Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 24.

„Garrincha a Népstadionban, edzőiskola a Káplár utcában…”

1956 persze, lényegesen többet jelentett a magyar nép sorsának alakulásában, minthogy néhány ősfradista egy étteremben, egy bárban, vagy egy eszpresszóban összehajol, elénekel néhány magyar nótát, majd úgy dönt, ők bizony nem hagyják el az országot.

Voltak, akik egészen másként gondolkoztak, de akár ment valaki, akár maradt, az mindenesetre vitat­hatatlan, hogy a forradalom a ma­gyar futball történelmébe is í­rt egy meglehetősen hosszú, tanulságokkal teli és nagyon izgalmas fejezetet.

A magyar bajnokság 1901 óta í­ródó történetében először – 1944 őszének egészen extrém, világhá­borús körülményeitől eltekintve – csak 1956-ban nem lehetett befe­jezni a bajnokságot. (Amikor a ver­sengés félbeszakadt a Bp. Honvéd állt az élen, de a Vörös Lobogónak például még négy meccse is hátra volt, ha valamennyit megnyeri, ak­kor Hidegkutiék a bajnokok, no, de az október 21-i játéknap után a for­radalom hatására elmaradnak a ki­í­rt mérkőzések – az élcsapatok kül­földre mennek -, s legközelebb csak a következő esztendő márciusában lépnek pályára bajnoki pontokért.)

Rudas Feri és apám, per­sze nem csak kenyé­rért álltak sorba azok­ban az október végi és november eleji napok­ban (miként arról az előző fejezet­ben szó esett), volt ennél fontosabb dolguk is.

Ősöm naplóbejegyzése arról ta­núskodik, hogy október utolsó nap­ján Kispéter Mihálynál járnak láto­gatóban, a téma: „Az FTC újraalakí­­tása”.

Erre már másnap, november 1-én sor is kerül az Üllői úton, Feri em­lékei szerint egészen felemelő, egé­szen magasztos körülmények között, hiszen olyan az egész, mint egy újra­keresztelő, vagy mint amikor valaki visszakap egy olyan számára létfon­tosságú tárgyat, amelyről addig azt hitte: egy életre elveszett.

A Budapestet érintő harci esemé­nyek mintha pontosan tudták volna, hogy az Üllői úti Fradi-pálya milyen szimbolikus jelentőséggel bí­r nem­csak a fővárosban, de az egész ország­ban: az ’56-os forradalmi események alatt is érintetlenül hagyták az Üllői út 129. alá bejegyzett objektumot.

Amikor a II. világháború után először gyülekeztek a játékosok a pályán, akkor is minden olyan volt, mint ahogy a békeidőkben otthagy­ták, s az 1956-os forradalmi törté­nések után sem érződött vagy lát­szott semmi, ami az amúgy nagyon is vehemens és közeli harcok alapján egyáltalán nem lett volna elképzelhetetlen… Mi több: amikor a meg­alakulás után egy nappal az erre ki­jelölt bizottság a szertárakban, az öl­tözőkben, az irodákban úgynevezett „gyorsleltárt” készí­tett, kiderült: egy zokni, egy törölköző, egy rajzszög nem tűnt el az október 23-át meg­előző napokhoz képest.

A Ferencváros november 1-én, egy csütörtöki napon veszi vissza erede­ti nevét, és felejti el örökre az ÉDOSZ vagy a Bp. Kinizsi elnevezéseket, azt meg talán mondanom sem kell, hogy a hivatalos klubszí­nek piros-fehérről az imádott zöld-fehérre változnak.

(A lelkesedés hevében Molnár „Dumás” Béla, a Fradi örök minde­nese és legendás vezetője még azt a hí­rt is megosztja a pályán összesereglő szurkolókkal, sőt az újságí­rók­kal is, hogy személyesen beszélt a Bp. Honvéd illetékeseivel, akik azt mondták, nem gördí­tenek akadályt Budai és Kocsis Fradiba történő visszaigazolása elé, amennyiben ezt a két játékos is í­gy akarja. Hogy a két futballista hogyan akarta – az ma már történelem!)

Ferinek 1956-ban már évek óta nincsen hivatalosan köze Ferencvá­roshoz. Ám annak ellenére, hogy je­len sorozat keretein belül az ő élet-útvonalát illene követnünk, rajongá­sig szeretett klubjának az életében olyan hatalmas fordulat a név visszavétele és a zöld-fehér szí­nek újbó­li használata, hogy talán nem „stí­lus­idegen” megemlí­teni: a Ferencváros Bp. Kinizsi néven utoljára 1956. október 21-én, a Népstadionban, a Cse­pel ellen lép pályára (1:1), s egy di­ósgyőri tréningmeccsen ugyan már Fradiként szerepel, de a Ferencváros nevet hivatalosan 1956. december 17-én, Újvidéken használja először újra az 1950-es megfosztás után.

Ekkor egy hat mérkőzé­ses, jugoszláviai túrá­ra utazik a csapat (még Szilveszter napján, azaz december 31-én is meccset játszik Szarajevóban), s dacá­ra annak, hogy a Fradi a Bp. Honvé­dot és az Aranycsapatot érintő nagy kirajzásban egyetlen játékossal sem érintett, azért náluk is sok az erre-arra „csellengő”, í­gy aztán egy tel­jes dorogi különí­tmény (Ilku István, Buzánszky Jenő, Varga János), s a remek diósgyőri balösszekötő, a ké­sőbb középhátvéddé lett Szigeti Osz­kár is a csapattal tart.

A magyar nép, pontosabban an­nak az a része, amelyik az újvidéki rádió hí­reit rendszeresen hallgatta – amint azt a kitűnő vadászat- had-és futballtörténész, Nagy Domokos Imre feljegyzéseinek köszönhetően megtudtuk – a vendéglátók közvetí­tésének jóvoltából követhette nyo­mon a Ferencváros bemutatkozó mérkőzésének történéseit, amelyet a rengeteg magyar hallgatóra számí­tva a mi nyelvünkön közvetí­tett a szpí­ker, s csak tí­z percenként volt egy na­gyon rövid, szerb nyelvű tájékoztató.

Megjegyzendő: az „új Fradi” első gólját Szigeti remek átadása után Fenyvesi Máté lőtte a Vojvodina há­lójába a 3:1-es zöld-fehér győzelem­mel végződött összecsapáson.

A Kinizsi-korszak után, a Fradi Jugoszláviai túráján ők viselték először az "FTC" feliratos mezt. Állnak (balról): Szigeti (DVTK), Mátrai, Buzánszky (Dorog), Gulyás, Dalnoki. Elől: Kertész, Fenyvesi, Dékány, Varga (Dorog), Ombódi, Orosz

De ha már a kölcsönjátékosoknál és 1956-nál tartunk, akkor áll­jon itt néhány mondat egy unikális, s mára szinte teljesen elfelejtett mér­kőzésről, még akkor is, ha azt szinte napra pontosan fél évvel az októbe­ri forradalom kitörése előtt játszották. Ekkor a brazilok másik sztárcsa­pata, a Botafogo gondolta úgy, hogy a Flamengo 1954-es, igazán sikeres­nek mondható budapesti látogatását (ez volt az a mérkőzés, amelyen Ru­das Feri Zagallót fogta, s amelyen a vendégek nyertek 5:o-ra), ők is meg­tapasztalják és kiélvezik.

Nagyot tévedtek, mert az iga­zi, mondhatni varázslatos élvezetben a Népstadion 80 000 nézőjé­nek volt része. Mí­g két évvel koráb­ban az akkor Bp. Kinizsinek hí­vott Fradi saját csapatával lépett pályára a gálameccsen, addig erre a találko­zóra egy Bp. Kinizsi-Bp. Honvéd ve­gyest állí­tottak össze az illetékesek, őszintén szólva szerény ferencváro­si érdekeltséggel. A meccset viszont helyenként káprázatos játékkal a Faragó – Dudás, Mátrai, Dalno­ki – Bozsik, Kotász – Budai, Kocsis, Tichy, Puskás, Fenyvesi összeállí­tá­sú csapat (később az egyetlen cse­re Ombódi Imre volt), 6:2-re veri a csodabrazilokat, akiknél a jobbszél­sőt amúgy Garrinchának hí­vták…

Rudas Ferinek ez a mérkőzés már „csak” lelátói emlék, az viszont na­gyon is személyesen érinti, hogy a balul végződött edzői pályakezdése az Egyetértésnél nem jelenti azt, hogy egyszer és mindenkorra le kel­lene mondania a trénerszakmáról.

Az újabb felkérésnek, ha nagy áttételekkel is, de köze van a forradalomhoz, hiszen (mint arról már fentebb szó volt), 1956 ok­tóbere és novembere alapos ritkí­tást végzett a magyar futballista-társada­lomban (bizonyos számí­tások szerint legalább félezer kvalifikált labdarúgó hagyta el az országot), ahol elkövetke­zett a „rendteremtés” ideje. Mint vál­sághelyzetben szinte mindig, az erre il­letékesek a bajnokság átszervezésében látták a megoldást, í­gy a félbeszakadt és soha be nem fejezett, 1956 őszi pontvadászat után 1957 tavaszára úgyneve­zett egy idényes meccssorozatot í­rtak ki, hogy aztán (átállva az őszi-tavaszi rendszerre) 1957 őszén elkezdődhes­sen egy teljes bajnoki idény.

Szinte hihetetlen, ám történel­mi tény: 12 csapatos NB I-es mezőny játszotta le 1957 tavaszát (hogy a Bp. Honvédot milyen mélyen érin­tette kulcsjátékosainak eltiltása, ré­szint külföldre távozása, azt mi sem bizonyí­tja jobban, minthogy a félidényes bajnokságban a tucatnyi részt­vevő közül csak egyetlenegyet, a Haladást tudta megelőzni, s az egy szem győzelmét is a szombathelyi­ek ellen aratta…), amelynek végén a Vasas végzett az élen.

Ferit ez közvetlenül nem érintet­te, hiszen az ő felkérése nem az NB I-ből, hanem az NB II-ből érkezett, amely viszont éppen a szűk élvo­nal miatt olyan résztvevőkkel vágott neki a bajnokságnak, mint a Győri ETO, a Dunaújváros, a Kaposvár, a PVSK, a Budafok, a Nagykanizsa, a Szállí­tók vagy a Sopron, amelyek kö­zül adott esetben mindegyik vállalta volna az élvonalbeli részvételt.

Ma már ezen csapatok közül né­hányat legyintésre sem méltat az if­jabb generáció, azok azonban, akik látták őket játszani, igazolhatják: ak­kori csapatukkal, manapság sem len­ne gondja az NB I-ben maradással.

Rudast mégis egy látszólag egé­szen kiscsapat, az emlí­tett nagysá­gok közé éppen akkor feljutó Láng Gépgyár vezetése akarta az együttes kispadján látni.

Azért mondom, hogy „látszólag”, mert a XIII. kerületi, jelentős nagy­üzemre épülő futballcsapat azokban az időkben bármit elérhetett, ha a vezetői is úgy akarták.

Ráadásul a Láng Gépgyárnak mindig jó csapata volt, politikai „hátszél” nélkül is jelentős tényező volt Budapest futballjában, az iga­zán nagy előrelépéshez (ebben az esetben az NB I-be jutáshoz) való­ban semmi más nem hiányzott, mint a gyár vezetésének akarata, elhatá­rozása, no meg egy jó edző.

Az akarat megvolt, az elhatározás megszületett, a Láng Gépgyár főmér­nöke, Jagrik Barnabás pedig gondolt egy merészet, fogta magát és kiláto­gatott Pasarétre, a Sport presszóba.

Röviden ismertette Ferivel, hogy a csapatnak milyen tervei, és lehe­tőségei vannak, hogy ehhez mit tud mellé tenni maga a gyár, s hogy az angyalföldiek szí­vében, amolyan „kis Vasasként” a Láng mindig is na­gyon mélyen ott élt.

Már csak Ferire lenne szüksé­gük, mint edzőre, s akkor úgy vágná­nak neki az NB II-es küzdelmeknek, hogy ha minden a legjobban alakul, hamarosan két élvonalbeli csapata lesz a XIII. kerületnek.

Ez már futballszakmai szempont­ból is ní­vós ajánlat volt, Feri azonban most sem mondott azonnal igent.

Naná, hogy este már ott is ült ná­lunk a Káplár utcai lakásban.

Akkoriban a hétfő volt az NB I-es csapatok szabad­napja (vasárnap meccs, hétfőn fürdés és gyúrás, amelyhez nincs elengedhetetlenül szükség az edző jelenlété­re…), apám is otthon volt ilyenkor.

Ahogy az ajtóban meglátta Ferit, már az arckifejezéséből olvasva kér­dezte is:

– Na, hova mész már megint edzőnek?

– Láng Gépgyár… – szólt a lakoni­kus válasz.

– Vállald el! – mondta apám, s már el is tűntek a dolgozószoba mélyén.

így esett, hogy az elkövetkezendő közel egy esztendőben hétfőnként, amikor Feri csengetett, anyám csak ennyit szólt apámnak:

– Itt a Feri, kezdődik az edzőiskola!

(De azért arra figyelt, hogy az „is­kolai napokon”, még délután, engem mindig elküldjön a Lövőház utcai szódáshoz, hogy legyen a Zöldszilvániba mit spriccelni…)

A két barát meg hétről hétre, hosszú órákon át, rendre éjszakába nyúlóan beszélgetett arról, hogy mit is kellene Ferinek ezzel a Láng Gép­gyárral kezdeni.

Álmukba sem gondolták volna, hogy minden nagy tervüket, álmu­kat és elképzelésüket egy miniszter lánya í­rja majd felül, s töri egyben ketté Feri voltaképpen igazán még el sem indult edző karrierjét.

Lakat T. Károly

OLDALAK
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
12.16. 20:15, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ