Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 5.

 

Kétszer kettő néha (csak a filmben) öt…

Ha a politikai termino­lógia nem igazán sze­retett, ám néha ki­fejezetten hasznos szókincskészleté­hez nyúlok segí­tségül, akkor azt kell mondanom: azon a bizonyos Károly napon (vagy harminc évvel a törté­nések után) „apám nem fejtette ki a maga teljes valóságában az igazság minden részletét”.

Ennek roppant prózai oka volt: még vagy három évtized múltán sem akarta barátját megdöbbenteni az­zal, hogy a Ferencváros pici, apró, kis darabokra való szétszedése már jóval korábban a felidézett váloga­tott tréning meccs előtt megkezdő­dött.

Nem mesélte el azt az ÉDOSZ – Bp. Honvéd mérkőzésen történt ese­tet, amelynek közvetlen érintettje volt, hiszen az egyik akció közben, amikor Bozsik Cucu elfutott mellet­te, a kispesti zseni oda szólt neki:

– Tanár, nem akarsz nálunk ját­szani? Legalább az Öcsi egyszer és mindenkorra megszabadulna tő­led… Még mindig jobb, ha velünk vagy, mintha ellenünk. – mondta, s már ment is taccsot dobni.

Ott és akkor, a pályán nem volt ideje Cucu „felvetésére” válaszolni, ám még miután harminc év múltán (…) sem tudta biztosan, hogy legjobb barátjának, Rudas Ferinek is volt-e hasonló „ajánlata” Kispestről, nem akarta őt kényelmetlen, kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy mintegy henceg a saját „meghí­vójával”.

Ezért aztán a történet „lebutí­tott”, válogatott edzőmeccses változatát mesélte el a poharazgatás közben, pedig (ma már tudjuk), nyugodtan elmesélhette volna saját sztoriját is, hiszen, az azokban a kritikus hetekben-hónapokban éppen kórházban fekvő Rudast meg az akkor már Bp. Dózsának hí­vott Újpest környékez­te meg… Visszafogottan szólva is pa­rádés ajánlattal.

(Ha szigorúan futballszakmai szempontból közelí­tek a történé­sek felé, akkor nem is igazán értem, hogy az önmagából éppen európai léptékű szupercsapatot formálni ké­szülő Bp. Honvédnak miért nem sze­repelt a kí­vánságlistáján az ország kiemelkedően legjobb jobbhátvéd­je, hiszen amikor a „szervezkedés” elkezdődött, akkor még senki sem sejthette, hogy Feri lába eltörik.)

A Bp. Dózsa invitálását viszont Feri nem mesélte el apámnak, rá­adásul ugyanolyan okokból, mint amiért apám sem neki az övét!

Mert nem tudhatta, hogy a „Ta­nárban” nem okozna rossz érzése­ket, hogy őt bezzeg nem hí­vja senki…

Lehet, hogy 2012-ben ez ma már szinte hihetetlen (sőt, egyenesen meseszerű), de akkoriban még í­gy működtek az igaz, az egy életre szó­ló barátságok.

Számí­tott a másik szí­ve, fontos volt, hogy ha lehet, ne bántsam meg a barátomat, ne zúzzam porrá a lel­két.

Apám abban teljesen biztos volt, hogy ő soha, a világ minden kincséért el nem hagyja a Ferencvárost, mert amikor még sok-sok évvel ko­rábban Győrből nekivágott a „nagy­világnak” (Szegednek…), három célt tűzött ki maga elé: „Tanár, Fradi-já­tékos és válogatott futballista akarok lenni”.

(És ez í­gy is történt, ráadásul pon­tosan ugyanebben a sorrendben.)

Ferinek a fejében szintén nem fordult meg a távozásnak a gon­dolatmorzsája sem.

Az őt invitáló újpesti vezető­nek (Csáki Sándornak) nagy tiszte­lettel megköszönte az ajánlatot, de egy percig sem hitegette azzal, hogy Megyerre költözik, mert ezt sem ön­maga, sem a Fradi-közönség, de el­sősorban az édesapja előtt semmi­képpen sem tudta volna elszámolni.

Olyan egyértelműen és olyan ha­tározottan mondott nemet a Dózsá­nak, hogy azok többé nem is próbál­koztak a csalogatásával.

Őt meg zsarolni semmivel sem le­hetett!

Rudas, a karpaszományos tizedes (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Katonaidején már régen túl volt, a pénz, s az egyéb „földi javak” meg részint nem különböztek olyan na­gyon sokban attól, amelyet a Fradi­tól is megkapott, részint közel sem játszottak olyan perdöntő szerepet egy futballista életében és döntéseiben, mint amilyet játszanak manap­ság.

Vannak emberek, akik fradistának születnek.

Kettőjük előtt és után is soktucatnyi hasonló, „született fradistája” volt a klubnak, nekik viszont egy olyan időszakban kellett a zöld-fehér szí­nekhez minden körülmények kö­zött, rendí­thetetlenül hűeknek len­niük, amikor ezek a szí­nek pirosak és fehérek voltak.

Amikor a szertárossal minden meccs előtt kikészí­ttettek egy zöld-­fehér szí­nű mezt is, először azt vették magukra, majd arra húzták a „gyű­lölt” kötelezőt, a pí­ros-fehér kombi­nációjú dresszt, ami (ahogy Rudas Feri 2012-ben fogalmaz) „égette a bőrünk.”

Amikor ezt először tették, néhány Fradi-szurkoló a legkomolyabban azt hitte: egy hetes hí­zókúrán volt a csapat, mert az nem létezik, hogy mindenki egyik pillanatról a másik­ra vaskosabbnak tűnik, mint ami­lyen volt a legutóbbi meccsen.

Amikor egy Fradi- (pontosabban ÉDOSZ-, majd Bp. Kinizsi-) játékos­nak tényszerűen számolnia kellett azzal, hogy a válogatottság számá­ra elérhetetlen, hiszen legyen akár a legjobb a posztján, éppen azért nem válogatják a legjobbak közé, mert „az ördöggel cimborál”.

A két barát „kölcsönös el­hallgatás” története amúgy csak azért érde­kes, egyedi és példaér­tékű, mert a mai (fogal­mazzunk finoman), az igazi, feltéte­lek nélküli barátságokat mind kevés­bé ismerő világban talán még a léte­ző legjobb cimborák sincsenek te­kintettel arra, hogy egy-egy dönté­sük vagy élethelyzetük milyen érzést vált ki, hogyan hat akár a hozzájuk legközelebb álló emberekre, vagy ép­pen a legjobb barátjukra.

1950-ben ez még szempont volt bizonyos emberek életében, jelen volt a gondolkozásukban.

Czibor esete volt talán a legkülön­legesebb.

Ő mindig „külön utas” volt.

Legendák keringenek máig ar­ról, hogy egyetlenként ő mert „visszaszólni” Puskásnak (akár később a Honvédban, akár a válogatottban), a bevonulást viszont mindenkép­pen szerette volna elkerülni.

Azt találta ki, hogy a Csepel játé­kosa lesz, amelyen manapság könnyedén, amolyan félmondatokkal csusszannak át a témát tárgyaló visszaemlékezések, márpedig ha valaki mélyebben belegondol, fel kell, hogy tegye magának a kérdést: ugyan, miért éppen a vasgyáriakhoz akart iga­zolni a kor egyik legtehetségesebb, legnagyobb jövő előtt álló balszélső­je, aki az NB I bármelyik csapatában könnyebben elképzelhető lett volna, mint éppen a Csepelben.

A történtek megértéséhez tudni kell, hogy a csepeli Weiss Manfréd gyárat éppen 1950-ben államosí­tot­ták és nevezték attól kezdve Rákosi Mátyás Vas- és Fémműveknek.

Rákositól a világ dolgai közül ta­lán semmi sem állt távolabb, mint a labdarúgásnak nevezett játék, mondhatni, a futball gyakorlatilag nem játszott szerepet az életében.

Czibor a csepeliek szí­neiben

A Rákosi Mátyás Vas- és Fémmű­vek futballcsapata (amely a korszak­ra igazán nem jellemző módon meg­tarthatta nevét), azonban nem volt rossz gárda, hétről-hétre jelentős­nek mondható létszámban vonzotta a munkásembereket a lelátóra, s ezt már az ország vezetője sem hagyhat­ta figyelmen kí­vül. (Mi több: a csa­pat 1948-ban még bajnoki cí­met is nyert.)

Évente minimum két mérkőzésre kilátogatott a csepeli stadionba, ott végig szenvedte a játék másfél órá­ját, s ha a Csepel nyert, mindig sze­rét ejtette annak, hogy belátogasson a csapat öltözőjébe, s személyesen gratuláljon a játékosoknak.

Rákosi látogatásai a Csepel öltö­zőjében a kor szokásainak megfele­lően óriási sajtóvisszhanggal, min­denek előtt fényképek sokaságával jártak, márpedig újságot a Fradi öl­tözőjében is olvastak.

Czibor úgy gondolkozott, ha a Csepelhez igazol, s ott megkedvelteti magát (tegyük hozzá: ehhez a tudása és emberi tulajdonságai bőven adottak voltak), akkor az ottani szurkolótábor majd gya­korol akkora hatást Rákosira, hogy megmentse őt a bevonulástól, és at­tól, hogy ez által törvényszerűen a Bp. Honvéd játékosa legyen.

Az ÉDOSZ néven lejátszott 1950-es esztendőt még becsülettel lehúzza a „Fradiban”, 1951-et azonban már a Csepelben kezdi, s ami a „megsze­rettetést” illeti, nem is gondolkozik rosszul.

Két teljes bajnokságot játszik vé­gig „Rákosiéknál”, 51 meccsen lép pályára, 17 gólt lő, s a csepeliek imádják.

Hogy 1953 januárja mégis Kis­pesten találja, az csak és kizárólag annak bizonyí­téka, miszerint Rá­kosinak „egy futballista” azért közel sem volt annyira fontos, hogy ezért a politikai szí­ntérről kilépve harcba szálljon!

Kisebb gondja is nagyobb volt an­nál, mint hogy egy Czibor nevű játé­kos a Csepelben vagy a Honvédban futballozik-e?

A kispestiek teljhatalmú „főem­berének”, Farkas Mihálynak azon­ban ugyanez már egyáltalán nem volt mindegy.

A kor honvédelmi minisztere (ta­lán) éppen arra játszott rá, hogy Rá­kosi egy szimpla futballban történt átigazolásnak nem tulajdoní­t majd jelentőséget, talán észre sem veszi, hiszen számára a politikai lényeg, a Ferencváros darabokra szedése már megtörtént, s egyébként is „ki az a Czibor?”.

A Bp. Honvédnál és a válogatott­nál 1950 óta működő szakmai agy­trösztök (ekkor lett edző Puskás Fe­renc édesapja a Honvédnál, a nem­zeti tizenegynél pedig a Bukovi Már­ton, Kalmár Jenő, Sebes Gusztáv hármas mozgatta a szálakat), ezzel szemben pontosan tudták, hogy Kis­pesten a már ott lévő Budai-Kocsis kettős, no, és természetesen Puskás mellé mennyire kéne egy olyan tí­pu­sú balszélső, mint Czibor, hiszen ez a négyes a válogatott támadósorát is alkothatja egyben.

Farkas Mihálynak nem volt nehéz dolga a kérdésben.

“Gólokkal” verte Rákosit, í­gy Czibor Zoli végül mégis csak a Bp. Honvédban kötött ki.

(Zsenialitására jellemző, hogy az első, Kispesten lejátszott bajnoki évében 25 meccsen 16 góllal járul a csapat bajnoki cí­méhez).

De ezzel már ugrottunk egy na­gyot az időben előre, egyelőre ott tar­tunk, hogy a Fradi-játékosok „dupla mezben” játsszák a mérkőzéseiket.

Rudas nélkül, persze, aki hat hét után kénytelen kelletlen bár (hiszen, mint tudjuk, nagyon is jól érezte ott magát a telefonos, sok, szép nővér­kés klinikai szobájában), de elhagy­ja a kórházat.

Első útja, naná, hogy a Fradi-pá­lyára vezet, hiszen hivatalosan be­jelentve is ott lakik, a pályavendég­lő fölötti lakásban, no meg a hozzá addigra eljutó öltözőbeli hí­rek is na­gyon nyugtalaní­tják.

Amikor 1950. március 19-én tör­tént tragikus sérülése után először jelenik meg a lelátón (jelesül a leg­tekintélyesebb vendégeknek kijáró páholyban), az Üllő úti stadion népe egy emberként felállva, vastapssal köszönti.

Még ma is könnybe lábad a sze­me, amikor erről az esetről beszél. Azt mondja:

– Csak az tudhatja, mit jelent a Fradi-pályára visszatér­ni, aki egyszer már, akár kényszerű­ségből, akár önszántából, elment on­nan…

Azt azonban, hogy mikor játszhat újra, sem ő, sem az orvosai nem tudják megmondani. Hosszú utókezelés kezdődik, amelyet saját bevallása szerint egy pillanatig sem vesz komolyan. Amikor csak teheti, lecsalja az erősí­tést, a gyógytornát, a kontroll vizsgálatokat.

Bí­zik az erejében, a fiatalságában, s kimondatlanul bár, de arra gondol, hogy a lába ettől kezdve már magá­tól meggyógyul. Ha mégis elmegy egy-egy kezelés­re, az csak azért van, mert az egyik gyógytornásznő nagyon csinos.

„Olyan volt a szeme, mint a Fer­rari Violettáé.” – mondja 91 évesen, s kezeivel még az alakját is visszaidé­zi.

Lehet, hogy a hölgy vonzó volt, de az utókezelés elhanyagolásával Feri nagyot tévedett.

Kétszer kettő csak a filmben néha öt…

Lakat T. Károly

OLDALAK
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
12.16. 20:15, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ