Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 18.

„Elviszünk, ha te leszel a szertáros…”

Azt hinné az ember, hogy egy olyan ősfradistát, mint amilyen Rudas Ferenc, annál nagyobb megaláztatás, mint­hogy a szemébe mondják „nem szá­mí­tunk tovább a játékodra…” nem érhet, ám ez egy csapásra már-már a dicséret és az elismerés rangjára emelkedik, ha a folytatást megis­merjük.

A Fradi 1955 januárjában mexikói túrára készülődött.

Hatalmas dolog volt ez akkori­ban, hiszen túl azon, hogy az egysze­rű, hétköznapi emberek gyakorlati­lag ki sem tehették a lábukat az or­szágból, a kivételek közé is csak az élsportolók (közülük is kiemelten a futballisták) és a nemzetközi rangú művészek tartoztak.

1950-ben (már ÉDOSZ-ként) egy prágai Húsvéti tornán való részvé­telre kapnak engedélyt, aztán 1951 januárja és 1953 júliusa között (Bp. Kinizsi néven) egyáltalán nem utaz­nak külföldre.

Ekkor „megtörik a jég”, Varsó­ban, Chorzówban és Krakkóban lép­nek pályára, ám ezt újabb egy esz­tendős szünet követi, amikor már Szófiáig (sőt, egészen Várnáig) is el­jutnak, í­gy szinte kitüntetés szám­ba meg, hogy 1954-ben, egy bulgá­riai vendégjáték után (a világbajno­ki döntő napján), játszhatnak egy meccset Bécsben!

E találkozót megelőzően a Fe­rencváros utoljára 1947 júliusában (a sors különös játéka okán akkor is Mexikóban) járt úgynevezett nyuga­ti túrán, igaz akkor mindjárt az óce­ánt is átrepülte, hogy a klub törté­netének talán legemlékezetesebb és legkülönlegesebb portya mérkőzés­sorozatán szerepeljen a közép-ame­rikai országban.

Mindezek ismereté­ben talán már sen­ki sem csodálko­zik azon, hogy egy a megvalósulás kü­szöbéig jutó mexikói út milyen érzéseket váltott ki azokból, akik egyálta­lán szóba jöhettek az utazók között.

S Rudas Ferit (ha valaki, ő iga­zán tudta, milyen életre szóló élmény egy tengerentúli futballtorna, hiszen az 1947-es útnak nagyon is aktí­v résztvevője volt), éppen akkor tették ki a klubból, amikor egy újabb hasonló út a küszöbön állt.

Sem elfogadni, sem feldolgoz­ni nem tudta azt a döntést, amelyet futballista-pályafutásával kapcso­latban a vezetés hozott, ám legyűrve minden megbántottságát, büszkesé­gét és megalázottságát az újév első napjainak egyikén kéréssel fordult a szilveszterkor őt a klubtól, mint fut­ballistát „elbúcsúztató” vezetőhöz.

1953 júliusában... (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Azt kérte tőle: járjon közbe az ér­dekében a döntésben illetékeseknél, hogy erre a mexikói útra még elme­hessen, legalább egy szép emlékkel legyen vége annak a közel másfél évtizednek, amelyet az Üllői úton tisz­tességgel és becsülettel leszolgált.

Az illető félszegen és kényszere­detten bólogatott bár, sőt azt is meg­í­gérte, hogy támogatólag terjeszti Feri kérését az elnökség elé, ám na­pokig nem történt semmi.

2013 januárjában, a történtek is­meretében nyugodtan kijelenthet­jük: Rudas Ferenc a mai napig nem tudná, mi volt a főnökség konkrét válasza a kérésére, mert bár kint a pályán (ahová Feri annak ellené­re, hogy hivatalosan már nem volt a csapat játékosa, mi több, janu­ár lévén edzéseket sem tartottak, nap mint nap, mint egy hivatalnok a munkahelyére be-, akarom monda­ni, akkor már pasaréti lakosként ki­járt), naponta találkozott az illető­vel, aki, ha csak tehette, elkerülte, de ha nem tehette, a mexikói útról ak­kor sem beszélt.

Egészen addig, amí­g Ferinek el nem fogyott a türelme, s egy szép na­pon egyenesen rákérdezett:

– Akkor most elvisztek Mexikóba vagy nem?

Mindenre számí­tott csak arra nem, amit válaszként kapott.

– Tudod, Ferikém, az a helyzet, hogy beszéltem az elvtársakkal

– hebegte-habogta nagy kéztördelé­sek és szemlesütések közepette a megszólí­tott, de talán az lett volna a legjobb, ha ennél nem is mond töb­bet. A válasz első mondatának né­hány szavában már úgyis benne volt a „nem”, teljesen felesleges volt azt még egy indoklással olyan mérték­ben súlyosbí­tani, amely egy élet­re nyomot hagyott az érintett szí­vében-lelkében. De a vezető folytatta.

–  Szóval, a vezetőség úgy dön­tött, hogy elviszünk a túrára, ha válla­lod, hogy kezeled, gondozod, tisztán tartod a játékosok szerelését, segí­tesz a pakolásban, a hurcolkodásban.

A magyar nyelv meglehetősen gazdag szókincsében sem találni az igazán megfelelő szót arra, amit Feri abban a pillanatban érzett.

Ehhez képest szilveszteri visszavonultatása valóban egy szóra sem érdemes semmiségnek tűnt csupán.

Hogy ő, a klub legendája, a nem is olyan régen még agyonünnepelt sztárja, a szurkolók által a legna­gyobb megbecsüléssel, szeretettel és tisztelettel kezelt játékos szertáros­ként vegyen részt egy túrán?

S hogy ezt még í­gy, a szemébe is mondják?…

Miért nem volt elég annyi, hogy „nem, Feri, erre az útra már nem viszünk magunkkal”, mi­ért kellett hozzá tenni egy, a végtelenségig megalázó „ajánlatot”?

S komolyan nem volt a vezetőség­ben akár csak egyetlen ember, aki azt gondolta, hogy erre a szertárosi kiküldetésre Rudas Ferenc igent mond majd?

Ennyire nem ismerik? Vagy ennyire félreismerték az Ül­lői úton töltött évei alatt?

Esetleg csak a mostani döntésho­zók nincsenek olyan régen a klubnál, hogy pontosan tudják, egy ilyen fel­vetésre, ha személyesen, kollektí­ve mondják Feri szemébe, akkor biztos, hogy rájuk borí­tja az asztalt?!

Forgott vele a világ, s egyszer csak azon vette magát észre, hogy 1947 júliusában jár, valahol egy Prá­ga melletti repülőtéren.

Onnan indult velük a repülő (egy Clipper, amely már alkalmas volt az óceán átrepülésére, annak elle­nére, hogy mai szemmel, első ráné­zésre azt hinné az ember, hogy Fe­rihegytől Budaörsig sem képes meg­tenni egy utat), először az í­rorszá­gi Shannonba, onnan tovább New Yorkba, majd Mexikóba.

Alig valamivel több, mint két év­vel a nagy világégés után elképesztő­en nagy esemény volt egy ilyen túra, amely az Amerikában élő magya­rok nagy összefogásának, s jelentős anyagi áldozatainak köszönhetően jött létre, s ahová a Fradi alig tudta összeszedni az utazó csapatát.

Puskást és Mészárost a Kispest­től, Szuszát az Újpesttől kérték köl­csön, de a Prágába való indulás előtt még í­gy sem volt teljes a létszám. A Dorogtól alig néhány hónappal ko­rábban átigazolt és a zöld-fehér szí­­nekben összesen két bajnoki meccset játszó Káldi Gyulát például cse­kélynek mondható múltja ellené­re elvitték volna magukkal, ő azon­ban az indulás előtti éjszakát (fogal­mazzunk nagyon finoman…), nem a megszokott, otthoni ágyában töltöt­te, s amely éjszaka olyan jól sikerült, hogy a szó szoros értelmében átalud­ta az indulás reggelét.

így esett, hogy Szőke János, aki szintén nem tartozott a meghatározó játékosok közé (ő sem játszott négy NB I-es meccsnél többet a klubban), s aki csak a társait búcsúztatni ment ki a Nyugati pályaudvarra, egyszer csak azt vette észre, hogy az utazó csapat tagja.

– János, nem akarsz velünk jön­ni Mexikóba?

– szólt le neki a szinte mozgó szerelvényről Sárosi doktor és Szőke, naná, hogy már ugrott is a peronról a vonat lépcsőjére.

(Óriási szerencséjére az ameri­kai ví­zumokat az eredeti terv szerint Prágába vitték a csapattagok után.)

Budapesttől Mexikóig kimerí­the­tetlen témát szolgáltatott a társaság­nak, hogy Lakat Károlynak az indu­lás előtt egy nappal volt az esküvője, s a többiek, persze, hogy lecsapták a magas labdát, miszerint ők bizony nem merték volna a kézfogó után 24 órával egy hónapra magára hagyni a fiatalasszonyt…

Egyedül Puskás nem cukkolta a Tanárt, ő örült, hogy végre egy csa­patban, s nem egymás ellen játsza­nak majd, nem kell a Fradi-Kispest meccseken megszokott 90 perces „zaklatásától” tartania.

Valahol Mexikóban... (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Mexikóban a szinte elviselhetet­len hőségnél csak a vendéglátók sze­retete volt forróbb, amellyel az érke­ző ferencvárosi játékosokat fogadták és körülvették.

Klubok, társaságok, egyesületek, családok adták kézről kézre a társaságot, apámék él­ménybeszámolói alap­ján a magam részéről azt a tanul­ságot vontam le, hogy ezen a mexi­kói túrán voltaképpen a mérkőzések csak amolyan felesleges rosszként szerepeltek a programban.

Pedig fantasztikus meccseket ját­szottak.

Minden találkozójukon telt ház előtt (80-100 000 néző) lép­tek pályára (az ellenfelek olyan he­lyi klubcsapatok voltak, mint az Atlas, a Moctezuma, a Vera Cruz, a Guadalajara, az Atlante) négy győze­lem, két döntetlen és három vereség volt a kilenc találkozó mérlege. Mexi­kó válogatottja ellen kétszer is pályá­ra léptek, az egyik 3:3-ra végződött, a másodikon Mexikó nyert 4:3-ra.

Az igazán nagy pillanatok szin­te megszámlálhatatlan sokaságából is kiemelkedett, hogy a mérkőzések szinte mindegyikén a Szusza, Sárosi dr., Puskás belsőhármas szerepelt a Fradi csatársorában, amely azért futballtörténelmi unikum, mert Sárosi doktor 1943-ban volt utoljá­ra válogatott, Puskás 1945-ben elő­ször, í­gy ők ketten eleve nem szere­pelhettek együtt a nemzeti tizenegy­ben. Szuszának is csak egy mérkő­zés (milyen a sors, éppen Sárosi dr. utolsó válogatottbeli szereplése) ju­tott közösen a magyar futball egyik legnagyobb egyéniségével, amikor 1943-ban 7:2-re kaptunk ki a své­dektől az Üllői úton.

Ha nincs a Fradi mexikói túrá­ja ez a három futballzseni soha sem játszik egy csapatban.

Puskás már akkor (ne fe­lejtsük el, még csak 20 éves volt) az egyik ámu­latból a másikba ejtet­te a mexikói publikumot, de a kölcsönjátékosi státuszt még­is Szusza szolgálta meg jobban, hiszen a Fradi 37 góljából 12-t jegy­zett, de a sportszerűség úgy kí­vánja, hogy megjegyezzük: mindkét szám­ban szerepel a záró mérkőzésen, a New York-i Hungária ellen aratatott 12:1-es „diadal”, amelyen az újpesti bombázó ötször volt eredményes.

A legkülönlegesebb találkozó mégsem a pályán, hanem a lelátón zajlott le.

Az egyik mérkőzésen, amelyen Rudas a második félidőt a nézők kö­zött töltötte egy, a Fradi támadása­it kifogástalan magyarsággal kom­mentáló úrra lett figyelmes.

Amikor egyszer hátrafordult, Feri azonnal megismerte.

Orth György volt az illető, aki ak­kor Guadalajarában edzősödött.

Az az ember nézett farkasszemet Ferivel, aki azon a bizonyos NSC elle­ni meccsen az édesapja lábát eltörte.

Kialakult közöttük egy párbeszéd (miután Rudas felfedte, hogy ő egy bizonyos Ruck Ferenc fia), amelyet valljuk be nem aranyjánosi nyelve­zettel folytattak le egymás között, de Feri máig állí­tja: ez volt a legke­vesebb, amivel az édesapjának tartozott.

1955-ben már nem volt alkalmuk összebékülni.

Részint azért, mert Orth akkor már Chilében edzősködött, a Fradi pedig soha sem utazott el arra a bi­zonyos második mexikói túrára.

A portya ugyanis elmaradt.

Talán ezért is jobb lett volna Fe­rit megkí­mélni attól, hogy azt a bi­zonyos szertárosi állást felajánlják neki.

Lakat T. Károly

OLDALAK
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ