibor vezető góljára (a fordulás után szinte azonnal) Fenyvesi még vá­laszol ugyan, de jön előbb Kocsis majd újra Czibor, akik beveszik Gulyás Géza kapuját, s Feri otthon, a meccs utáni este, legfeljebb az 1948/49-es tablóké­pet nézegetheti kicsit párásodó szem­mel, amikor a „140 gólos” bajnokság­ban még velük egy csapatban játszott.

A meccslemondást természetesen Sós sem nyeli le csak úgy, igaz, könnyebben teheti, mint bármelyik elődje.

Részint azért, mert a bajnokság­ból már csak hat meccs van hát­ra, részint azért, mert a ferencváro­si szempontból drámai évek (1950 ősze – 1956 decembere között) alatt ezúttal szerepelnek a legjobban.

Az 1951-es hatodik, az 1952-es ki­lencedik és az 1953-as ötödik helye­zés után végül az 1954-es esztendőt a Bp. Kinizsi dobogós (!) helyen zár­ja, úgy lesz harmadik a Bp. Honvéd és a Bp. Vörös Lobogó mögött, hogy ha nem kap ki három meccsel a zárás előtt Salgótarjánban, akkor ugyan­annyi ponttal végez, mint az „MTK”.

Most már szó sincs ar­ról, hogy ők a buda­pesti listazárók, hi­szen a Vasast, a Bp. Dózsát, a Csepelt és a Bp. Vasas Izzót is megelőzik ebben a „rangsorban”, de ami a legfontosabb (főleg az elveszí­tett VB-döntő után), mintha a politikai nyomás is kezde­ne egy egészen kicsit enyhülni feléjük. Aki például a nagy tömegben megereszt egy „Hajrá, Fradi!”-t, nem ga­rantáltan emelik ki az erre specializá­lódott emberek a többi szurkoló közül.

Az évzáró bankettre, az éremáta­dóra természetesen Feri is hivatalos.

Annak ellenére, hogy most már huzamosabb ideje nem a kezdőcsa­pat tagja, rangja, tekintélye is válto­zatlan és csorbí­tatlan a csapaton be­lül, mindkettő legfeljebb Kispéter Mihályéval összevethető.

Az ünnepi estén végig hatalmas az öröm, fergeteges a jókedv (szinte már azt is elfelejtik, hogy Bp. Kinizsinek hí­vják őket), elhangzik a Fra­di-induló (lesz, ami lesz alapon…), amikor egy csendesebb pillanatban az egyik prominens vezető Feri vál­lára teszi a kezét és í­gy szól:

– Ferikém, ha van egy perced, gyere már velem. Ne itt, menjünk ki a folyósóra. Mondanék neked va­lamit…

Lakat T. Károly

OLDALAK
12.04. 15:30 m4 Sport
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ