Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 22.

Egy Ferencváros, amelyet világbajnokságra lehetett volna küldeni…

1949 nyarán, a 11 pontos előnnyel és 140 rúgott gól­lal megnyert bajnokság pillanatában olyan kincs volt a Ferencváros birtokában, amelyhez fogható ritkaság még a vi­lág legnagyobb futballklubjainak történelmében sincs.

A csapatnak volt 12-13 olyan fut­ballistája, akik közül a kezdőnek szá­mí­tó 11 (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) szinte vál­toztatás nélkül pályára küldhető lett volna a válogatott mezében is, ami­ről persze szó sem lehetett, részint azért, mert jó néhány futballzseni (ebből következően a legjobbak kö­zül kihagyhatatlan játékos), nem zöld-fehérben szerepelt, részint pe­dig, mert az akkorra már szövetségi kapitánnyá lett Sebes Gusztáv arra azért fokozottan vigyázott, hogy még véletlenül se alakuljon ki ferencvá­rosi dominancia a nemzeti 11-ben.

Henni, Rudas, Lakat, Budai, Ko­csis, Deák és Czibor még í­gy is rend­szeresen tagja az esztendő válogatott mérkőzésein szereplő csapatnak, de ha ehhez hozzá tesszük, hogy a Kis­pestben már régen ott van Bozsik, Puskás, Rákóczi, Bányai, az MTK-ban Gellér, Börzsey, Lantos, Kovács Imre, Palotás, Hidegkuti, az Újpest­ben Szűcs, Balogh II, Egresi, Szusza, a bajnokság pedig a Ferencváros, MTK, Kispest, Újpest sorrendben fejeződik be (már ami az első négy he­lyet illeti), akkor a kor futballjához csekély affinitással közelí­tő olvasó is könnyen elképzelheti, milyen erős válogatottat küldhettünk volna arra az 1950-es világbajnokságra, amely­re végül ki sem utaztunk…

A magyar futball 1938-ban képviseltette ma­gát utoljára a nagy vi­lágjátékon, 1942-ben és 1946-ban a világ nem azzal volt elfoglalva, hogy a földke­rekség legjobb labdarúgó-váloga­tottjai számára megrendezze a me­netrendszerű futballtornát.

Márpedig nincs abban sem­mi túlzás, hogy egy Henni – Ba­logh II, Szűcs, Lantos – Bozsik, La­kat – Budai, Kocsis, Deák, Pus­kás, Czibor összeállí­tású tizenegy­nek (a kispadon többek között Szu­szával, Hidegkutival, Palotással) ko­moly éremesélyei lettek volna abban a mezőnyben.

(1949 nyarán, a nagy Fradi-baj­nokság megnyerésének pillanatában senki sem gondolhatta, hogy hiába vennénk részt az 1950-es VB-n, Ru­das Feri akkor sem lehetne ott, hi­szen a világbajnokság évének már­ciusában történik pályafutását meg­határozó ütközése Henni Gézával.)

Rudas Feri emlékei szerint éve­ken át fel sem vetődött az a gondolat, hogy Magyarország nem lesz ott a vi­lágbajnokságon (a mindennapok be­szédtémája volt, hogy „no, majd Bra­zí­liában!…”), amelynek helyszí­nét 1946-ban a FIFA luxemburgi kong­resszusán jelölték ki, s amelyre éppen a világháború befejeztének re­latí­v közelsége okán olyan túlzottan nem volt nagy a jelentkezők száma.

Az első „gyanús jelet” az itthon maradásunk mellett az szolgáltat­ta, hogy a válogatottat csak aztán az 1952-es olimpián kiállí­tó Szovjet­unió nem nevezte csapatát, amellyel egyben eldöntötte az akkor már vas­függöny mögött élő Csehszlovákia és Magyarország sorsát is.

Ezt í­gy kerek-perec, per­sze senki sem mondta ki, sokkal könnyebb volt (?) gazdasági okokra hi­vatkozni, mondván: kö­zel egy hónap Brazí­liában „nem két fillér”, s öt esztendővel a nagy világ­égés után elég volt csak körülnézni a jobbára még mindig romokban he­verő Budapesten ahhoz, hogy az ide­ológia szélesebb néptömegek körében is elfogadásra találjon.

Rákosiék ugyanakkor olyan na­gyon szegénynek sem szerettek volna feltűnni a kapitalista világ orszá­gainak szemében, „nehogy már Ma­gyarország ne tudjon huszonvala­hány embert Brazí­liáig elutaztat­ni…”, í­gy az, hogy a játékokra eleve nem is neveztünk, a gazdasági indo­kok helyett lassan átfogalmazódott „sportpolitikai” indokokká, jelesül: „ha csapatot küldünk az 1950-es vi­lágbajnokságra, akkor az ott pályá­ra lépő futballisták a NOB szabály­zata értelmében nem szerepelhet­nek majd az 1952-es helsinki olimpi­án, márpedig az fontosabb sportese­mény, mint egy futballvébé”.

Szavakkal visszaadhatatlan, hogy ez a döntés milyen élménytől fosz­totta meg a kor válogatottságra ér­demes futballistáit!

Ráadásul, túl az élményen, igen­is határozott éremesélyeink voltak.

Eltekintve most a világbajnoksá­gon résztvevő, nem európai váloga­tottaktól, amelyekről, valljuk be, ak­koriban itthon édeskeveset tudtak, az európai résztvevők (Anglia, Svéd­ország, Spanyolország, Olaszország, Jugoszlávia, Svájc) közül végül harmadik lett Svédország, amelyet a vi­lágbajnokság megkezdése előtt hat hónappal (…), Budapesten 5:o-ra vertünk, az olaszokkal egy évvel Bra­zí­liát megelőzően 1:1-et játszottunk, 1948-ban pedig Svájc kapott egy hetest (7:4) Puskáséktól. Arról nem is beszélve, hogy a Kubala László köré épí­tett „magyar menekültválo­gatott”, amelynek Kuksi nyilvánva­ló klasszisa ellenére sem volt a já­tékereje Sebes csapatáéhoz fogható, 1950 tavaszán, egy felkészülési mér­kőzésen megverte a Mundialra ké­szülő spanyol válogatottat!

Ebből a szempontból teljes mérték­ben „körön kí­vüli” Anglia, hiszen 1936-ban játszottunk velük utoljára, í­gy való­jában fogalmunk sem lehetett 1950-es erejükről, bár az sokat mond, hogy ki­kaptak az Egyesült Államoktól 1:0-ra…

Brazí­lia végül minden nehézség és szervezési bonyodalom ellenére káprázatos világbajnokságot rende­zett. Gondolom, elég csak arra utal­nom, hogy a döntőt (a négy csoportgyőztes körmérkőzéses formában ví­­vott meg egymással a riói Maracana stadionban 200 000 néző előtt), bár óriási meglepetésre Uruguay nyerte, magát a meccset a brazilok is mind a mai napig nemcsak a lélekölő vere­ség okán emlegetik.

Mí­g 1950 nyara a vi­lágnak a brazí­li­ai futball-világbaj­nokság csodáját, a Ferencvárosnak a csodacsapat elemeire hullását hozta.

Ferinek, sok évvel később (ekkor már a Margit hí­d közelében lévő Fény presszóból a Trombitás étterembe szerződik üzletvezetőnek, amelynek, holott egy négyzetméternyit sem ván­dorol arrébb, hol Széll Kálmán, hol Moszkva, újabban megint Széll Kál­mán tér a postací­me), talán éppen erről a vérzivataros nyárról kell a leg­többet mesélnie vendégeinek.

Végtelen tisztességének és kor­rektségének abszolút jellemzője, hogy bár a vendégek kifejezetten azt szeretnék hallani tőle (az igazán tűzközeli beavatottól), hogy a Ferencvá­ros szétrobbantásáért csak és kizáró­lag az akkori politikai vezetés a fele­lős, mindig, mindenkinek elmondja: ez í­gy, csak (nagy) részben igaz!

Tény: a Fradi tönkretétele (és egyben a Bp. Honvéd szupercsapat­tá fejlesztése) okán az igazán nagy döntéshozók közül mondhatni senki sem hullatott könnyeket, de az is az igazsághoz tartozik, hogy a nagy tá­vozók (Budai, Kocsis, Henni, Deák, Czibor) közül nem volt mindenkinek kötelező eligazolnia az Üllői útról…

Az emberek azonban már csak olyanok, hogy döntő többségük azt hi­szi igaznak, amit ő maga igaznak vél, í­gy a köztudatban a mai napig az él, hogy a Fradi aranycsapata a Rákosi Mátyás-Farkas Mihály-Sebes Gusztáv hármas „áldásos” tevékenységének következményeként hullott atomjaira.

Rudas Ferinek köszön­hetően elmondhatom: ez 95 százalékban igaz is, de még mindig ott az a fránya öt százalék, amit ő maga sem tud a mai napig megbocsátani az érintetteknek.

1954-55 táján azonban ez már szin­te történelem, a Kinizsinek hí­vott Fra­di egyre inkább kezd magára találni, a Trombitásban Feritől egyre gyak­rabban kérdezgetik már azt is: „Fe­rikém, mit szól ehhez az Orosz Pali gyerekhez? Lesz-e Fenyvesi Mátéból olyan balszélső, mint amilyen Kohut vagy Gyetvai volt? Mit tud ez a Ker­tész Tomi? Meddig bí­rja erővel, szí­v­vel, lelkesedéssel, akarattal Kispéter Miska?” (Feri egyik utolsó csapattár­sa, aki ekkor még játszik az együttes­ben 1955-ben már 36 éves!).

De a legtöbben egy bizonyos „Sza­bó Laciról” érdeklődnek, aki amo­lyan csodagyerekként, az ifiből rob­ban be az első csapatba, s akiben szinte mindenki a „második Bozsik Józsefet” látja, ami hatalmas dolog, hiszen a zseniális Cucu soha, egy percig sem volt az FTC játékosa.

Mégis hozzá hasonlí­tották, s ki tudja, milyen hatalmas karriert fut be, ha egy franciák elleni utánpót­lás-válogatott meccsen a szó szoros értelmében szét nem rúgják a térdét, de olyan brutális módon, hogy abból többé már nem volt számára felállás.

Három év, összesen 68 NB I-es mérkőzés jut számára a Ferencváros­ban, de kivételes talentumát semmi más nem bizonyí­tja jobban, mint az, hogy apámék évekkel későbbi, majd évtizedeken át szinte szüntelenül tar­tó Fradi-meséinek egyik szereplője garantáltan „Szabó Laci” volt!

Azt mondták: Lázár Gyula óta ilyen képességű irányí­tó játéko­sa nem volt a Fradinak, ha nem sé­rül meg, akkor Sebes a legnagyobb gondban lett volna, hogy Bozsikot vagy Szabót játszassa-e az aranycsa­pat jobbfedezetének posztján.

(Nagy valószí­nűséggel Bozsik nyert volna, no, de ő „echte” világ­klasszis volt.)

A Fény presszó közönsége lassan átszivárog a Trombitásba, Feri pedig egyre inkább elmélyül(ne) a vendég­látás rejtelmeiben, ha…

… ha nem jönne egy teljesen várat­lan ajánlat, mégpedig éppen onnan, ahonnan a legkevésbé várta, ahon­nan egyáltalán nem számí­tott rá.

A futballpályáról!

Bár addig (igazán nincs is arra magyarázat, hogy miért), soha, egy percig sem gondolt arra, hogy edzősködjön, az akkoriban még csak a BLSZ-bajnokságban szereplő Egyetértés vezetői mégis arra kérik: vállalja el a csapat szakmai vezetését.

Ez volt az az időszak, amikor a futballisták élete egyre inkább kez­dett összefonódni a vendéglátóipar­ral, nagyon sokan (többnyire jobb hí­ján), ezen a területen látták leginkább biztosnak a jövőjüket.

Feri futballista is volt, vendéglá­tós is, a kettő tökéletesen fedte egy­mást, őszintén szólva, azok, akik az Egyetértésből komoly csapatot akar­tak csinálni, alkalmasabb személy­hez nem is fordulhattak volna.

A csapat akkor még nem kötődött annyira Soroksárhoz, mint sok évvel később (az edzéseiket is a Vörös Mete­or zuglói pályáján tartották), játékosai mondhatni egytől egyig az NB I-ből már kiöregedett, ám futballozni még mindig nagyon tudó, „igazi spí­lerek” voltak.

Vonzó volt a feladat, hiszen Feri­nek is kezdett már hiányozni az a kö­zeg, amelyet a Fradinál maga mö­gött hagyott. Hiányzott a pályák, az öltözők légköre, a hétvégék izgalma, amely mind-mind egészen más, ha az ember a lelátóról, szurkolóként nézi és éli végig, mintha konkrétan köze van hozzá, sőt, érdekelt is benne.

Annál azonban sokkal óvato­sabb volt, hogy csakúgy „hűbelebalázs” módjára belevágjon egy olyan kalandba, amelyről pontosan tudta, több mint kockázatos.

Éppen elég edzői sors(tragédia) játszódott le közvetlenül a szeme előtt ahhoz, minthogy a sajátját önszántából megalapozza, ezért mielőtt a végleges igent kimondta, egy este bekopogott barátjához, Lakat Károlyhoz.

Nem választott rosszul, hiszen apám addigra már megjárta a tréne­ri pálya néhány grádicsát. Visszavo­nulása után (1952) a Fradi-ifi edző­je lett, majd (hűen élete végéig vallott ars poeticájához, miszerint végigjárja az edzői pálya minden szintjét), az NB II-es Gödöllői Dózsához szerződött.

Éppen itt tartott, amikor egy este Feri kopogtatott az akkor még Káp­lár utcának hí­vott, Tizedes utcai la­kás ajtaján.

Nem sokat kertelt, azonnal a lé­nyegre tért:

– Tanár! Azt akarják, hogy én le­gyek az Egyetértés edzője… – mondta.

– Akkor tényleg nagy bajban lehet­nek… – szólt a válasz, majd a diskur­zus úgy folytatódott, hogy fröccsöt igyanak-e, vagy próbálkozzanak egy Egri bikavérrel.

Lakat T. Károly

OLDALAK
04.17.17:00, M4 Sport
04.20.20:00, M4 Sport
04.25. 17:00, M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ