Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 30.

Mindhalálig Ferencváros…

Ülünk a Gábor Áron ut­cai villa teraszán, él­vezzük az áprilisban ránk tört nyarat, s a manapság divatos szó­használattal élve próbáljuk „elkötni a szálakat”.

A vállalkozás eleve kudarcra ítél­tetett, hiszen egyetlen újságoldal­nyi terjedelmen belül még Esterházy Péter sem tudna olyan csodát tenni, hogy néhány tucat mondatban összefoglal közel negyven esztendőt, pedig ő már Ottlik Géza „Iskola a határon” című remekét is rámásolta egyetlen papírlapra.

Feri életének társa, Mari (Soós Mária) angyali türelemmel hallgatja órák óta azokat a történeteket, ame­lyeket szerintem most hall legalább századszor, no de Feri mellett ehhez már réges-régen hozzászokott.

Azóta vannak együtt, amióta a Ru­das Ferenc – Antal Márta „álompár” életre szólónak látszó szövetsége (1976-ban), mondhatni egyik pilla­natról a másikra felbomlott.

Márta máshol, mással látta, kép­zelte el további életét, s a szívnek ugye, nem lehet parancsolni.

Ha Feri a vak véletlen okán nem talál rá szinte azonnal Máriára, ta­lán egy életre kicsúszik a lába alól a talaj, hiszen imádott édesanyját is a házasság válsága és a válás ide­jén veszítette el, no, de a vak vélet­lenek azért vannak, hogy néha a cso­dát éltessék át azzal, akit erre kiszemelnek, vagy érdemesnek tartanak.

Máriában földre szállt tündér­re lelt, aki attól a pillanattól kezdve, hogy Ferivel összekötötték az életü­ket, csak és kizárólag a férjének él.

Lesi minden mozdulatát, számon tartja a programjait, viszi a háztar­tást, gondozza a villát és a kertet, de ami a legjellemzőbb: naplót ve­zet férje egészségi állapotáról, amely pontosabb és precízebb, mint a leg­profibb klinika nyilvántartása. Tipi­kusan olyan asszony, akiről minden olyan férfi álmodik, aki valljuk be, a futballon és a vendéglátáson kívül semmi máshoz nem ért, s aki mást nem is csinált egész életében.

Feri maga mondja, hogy ma szin­te biztos, hogy nem beszélgetnénk itt a tavaszi nyárban, ha azokban a vál­ságos napokban, nagy elkeseredett­ségében nem téved be a Váci utcai Remy Martin vendéglőbe, ahol Mari akkoriban dolgozott.

Régről és nagyon távolról ismer­ték ugyan egymást (1956 zűrzava­ros napjaiban, éppen apámmal jár­va a főváros összes létező és üzeme­lő presszóját a Vigadóban ismerked­tek meg a felszolgáló hölggyel, akit nem lehetett nem észrevenni…), de aztán mindkettőjüknek másfelé ve­zetett az élete.

Mari élete is válságban volt, neves festő férjétől akkoriban vált el, pon­tosan tudta, mit jelent, ha egy úgy­nevezett „szabadfoglalkozású” em­berhez (festő, futballista, vendéglős – ebből a szempontból ugyanaz a ka­tegória) köti az életét.

Mégis így tett, s 37 év múltán mindketten állítják: életük legjobb döntése volt, hogy attól a bizonyos presszóbéli találkozástól kezdve a mai napig egy percre sem hagyták többé el egymást.

– Azt, hogy manapság is sokan 60 évesnek mondanak, csak és kizáró­lag Mari szigorának, következetessé­gének és mély szeretetének köszön­hetem… – mondja hősünk, miköz­ben úgy néz a házba szódáért bein­duló asszonya után, hogy abban még mindig benne van a szerelmes férfi pillantásának minden létező kelléke.

Pedig éltek át ők ketten válságos napokat is.

Nem sokan tudják, de volt idő, amikor Feri egészsége nagyon meg­romlott, ma már elmondhatjuk, a legrosszabbal fenyegetett, de részint a Kútvölgyi kórházban dolgozó Pén­zes professzor és stábja, részint Má­ria vasszigora, akarata, törődése és szeretete talpra állította, sőt ennél több történt: fiatalított is rajta né­hány évtizedet.

Ferit persze nemcsak a válás, ha­nem a Fény utcai életmód is alapo­san megrongálta, egy idő után be kellett látnia, nem bírja már a na­ponkénti, hajnali 4-kor való felke­lést.

Akkor ismét a „futball” segített, egy vidéki, „nagy fradista” TSZ-elnök rábízta a Fény utcai piactól alig néhány lépésnyire lévő, Retek utcai Tabdi borozó vezetését.

Ez már egy finomabb üzlet volt, Feri irányításával, személyzettel, kulturált helyiségekkel, minőségi borral, s persze futballimádó törzs­közönséggel. Újra megtehette, hogy „csak elbeszélget” a vendégekkel, ráadásul már nem csak a régi szép időkről, hiszen közben örök nagy szerelmével, a Ferencvárossal is ki­békült.

A kisfia miatt tette, aki (naná) a Fradi-kölyökben kezdett futbal­lozni, s bár édesapja nagy bánatára nem lett komoly futballista (pedig a kölyökben még együtt játszott a „kis Flórival” is…), évekkel később, igaz, az élet más területén (micsoda vélet­len: a vendéglátásban) olyan pará­dés karriert futott be, hogy ma már a tekintélyes, elismert szakemberek, üzletvezetők között tartják számon.

Serdülő I. – 1981-82. Állnak (balról): Horváth Ödön edző, Vajda, Dukon, Berkes, Szilágyi, Rakonczai, Bartha, Turai, ifj. Rudas, Nagy szmk vezető. Elől: Horváth, Molnár, Baumgartner, Temesvári, Nagy, Ferencz, ifj. Albert, Szakács, Kovács

– Hogy van, Ferikém, mit szól eh­hez a Monizhoz? – kiabál föl a te­raszra az utcáról az éppen kutyá­ját sétáltató kertszomszéd, de aztán észleli, hogy Feri valami idegennel diskurál, s a választ meg sem várva megy tovább.

– Ilyenek ezek… A vérük is zöld… – mondja nevetve Feri, majd a vil­lába invitál, mondván, megmutat­ná a kincsestárát, s mozdulatán lát­szik, hogy nem ma csinálja ezt elő­ször, így szokta mindig, ha valami „firkász” éppen rátalál.

Már a kupákkal, érmekkel, ser­legekkel, oklevelekkel, futballistákat formázó szobrokkal telezsúfolt minigaléria előtt állunk, amikor rá­döbben a helyzet egyediségére, jele­sül arra, hogy nekem aztán „jónak” mutatja a relikviákat…

– Látod, tényleg öregszem. Hi­szen ezek nálatok ugyanígy megvan­nak… – mondja, amolyan „magamat kigúnyolom, ha kell” jellegű mosollyal, pedig esküszöm mindenre, ami szent, olyan bámulattal és rácsodálkozással néztem például az 1948-49-es bajnokságért kapott babérkoszo­rús, dombor futball-labdás emlékplakettet, mint aki most látja életé­ben először.

1988-ig (édesapám haláláig) va­lóban szinte darabra közös a kol­lekció, de nem is lehetne másként, hiszen mindet együtt kapták, vagy nyerték.

Apám azt már nem érhette meg, amikor barátját (2011-ben) a szó szoros értelmében lovaggá avatták, hiszen a Magyar Köztársasági Ér­demrend lovagkeresztjével tüntették ki, de azóta már kapott Életmű-díjat is a MOB Fair Play Bizottságától.

– Apád, persze erre azt monda­ná, hogy azért kaptam, mert sport­szerűen ittam a fröccsöket, soha sem ittam bele az asztaltársaság valame­lyik tagjának a poharába… – mondja nevetve, amivel azonnal visszazök­kenünk a „múzeumlátogatás” valós keretei közé.

Ám a Fradi-szálhoz visszatérve: Feri életében attól kezdve játszott ismét nagy szerepet a klub, amikor nem csak megszerveződött, de rö­vid erősödési időszak után fénykorát kezdte élni az FTC öregfiúk csapata.

Az öregfiúk-csapattal a Fradi-pálya avatásán

A régi játszótársak kérésének már nem tudott ellenállni, lement újra a pályára, s ahogy megérezte a régi öltöző illatát, már biztos volt benne, hogy elveszett.

1970 őszén még a réges-régi (most, hogy a régit bontják, arra a stadionra nincs jobb kifejezés) Fra­di-pályán  húzott  újra zöld-fehér mezt magára, egy évvel az 50. szüle­tésnapja előtt.

Fantasztikus évek következtek. Lázár Gyulától Albert Flóriánig szin­te valamennyi régi barát, csapattárs, egykori harcos megfordult a csapat­ban, voltak esztendők, amikor nép­szerűbbek voltak, mint az akkori első csapat.

Annyi volt a külföldi meghívá­suk, hogy azoknak minimum a felét le kellett mondani, a bajnoki meccseiket 4-5000 néző előtt játszották.

Feri „sokadvirágzása” mégsem tartott soká, hiszen az a bizonyos tö­rött láb, csak annyival volt jobb állapotban, mint 1950. március 19-én, hogy már nem „díszelgett” rajta gipszkötés.

Így aztán a csapat vezetője, min­denható „ura” lett, szervezte a mér­kőzéseket, a túrákat, s közben egy kicsit arra is figyelt, ki öregszik már ki végre a „nagyok” közül, hogy azt azonnal az öregfiúk közé csábítsa.

Évekig szárnyaltak, aztán új embe­rek jöttek, új vezetése lett a Fradinak, nemhogy az old boyok, de már a leg­jobbak sem voltak olyan borzasztóan fontosak, az öregfiúk szépen lassan az öregfiúk közül is visszavonultak.

Ám „a Fradit nem lehet elpusztí­tani” életelv és életérzés újra megtette a magáét, néhány ősfradista lel­ke nem bírta volna elviselni, hogy a múltat végképp eltöröljék.

Feri egyik közeli szom­szédja az FTC-t alapító Springer Ferenc unokája, dr. Springer Miklós volt az, aki (Hélisz Józseffel szinte egymás hátának támaszkod­va), nem engedte, hogy a világ négy égtája felé szaladjanak a korábbi év­tizedek hősei, hihetetlen szívósság­gal, következetességgel és kitartás­sal létrehozta a Fradi Baráti Kört, amelynek elnökévé Rudas Ferencet választották.

Mind a mai napig betölti ezt a posztot, olyan aktivitással, hogy néha már Mari leghatározottabb fel­lépésére, sőt, egyenesen parancsá­ra van szükség ahhoz, hogy lassítson egy kicsit.

Ebben a kérdésben azonban csak a legvégső esetekben tud hatni rá.

A Fradi olyan hívszó Feri számá­ra, amelynek nem tud és nem is akar ellenállni.

Már évtizedek óta újra kint van minden meccsen, ezen kívül napon­ta piacra jár, kocsit vezet, naprakész fiának és lányunokájának minden­napos dolgaiból, s nincs az a csinos nő, akinek azonnal, szinte reflexszerűen ne nézne utána.

– Ha bármi baj van, szólj a Feri­nek… – mondta apám két nappal a halála előtt, ami ott és akkor telje­sen értelmezhetetlen, levegőben ma­radt mondat volt, hiszen az égvilá­gon semmi nem utalt arra, hogy már csak két napja van ezen a földön.

Ma már pontosan értem, hogy mire utalt, hogy miért éppen őt hagyta rám apai örökségül.

Rudas Ferencnél emberebb em­bert apa nem adhat a fiának.

Mint ahogy fradistább fradistát sem nagyon lelhet nála senki, még ha 1899-től kutatja is végig a klub sifonérját.

Azt a klubot, amely az Üllői út 129-es szám alatt üzemel, Rudas Fe­renc (a Rudas Ferencek) tette (tet­ték) halhatatlanná, eltüntethetetlenné, szebb korszakokban a pályán is legyőzhetetlenné.

– Lement a Nap, ezt a pulcsit rád borítom. – lép Feri kerti széke mögé Mária, s ebben a prózaian egy­szerű, teljesen hétköznapi mozdulat­ban minden belesűrűsödik, amit két ember életéről, kapcsolatáról egy kí­vülállónak tudni kell, tudnia illik.

Amikor elköszönök, a kapuig kí­sér.

Gyorsabban, frissebben, energi­kusabban, mint ahogy én mentem – tíz évvel ezelőtt.

Az jut eszembe, hogy ha úgy hoz­ná a sors, még ma is berúgná azt a bizonyos, háború utáni első 11-est az osztrák kapusnak, Plocnak.

Persze, ki tudja, Ploc él-e még.

Feri azonban szerencsére itt van közöttünk.

Júliusban lesz 92 éves.

Lakat T. Károly

4 hozzászólás a(z) Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 30. bejegyzéshez

  • Most kerveredtem ide, hogy elolvashassam … bár a Sport+ban már olvastam néhány részét 2 éve … igen, köszönet LTK-nak a fantasztikus írásért, és köszönet RUDAS FERENCNEK az egész eddigi életéért … a példamutatásért, azért, hogy nem csak úgy emlékszünk rá, mint a maga korában a világ egyik legjobb hátvédjére (gyerekkoromban sokszor hallottam:” Fachetti? Ugyan már! A Rudas Feri ezt 20 évvel korábban megcsinálta!”), hanem, mint az egyik legnagyobb Fradistára, az örök szívemberre … Feri bácsi! Isten éltesse még nagyon sokáig!!!

  • Olyan volt ez a 30 írás nekem,mint a kábítósnak a napi adag.Ez a mű a FRADI történelem szerves része.Ezt csak ön írhatta meg így,hitelesen,szeretettel.Köszönöm Lakat úr.

  • Megríkatott, Lakat úr. Köszönjük. És köszönjük Feri bácsinak is. Isten éltesse még Őt nagyon sokáig, nekünk és szeretett klubunknak!

  • Talán tizedszer olvastam, mire ma reggel megjelent az utolsó rész, mely a szerkesztés során is nagyon megfogott. Persze nem véletlenül, hisz ez az egy rész játszódik az én “koromban”, azon a teraszon, abba a lakásba, ahol sok-sok délutánt eltöltve Feri bácsi az elsők között volt, aki segített fényképeivel oldalunk indulásakor. Láttam a “szobrokkal telezsúfolt minigalériát”, és a párját is Lakat Karcsi bácsi szobájában, de egy valami elkerülte a figyelmemet, vagy talán csak a memóriám hagyott ki egy kicsit, de ez a mondat csak most tudatosult bennem:

    Azt a klubot, amely az Üllői út 129-es szám alatt üzemel, Rudas Fe­renc (a Rudas Ferencek) tette (tet­ték) halhatatlanná, eltüntethetetlenné, szebb korszakokban a pályán is legyőzhetetlenné.

    Tisztelt Lakat Úr, kedves Karcsi! KÖSZÖNJÜK!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 10.19.19:30 FTC-Újpest (TV:M4sport)
Következik: 10.24.18:55 EL csoportkör CSZKA Moszkva-FTC (TV:Sport1)
Következik: 10.27.17:15 MOL Fehérvár-FTC (TV:M4sport)
Következik: MK 10.27. 12:30 BKV Előre-FTC (TV: -)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST