Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 26.

A hölgy gyönyörű volt és Mártának hí­vták…

A remekül kezdődő, ám annál szomorúbb vé­get ért „lánggépgyári” kalandot követően Feri szent esküt tett arra, hogy márpedig ő soha életben nem ül le többé egy futballcsapat kispadjára.

Úgy érezte, nincs szüksége arra az örökös stresszre, ami a mérkőzé­sekkel jár, egy olyan közegben, ahol meg lehet azt csinálni, hogy egy mi­niszter telefonjára a vezetők, se szó, se beszéd, csakúgy kitesznek egy já­tékost a csapatból, ott neki nincs ke­resnivalója.

Nem volt naiv, pontosan tudta, hogy a futballnak nálunk nagyon sö­tét oldalai is vannak, ráadásul meg­lehetősen hosszú játékospályafutása alatt volt szerencséje megtapasztalni néhány „furcsaságot” (volt, amit ők maguk, azaz közösen a játékostársa­ival együtt követtek el egyik másik trénerükkel szemben…), de úgy volt vele: csinálja, akinek ehhez részint gyomra, részint anyagi, egzisztenci­ális rászorultsága van.

A pasaréti Sport presszó akkor már Buda egyik legmenőbb üzleté­nek számí­tott, a megszámlálhatatlan futballőrült szurkoló mellett a kor legnevesebb í­rói, költői, szí­nészei, zenészei (ritkábban politikusai) jár­tak be hozzá naponta, í­gy annak el­lenére, hogy megint kikerült a honi labdarúgás körforgásából, távolra sodródott a stadionok, a futballpályák, az öltözők világától, kifejezet­ten jól érezte magát a bőrében.

Az üzlet jelentős jövedelmet ho­zott, villája, fehér szí­nű, nyitott te­tejű (!) Mercedese már rég meg­volt, most már azt is megengedhet­te, hogy kinézzen magának egy szép házat a Balatonnál, s ezt í­gy együtt az ’50-es évek legvégén (az egykori, „csak”‘ futballisták közül) nem so­kan mondhatták el magukról Ma­gyarországon.

Emlí­tettem már, hogy ő volt az az ember, aki mindig, mindenből a leg­jobbat, a legszebbet akarta, í­gy aztán a házvásárlást sem filléreskedte el. Balatonakarattya legszebb helyén, a Kisfaludy sétányon lelt rá álmai há­zára, amelynek a szó szoros értelmé­ben a „lábai előtt” hevert az egész Balaton.

Volt szerencsém néhány nyár né­hány hetét a szüleimmel vendégként ott tölteni, í­gy tapasztalatból mon­dom: Feri balatoni házának tera­száról olyan panoráma tárult a tóra, amelyért festmény formájában (no, nem mindegy persze, hogy ki a fes­tő…), vagyonokat lettek volna haj­landóak áldozni a tájképek szerel­mesei, de amilyet még maguk a pik­torok is hónapokon át keresnek, mint a legmegfelelőbb helyet festő­állványuk számára.

Attól volt a legboldogabb, hogy imádott szüleinek, akik születé­se pillanatától kezdve az égvilágon mindent megadtak neki és megtet­tek érte, most legalább törleszthetett valamit.

(Akkor még nem tudta, hogy édesapjának már nem sokáig…) A 2013-ban már a 92. éve felé közeledő Rudas Ferenc manapság minden bizonnyal, mint edzői pálya­futásának legutolsó állomását emle­getné az angyalföldi Láng-pályát, ha egy szép napon nem állí­t be pasaréti üzletébe egykori fradista játékostár­sa, Füstös László (1936 és 1943 kö­zött 28 bajnoki meccsen játszott a Ferencvárosban), aki a Budafok csa­patánál volt éppen vezető. Azt a hí­rt hozta, hogy a csapat akkori trénere, Szollár Lajos remek ajánlatot kapott Afrikából, ők meg itt maradtak tré­ner nélkül.

Talán mondanom sem kell a kö­vetkező napok koreográfiáját: Káp­lár utca – csengő – apám „Hová?” – „Budafok!” – „Pró­báld meg…” sorrendben zaj­lottak az események, a végeredmény azonban nem lett sok­kal jobb, mint a Láng-pályán, bár a Budafoknak speciel egyetlen futbal­listája sem szerelmesedett össze egy miniszter lányával.

A kezdetek itt is hoztak sikereket, ám a körülmények (megszépí­tve az igazságot), legfeljebb nomádnak voltak mondhatók. Tetézte mind­ezt, hogy a csapaton belül is állan­dóvá vált a torzsalkodás (nem sokkal Feri érkezése előtt egyesült a Buda­fok az Épí­tőkkel), s a két, egymástól merőben ellentétes klubnál szociali­zálódott futballisták néha nagyobb háborúban álltak egymással, mint az ellenfelekkel.

Főhősünk Budafokon is akara­ta, hite, lelkesedése és tudása legja­vát tette a munkába, a csapat ennek ellenére finoman fogalmazva is csak harmatosan szerepelt, s amikor ő azt látta, hogy a vereségek hatására a ve­zetők már egyre ellenségesebb tekin­tetekkel néznek a mérkőzések köz­ben a kispad irányába, egyik napról a másikra lemondott.

1960 áprilisában ült utoljára éle­tében kispadon, soha többé nem vál­lalt tréneri megbí­zást (pedig egy al­kalommal még az NB I-be is hí­vták), apám persze a hétfői, elmaradhatat­lan találkozásokkor soha sem felej­tette el megemlí­teni: „legalább eggyel kevesebben rongálják ezt az amúgy is romos, magyar futballt…”

(Nevetve koccintottak az élcre, ők ketten mindent megengedhettek maguknak a másikkal szemben…) Feri édesapja ekkor már nem élt. Elvesztését élete addigi legna­gyobb csapásaként élte át, ami teljes mértékben érthető, hiszen a mamával kiegészülve ők vala­mi olyan erős, megbonthatatlan, ki­kezdhetetlen, egymásért élni-halni azonnal kész hármast alkottak, hogy arról egy jó tollú í­ró bestseller-gya­nús családregényt kerekí­tene.

Feri lába alól teljesen kicsúszott a talaj, elveszettnek érezte magát a vi­lágban, hónapokig csak kóválygott a pasaréti ház és a presszó közötti ut­cákon, miközben az édesanyjában is tartania kellett a lelket.

Ma, mint élete talán legválságo­sabb időszakára emlékszik vissza azokra a napokra, amikor a mamá­val egyik napról a másikra kettes­ben maradtak a villában, s elkép­zelni sem tudták, hogy van-e egyál­talán élet „a papa” nélkül, „a papa” után?

Persze, hogy volt, mert kellett lennie, az örök vidám, minden balhé­ra kész, mindig minden viccben, tréfában azon­nal benne lévő Rudas Feriből azon­ban édesapja halála mintha teljesen kiszí­vta volna az életkedvet. Mint általában mindig, most is egy nő megjelenése hozta a változást, tegyük gyorsan hozzá: egy nem mindennapi nőé.

A hölgy gyönyörű volt és Mártá­nak hí­vták!

Úgy ismerkedtek meg, hogy a presszóval szemben lévő Vasas-pá­lyán délutánonként az atléták tartot­ták az edzéseiket.

Feri naponta átment egy kávét meginni a stadion büféjébe (mintha a Sport presszóban nem főztek volna feketét), s amikor egyszer az üveg­ablakon át a pályára kinézett, azon­nal tudta: elveszett.

Ő, aki évtizedeken át Budapest egyik legnagyobb szí­vtiprója és hó­dí­tója volt, akinek szí­nésznők, éne­kesnők, táncos lányok, balerinák, neves sportolók voltak a barátnői, ám abban a pillanatban, amikor egy-egy flört tartósabb viszonnyá, vagy ne adj’ isten házastársi kötelékké alakulhatott volna, szinte pánik­szerű gyorsasággal szállt ki minden kapcsolatból.

Most meg ott ült a Vasas-pálya büféjében, kezében a feketekávés po­hárral, s nem tudta a szemét levenni egy 23 éves lányról, aki futotta a kö­röket, gimnasztikázott kicsit, majd elkezdett egy gerellyel hajigálni.

A sportágak ugyan (érdekes és sa­játságos módon szinte mindegyik) amolyan vadházasságban élnek egy­mással, de a futballt és a női gerely­hají­tást akár a „régen elváltak” kate­góriájába is sorolhatjuk, hiszen szin­te képtelenség bármilyen rokon vo­nást felfedezni köztük.

Igaz, Ferit nem is a gerelyhají­­tás érdekelte (ebből a szempontból a „dobálódzó lány” akár ülőkalauz is lehetett volna a 12-es buszon…), ha­nem az, aki a gerelyt hají­totta.

Már akkor hajszálpontosan tud­ta, hogy neki „vége”, amikor még egy szót nem váltottak egymással.

És azzal is tisztában volt, hogy ez a szépség nem egy futó kaland lesz az életében.

„Azért vannak a jó barátok” ala­pon a büfé dolgozói tettek róla, hogy a lány értesüljön arról: a nagy Rudas Ferenc, a Fradi egykori, sokszoros válogatott futballistája, a szemközti Sport presszó tulajdonosa már jó két hete nem azért issza ám a napi „Va­sas-kávéját” náluk, mert azt éppen abban az időben főzik a legerősebb­re, amikor Márta edzése tart.

A pasaréti Madonna (Antal Már­ta néven) ekkor már, ha nem is befu­tott, de jól ismert válogatott sporto­ló volt, aki körül csakúgy zsongtak a Ferinél (lássuk be…) jóval fiatalabb férfiak.

Ám az ő fellépésével, még mindig filmszí­nészt idéző külsejével, egye­di humorával és sármjával fiatalsá­guk ellenére sem vetekedhettek, da­cára annak, hogy az „évődés” korá­ban Feri már csak néhány lépésnyire volt a negyventől.

Márta éppen abban az évben nyerte első magyar bajnoki cí­mét (49,77-tel), mi több, már a római olimpiát is megjárta (kilencedik lett, az aranyérmet Ozolina szerezte meg 55,98-as dobással), méltán tartották sportága legcsillogóbb hazai ékköve­ként nyilván a szakemberek.

Róma tehát még nem az övé volt, Feri viszont az övé lett, mert szemé­lyesen megismerkedni, s egymásba szeretniük nem tartott tovább egy közösen elfogyasztott kávénál!

Csodálatos hetek, hónapok, évek kezdődtek mindkettőjük életében.

Feri egyetlen edzésről el nem ma­radt volna, Márta pedig a tréningek után már rohant is a Sport presszó­ba az ő „jobbhátvédjéhez”.

Néhány hónap leforgá­sa alatt Rudas Ferencből, a futball szent megszállottjából az at­létika legnagyobb sze­relmese lett, de ez még mind sem­mi ahhoz képest, hogy apámtól most már olyan edzői szakkönyveket kért kölcsön, amelyek nem csak kizáró­lag a futballisták felkészí­tésével fog­lalkoztak, hanem általános edzésel­méleti kérdésekben is el lehetett igazodni a segí­tségükkel.

Amikor apám előtt világossá ált, hogy barátja esetében mire megy ki ez a nagy „sportágváltás”, tett né­hány megjegyzést, de ezeket most inkább mellőzném.

Fontosabb, hogy Feri pillanatok alatt a női gerelyhají­tás „legnagyobb magyar szakemberei” közé olvasta fel magát, bár nem mondanék iga­zat, ha azt állí­tanám, hogy mindezt Márta világhí­rű edzője, Várszegi Jó­zsef is ugyaní­gy gondolta.

Az mindenesetre több mint meg­ható volt (sőt, a lángoló szerelem teljesen egyértelmű bizonyí­téka), ahogy ez az addig csak a futballért élő-haló ember a legmélyebb réte­géig ásott le egy tőle minden szem­pontból elképesztő távolságra lévő sportág rejtelmeibe, csak azért, hogy szerelmének mindenben segí­teni tudjon.

Ő talán előbb tűzte ki Márta élete nagy céljául az 1964-es, tokiói olim­piát, mint az érintett maga.

S úgy készült rá, mintha ott majd nem is Mártának, hanem neki kel­lene túldobnia Ozolinát, vagy vala­ki mást.

Hogy komoly (nagyon komoly…) az ügy, számomra akkor vált vilá­gossá, amikor a hosszú-hosszú ud­varlási szakasz végén Feri egy hétfői „fogadónapra” Mártával állí­tott be a Káplár utcai lakásunkba.

– Ebből esküvő lesz. – mond­ta anyám kint, a konyhában, ami­kor kettesben maradtunk, s aki elég­gé jól ismerte Ferit ahhoz, hogy vele kapcsolatban ilyen súlyú (hogy azt ne mondjam: végzetes) kijelentést tegyen.

– Szerinted, milyen? – kérdezte tő­lem, mintha a magam akkor már ti­zenegynéhány évével a téma hazai szakértői közé számí­tottam volna.

– Elmegy… – mondtam nagy nyeg­lén, de egy árva, megveszekedett hanggal se többet.

Az ugyanis már óriási árulás lett volna életem első szerelme, a Keleti Károly utca Madonnájával szemben!

(Meg aztán: nem is volt szebb nála…)

Lakat T. Károly

OLDALAK
12.04. 15:30 m4 Sport
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ