Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 6.

A Fradit csak átkeresztelni és átöltöztetni lehet…

Azoknak, akiket a fradizmusnak nevezett (semmi mással össze nem hasonlí­tható, össze nem vethető)  létfor­ma és életérzés örökre a hatalmá­ba kerí­tett, egy óra, vagy akár csak egy perc is elviselhetetlenül hosszú tud lenni, ha abban az órában vagy percben a Ferencvárost nem Ferenc­városnak hí­vják.

2012-ben vissza­tekintve az 1950-ben történtekre azt kell mondani: a borzalmas, az elvi­selhetetlen, a klubot valaha ért egyik legnagyobb megaláztatás szimbólu­mává lett „ÉDOSZ-korszak” – nem tartott tovább egy esztendőnél.

A Ferencváros a maga 1899-ben választott nevén, 1949 szilveszte­rén (Szombathelyen) játszik utoljá­ra bajnoki meccset.

Mint ÉDOSZ 1950. február 19-én a Szabadságharcos Kupa (a bajno­ki idényre való felkészülést célzandó szervezték ezt a tornát) keretében lép először pályára, s utoljára 1950. december 26-án (s, még mondja valaki, hogy karácsony másnapján csak Angliában játszanak/játszottak meccseket…), a Népszava Kupáért megrendezett tornán, a Textiles-vá­logatott ellen szerepel utoljára. (A harmadik meghí­vott a Bányász-válogatott volt).

Tí­z hónapról van tehát szó össze­sen, ám ez a tí­z hónap (dacára an­nak, hogy időtartamát tekintve még az elviselhető kategóriába tartozik), a lelkekben végez akkora pusztí­tást, amely semmi más, Fradi elleni merénylettel össze nem vethető, a dön­tést hozóknak pedig megbocsátha­tatlan.

Ha valakitől elveszik a nevét (le­gyen az ok bármi), az olyan, mintha az élő halottak közé sorolnák.

A „keresztapák” (jelesül: az akko­ri politikai csúcsvezetés), úgy gon­dolták: a névváltoztatás majd csök­kent kicsit azon a számukra már el­viselhetetlen „Fradi-lázon”, amely az országon kezdett úrrá lenni (ne felejtsük el, hogy Magyarország már akkor sem csak Budapestből áll, márpedig a vidéki futballdrukkerek döntő többsége a helyi csapa­ton kí­vül fradistának vallotta ma­gát…), Rákosiék pedig semmitől sem rettegtek jobban, mint a tömeg­től. Kiváltképp, ha annak a tömegnek nemcsak a futball, hanem az élet (fo­galmazzunk í­gy) egyéb kérdései­ben is megközelí­tően azonos volt a véleménye.

Ha tárgyilagos akarok lenni, azt kell mondanom: a Fradiból egy toll­vonással ÉDOSZ-t teremtők a ma­guk szempontjából nem gondol­koztak rosszul!

Az akkor már piros-fehérben „fe­szí­tő”, még a megszokott összeállí­tá­sában felálló gárda utolsó hazai mérkőzését (1950. június 11.) 32 000 néző látja az Üllői úton (a „Fradi”-ÉDOSZ 0:0-t játszik a Bp. Honvéd­dal), ezzel szemben az új (félidényes) bajnokság összecsapásán ugyanott, a Győr ellen kifutó csapatot augusz­tus 27-én már csak 8 000 (…) néző köszönti.

Rudas Feri szerint a fradisták a távolmaradásukkal tüntettek a név­változtatás és az erőből ezen a nyáron végrehajtott eligazolások el­len (Henni, Deák, Budai, Kocsis ek­kor már nem a Fradi-ÉDOSZ játéko­sa), s ebben igaza lehet, hiszen ekko­ra nézőszám csökkenést pusztán az a tény, hogy a csapat „csak” a máso­dik helyen végzett a legutóbbi baj­nokságban, semmiképpen sem indokol.

Fordulóról fordulóra megismét­lődik ez a néma tüntetés, 5-7-8 000-es nézőszámokat regisztrál a sport­lap az Üllői úti Fradi-meccseken, de mindenki számára teljesen nyil­vánvaló, hogy az ősfradisták nem az ÉDOSZ-mezben kifutó (az elődöknél vitathatatlanul gyengébb játékerőt képviselő) futballistáikra kí­váncsi­ak kevésbé, mint amennyire kí­ván­csiak voltak az „aranycsapat” játé­kára, csak éppen nagy tehetetlensé­gükben nem találnak más módszert a tüntetésre!

Pedig ennek az ÉDOSZ néven le­játszott időszaknak is vannak bizsergetően izgalmas, s feltétlenül a futballunikumok közé sorolandó mér­kőzései és történései.

Azt hiszem ma, a kví­zjátékok ko­rában nincs az a vetélkedő, amelyen ne lehetne akár 30 millió forintot is veszí­teni mondjuk egy ilyen kérdés­sel: „Volt-e valaha NB I-es labdarú­gócsapata a Bőriparnak?”

A válasz (hacsak nem „futball-lexikon agyú” versenyző az illető), 99 százalékos valószí­nűséggel a „nem” lenne, holott…

… 1950 október elsején, az Attila úti pályán az ÉDOSZ NB I-es bajnoki mérkőzésen találkozik az UMTE és a Wolfner SE egyesüléséből 1949-ben alakult Bőripari DSE nevű csapattal, s meg is veri 4:1-re.

(A Bőripari DSE 1950-et az NB I-ben töltötte, aztán kiesett, s 1951-ben már meg is szűnt.)

Egy csapatkép 1949 októberéből, amikor még minden teljesen rendben lévőnek látszott. Rudas egészséges (álló sorban, balról a má­sodik), Deák „Bamba", Budai, Kocsis, és Henni is ott van a csapatban, A Fradit Fradinak hí­vják, a mez is zöld-fehér... Aztán 1950-ben minden összeomlik...

Az ÉDOSZ Pamuki – Kéri, Kispéter, Dalnoki – Lakat, Dékány – Horváth Ö., Csordás, Hári (Szabó F.), Csoknyai, Czibor összeállí­tásban Csordás, Kispéter, Csoknyai és Czibor góljaival jut négyig, az ellenféltől (ép­pen különleges státusza okán megér­demli, hogy megörökí­tsük az összeál­lí­tásukat: Nádori – Bagoly, Szibrov, Tóth D. – Szalai, Szabó S. – Nagy P., Gondos, Száva, Vass F, Verebes majd Brada) Nagy P. eredményes.

A legnagyobb várakozás termé­szetesen az első olyan Ferencváros ­- Kispest (akarom mondani, ÉDOSZ – Bp. Honvéd) találkozót előzi meg, amelyen először csap össze egymás­sal két gárda azt követően, hogy a politika a lapokat (finoman fogal­mazva) megkeverte.

Kispéterék pechére a mérkőzésre Kispesten kerül sor (amúgy ott sin­csenek többen 12 500-nál), s az immáron a Budaival és Kocsissal a csatársorukban rohamozó Puskásék  4:2-re győznek.

Budai és Kocsis legyenek is bár­mekkora fradisták a szí­vük mélyén, már egy új csapat sikeréért küz­denek, nem is eredménytelenül: a nemrégiben még a Fradi jobbszár­nyát alkotó duó mindkét tagja gólt lő imádott együttese hálójába.

Rudas Feri arra már nem em­lékszik, hogy a mai kor divatja sze­rint (amikor ugye, világjelenség, hogy egy játékos, ha a volt klubja el­len betalál, akkor nem kezd fergeteges örömtáncba, hanem a látványos gesztusokat mel­lőzve könyveli el a gólt), Budai Laci és Kocsis Sanyi lejtett-e góltáncot a maga találata után, ám ha igen, a lé­nyegen az sem változtat az égvilágon semmit.

Az ÉDOSZ szenved, sor­ra veszí­t olyan csa­patok ellen, amelye­ket egy évvel koráb­ban még öt-hat gól­lal győzött volna le. így senki szá­mára nem jelent különösebb megle­petést az sem, hogy az amúgy szin­tén névváltoztatásra kényszerülő MTK, az utolsó fordulóban Texti­les néven (de azért tessék csak végig tekinteni ezen a névsoron: Gellér – Kovács J., Börzsei, Lantos – Ko­vács I., Bosánszky – Sándor, Palotás, Hidegkuti, Kovács IV., majd Szolnok, Hegedűs…) 3:1-re győz az Üllői úton.

Mindebben talán csak annyi az ünneplendő a fradisták számá­ra, hogy ez volt az utolsó meccsük ÉDOSZ néven. (Ki gondolta volna, hogy ezt nem a Ferencváros név viszszavétele, hanem a Bp. Kinizsi felvé­tele követi, no, de úgy fest, a méreg­pohárnak néha nincs alja.)

Főhősünk sérülése miatt vol­taképpen a lelátótól nézi végig az ÉDOSZ-korszakot.

Négy bajnoki mérkőzést játszott összesen a kényszerből átkeresztelt csapatban, hiszen 1950. március 19-én törik el a lába, s amikor több mint egy esztendő múltán (1951. március 26-án) egy úgynevezett dí­jmérkőzé­sen (az ÉDOSZ serlegért játszott az egykori ÉDOSZ, mosolyogtató módon az Élelmezésiek válogatott­jával) újra pályára tud lépni, a Fra­dit már Kinizsinek hí­vják.

Miután minden meccsen termé­szetesen ott ül a lelátón, ő hallja leg­inkább a szurkolók megjegyzéseit. Testközelből érzékeli, hogy micso­da elementáris düh él az emberek­ben, részint a névváltoztatás, részint a csapat négy meghatározó játékosá­nak átigazolása okán.

Mert azt se felejtsük el, hogy 1950 nyarán nemcsak Budai és Kocsis tá­vozik, hanem Henni és Deák „Bam­ba” is.

Utóbbi kettő az akkor éppen Bp. Dózsának hí­vott Újpesthez szegődik, de abból a szempontból „szerencsésebbek”, hogy ők csak 1950 decem­berében kénytelenek szembenézni a „régi csibészekkel”.

S milyen is a futballistasors: az ÉDOSZ-t „természetesen” a „mi ku­tyánk kölyke”, azaz éppen Deák Bamba gólja fekteti két vállra azon a mérkőzésen, amelyet a Bp. Dózsa 1:0-ra nyer a Csikós – Kéri, Kispéter, Dalnoki – Lakat, Dékány (Csordás) – Horváth Ö., Guba, Szabó F., Mészá­ros, Czibor összeállí­tású „Fradi” el­len, akik közül senki sem tud beta­lálni, igen – Henni Géza hálójába!

Deák „Bamba” gólörömére Ru­das Feri ugyanúgy nem emlékszik, mint Kocsisékéra, de azt ma is állí­t­ja: akkoriban ez az agyongyötört csa­pat olyan lelkiállapotban volt, hogy­ha Czibor Kocsisékkal mondjuk, egy időben távozik a Csepelhez, akkor az ÉDOSZ – Csepel meccset Czibor gól­jával a Csepel nyerte volna.

A csapat végül a 10. helyen zárja a félidényes bajnokságot.

Öt meccset nyer összesen, 15 meccsen 12 (…) pontot gyűjt, s ami egy olyan csapat életében, amely az 1948-49-es bajnokságot még 140 rú­gott góllal nyerte, bekövetkezik az elképzelhetetlen: negatí­v gólkülönbséggel (25:30) búcsúzik az évtől.

Rudas Feri szerint még­is, ez az üldözötti álla­pot, ha lehet még na­gyobb egységet, összetartást, bajtársiasságot és Fradi-szí­vet hozott ki a csa­patból, mint amikor még úgymond minden rendben volt, márpedig ezekből a „tantárgyakból” a Ferenc­város játékosainak sohasem kellett külön órákra járniuk.

„A sértődés helyett a düh munkált bennünk. Meg akartuk mutatni az akkori hatalomnak, hogy a Ferenc­várost átkeresztelni és átöltöztet­ni lehet ugyan, de a Fradi-szí­vet föl­di hatalom ki nem operálhatja belő­lünk.”- mondta egyszer apám, ami­kor az ÉDOSZ-os idők szóba kerül­tek, s Rudas Feri ezt azzal toldotta meg, hogy „soha életemben nem saj­náltam semmit úgy, mint azt, hogy ezekben az időkben nem játszhat­tam közöttetek.”

Visszatérését, persze ő maga is jócskán meggyorsí­thatta volna, ám saját bevallása szerint sem tett meg mindent azért, hogy a sérülése minél előbb meggyógyuljon.

A „külön tornákat” azonban egy-egy kecsegtető randevú, egy-egy baráti poharazgatás okán laza könnyedséggel halasztotta el, pe­dig azt már ő maga is érezte: a lába nem gyógyul olyan ütemben, ahogy kellene, ahogyan azt az orvosai jó­solták.

Pedig amit Rudas nénitől, de még inkább az édesapjától ezért kapott, azt (ahogy mondani szokták), nem tette ki az ablakba.

De a legkeményebb szavak is le­peregtek róla, bí­zott őserejében, s nem utolsósorban, abban, hogy élete eddig a lábtöréstől eltekintve álomszerűen alakult, amit szeretett volna, elérte.

A Fradiban (nevezzék is akkor majd bárhogy), biztos hely várta, hi­szen a jobbhátvéd posztját azóta is „beugrókkal” töltötték be; a válo­gatottban sem nagyon mutatkozott olyan vetélytárs, aki a tökéletesen egészséges, régi formáját visszanye­rő Rudasnak konkurenciát jelentett volna; a sportlap is szinte napi rend­szerességgel számolt be az állapotá­ról.

Minden túlzás nélkül állí­tható: a magyar futball Rudas Feri nagy visszatérésére várt.

Ő azonban, kiváltképp azokon az estéken, amikor a játékostársakkal összejöttek (s mit mondjak, ez meg­lehetősen nagy gyakorisággal fordult elő) valamelyik budai kisvendéglő­ben, szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy „Dalolva szép az élet…”

Csakhogy ezt a filmet a mozikban játszották.

S nem valamelyik futballista, ha­nem Latabár Kálmán parádézott benne.

Lakat T. Károly

OLDALAK
11.28.18:00 M4Sport
12.04. 15:30 m4 Sport
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ