Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 7.

Fél 6-ra várta a Nemzetinél…

Van abban valami na­gyon célszerű (de talán helyesebb, ha a korhű szót használom), hogy az ÉDOSZ- Kinizsi név­ és szí­ncsere kérdésében az igazán érintettek, azaz a változásokat a saját bőrükön, pályafutásukon, egzisztenciájukon érzők mondatait és emléke­it tekintjük hitelesnek, talán még ak­kor is, ha sok-sok évtized múltán már ők sem emlékezhetnek mindenre egy komputer pontosságával.

Márpedig az érintettek (volt sze­rencsém több évtizeden át hallgat­ni őket sok minden más mellett ép­pen az 1950 és 1956 között az Üllői úti pályán történtekről), soha, egy elejtett félmondat erejéig sem tet­tek semmilyen különbséget a csapat ÉDOSZ illetve Bp. Kinizsi néven vé­gigjátszott évei között.

Azon képesek voltak órákon át elvitatkozni, hogy Kéri Karcsi vagy Horváth Ödön passzából rúgta-e a gólt Mészáros Dodó, mint ahogy több hetes „örök harag” követte azt a „vitát” is, hogy a Paksi Halászcsár­dából vagy a Márványmenyasszony­ból vitték-e őket haza a jóval éjfél után megérkező feleségek, menyasszonyok, barátnők, egy-egy nagyobb győzelem ünneplésének hajnalán.

Ám abban, hogy ez a korszak a Ferencváros mély megaláztatásá­nak, s ellehetetlení­tésének nagy po­litikai kí­sérlete volt, mindig tökéle­tes volt köztük az összhang.

Ők, akiket az intézkedések a leg­jobban érintették, a Ferencváros ne­vének elvételét tartották az ősbűnnek, mert a szí­nek „átfestése” (lett légyen az bármennyire fájdalmas is), csak a névváltoztatás törvényszerű következménye volt.

Utóbbit (legalábbis a Kinizsi-kor­szak beköszöntéig), amikor csak tudták kicselezték, mondván: „nincs is piros szí­nű mezünk…”, í­gy az­tán rendszerint tiszta fehérben lép­tek pályára, részint azért, mert ebbe nem lehetett belekötni, részint azért, mert a hatalom is úgy gondolta: ép­pen eléggé életveszélyes merénylet volt a klub nevének elvétele, a „de hol a piros?” kérdéssel nem érde­mes az embereket tovább hergelni, vagyis: a „megőrizve megszüntetés” klasszikus módszerét alkalmazták a „főellenséggel” szemben.

Az ÉDOSZ név kötelező felvéte­lével egy időben, ugyanis a klub sze­rencséjére csak kimondatlanul járt együtt a szí­nváltás (mindenki számá­ra egyértelmű volt, hogy az MTK-t, az Újpestet és a Kispestet is érintő átkeresztelési mánia a Szovjetuni­óhoz köthető, márpedig ha az otta­ni „szakszervezeti” csapat a Szpartak piros-fehér, akkor a magyar „test­vércsapatok” sem viselhetnek ettől eltérő szí­nösszeállí­tást. Az Újpest­nek „isteni szerencséje” volt, hogy a „szovjet Dózsa” azaz a Dinamo „D” betűjének mezére illesztésével, megtette, amit a „haza” megkövetelt, s megtarthatta a maga lila szí­neit), 1951. január 31. után azonban már nem lehetett „trükközni”.

Ekkor egy SZOT-határozat köte­lezi az élelmezésügyi szakszerveze­tek valamennyi sportolóját a Kinizsi név felvételére és a „fehér-piros” (vi­gyázat: nem piros-fehér, ahogy az a közbeszédben meghonosodott, bár ez lényegében mindegy) szí­nek hasz­nálatára.

Az addigi „szabadon választott­ból” (amely azért 1950 nyara, azaz az úgynevezett négynapos átigazo­lási időszak után Feri szerint erősen szigorodott), tehát í­gy lett kötelező, az ÉDOSZ néven lejátszott egy év a „dac korszaka” volt, annak minden előnyével és hátrányával. Bár, apámék szerint olyan nagyon sok előny­ről (túl azon, hogy a kényszerintéz­kedések miatt még azok is kezd­ték megszeretni a „Fradit”, akik ad­dig nem lelkesedtek érte különöseb­ben), nem lehetett beszélni.

Hogy ÉDOSZ-ból Kinizsivé let­tek, az voltaképpen már nem is oko­zott olyan hatalmas traumát szá­mukra, mert úgy voltak vele, ha nem lehetnek Ferencváros, akkor teljesen mindegy hogyan nevezik őket.

Az azonban több mint jelzésérté­kű, hogy soha, egyikük szájából sem hallottam semmilyen összefüggés­ben azt, hogy „amikor az ÉDOSZ já­tékosa voltam”, vagy azt, hogy „ami­kor a Kinizsiben futballoztam”, csak azt: „amikor ÉDOSZ/Kinizsinek hí­v­ták a Fradit.”.

S í­gy volt ezzel az utca embere, a fradista tömeg is, amely a minden­napos beszédben Fradin, FTC-n, Ferencvároson kí­vül soha másként nem emlegette a maga kedvenceit.

Amúgy minden érintett, a maga módján tüntetett.

Pluhár István, a remek rádióri­porter í­rja visszaemlékezéseiben, hogy az MTK (a maga Textiles-, Bás­tya-, majd Vörös Lobogó-korszaká­ban), lelátójáról csak úgy zúgott az „Em-bele, Té-bele, Ká-bele” buz­dí­tás, mely amennyire frappáns és szellemes volt, legalább annyira nem lehetett hivatalosan belekötni.

De visszatérve főhősünkre, Ru­das Ferinek nemcsak azért volt fon­tos, hogy mielőbb meggyógyuljon a lába, s visszatérjen a csapatba, mert ezekben a „vérzivataros” időkben kiváltképp nagy szükség lett volna egy olyan meghatározó, minden szem­pontból karizmatikus egyéniségre, mint amilyen ő volt, hanem azért is, mert a válogatott szintén visszavár­ta.

1949 júniusában az olaszok ellen (balról): Puskás, Lakat, Kocsis, Budai II, Szusza, Bozsik, Rudas, Börzsei, Deák, Henni (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Mint a történetí­rásban min­dig, ebben a kérdésben is alapvető­en fontos az időszerűség, í­gy tehát az is, hogy a nemzeti tizenegyből a maga 1943. június 6-i, szófiai debü­tálása óta gyakorlatilag kihagyhatat­lan Rudas, 1950. március 19-én be­következő lábtörését megelőzően utoljára 1949 novemberében, a Me­gyeri úton, a svédek elleni 5:0-s győzelmünkkor viselte utoljára a cí­me­res mezt.

Ekkor a Henni – Rudas, Lóránt, Balogh II – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Deák, Puskás, Hidegkuti összeállí­tású csapat biztos tagja, s miután akkor még szó sincs arról, hogy nem veszünk részt az 1950-es, brazí­liai világbajnokságon, nem kell különösebben nagyképűnek lennie ahhoz, hogy nyugodtan azt gondolhassa: 1950 nyarának elejét nem a Balatonon, hanem a Copacabanán tölti.

Azt ma már tudjuk, hogy ha nem karambolozik saját csapattársával, Henni Gézával, s nem törik szilán­kosra a lába, akkor sem lett volna ott a vébén, hiszen azon Magyarország egyáltalán nem képviseltette magát!

A politika „magyaráza­ta” a távollétre alapve­tően gazdasági tartal­mú volt („nagyon sok­ba kerül”), de ügyesen kevertek bele némi sportpolitikát is, mondván: ha elmegyünk az 1950-es világbajnokságra, akkor a szabályok értelmében a VB-n résztvevő játékosaink nem lehetnek ott az 1952-es helsinki olimpián, márpedig (mond­ták a „fejesek”), a valamennyi sport­ág legjobbjait felvonultató ötkarikás esemény sokkal fontosabb, mint a legnagyobb labdarúgótorna, hiszen : „az csak a futballisták nagy gálája.”

Nyí­lván feltűnt a tisztelt olvasó­nak: az utolsó olyan válogatottban, amelyben Rudas még játszott, már heten ott vannak abból az álomgárdából, amely aztán Aranycsapat né­ven í­r futballtörténelmet.

Feri ekkor 26 éves, a lehető leg­jobb futballistakorban van, s da­cára annak, hogy Sebes Gusztáv nagy előszeretettel mellőzte teljes kapitánykodása során a fradistákat (s ez a kapitánykodás nem volt rö­vidnek és eredménytelennek mond­ható, hiszen 1949 és 1956 között 69 mérkőzésen ült a legjobbak kispad­ján, s olimpiai arany, vb-döntő, egy 6:3-as és egy 7:1-es győzelem Anglia ellen fémjelzik többek között a működését), az ő helye kikezdhetetlen­nek látszott.

Nem véletlenül kezdett óriási jobbhátvéd-keresésbe Sebes azon­nal Rudas sérülése után.

Ha csak a helsinki olimpián kezdő csapatot veszem figyelembe, akkor 1950 és 1952 között az újpesti Balogh II Sándor, az MTK-s Kovács II József, a kispesti Rákóczi László, sőt még az alapvetően balhátvéd Dalnoki Jenő is megfordul (kipróbáltatik) a válogatott 2-es számú mezében, ahol ugyan a „végső befutó” Buzánszky Jenő már 1950 novemberében bemutatkozik, de aztán kikerül onnan, s csak egy év múlva kerül vissza újra.

(Igaz, attól kezdve alaptagja az Aranycsapatnak.)

Természetesen a lábtörésen kí­­vül sok minden más is közbe jöhe­tett volna Rudas mellőzésében, de tételezzük fel a legjobbakat: ha Feri a Postás ellen nem sérül meg, akkor szinte százszázalékos biztonsággal mondható, hogy az 1952-es olimpi­ai bajnok gárdának ő a jobbhátvédje.

Márpedig, ha ezen a nyomvo­nalon haladunk tovább (figyelem­be véve azt is, hogy az Aranycsa­pat nagy nyitányát az ötkarikás já­tékok megnyeréséhez szokták köt­ni, azt pedig Hidegkutiék besöpör­ték), logikai bukfenc nélkül állí­that­juk: az egészséges Rudas a 6:3-on és a 7:1-en át az 1954-es vb-döntő­ig együtt lépdelt volna csillagról csil­lagra Puskásékkal.

Mindezzel szöges ellentétben, amikor a válogatott az olimpián van (1952. július vége, augusztus eleje) Rudas Feri többek között egy Éremmérkőzésen lép pályára a Bp. Kinizsi Szabó II – Rudas, Kispéter, Ombódi – Anda, Lakat – Guba, Bircsák, Hári, Mészáros, Csoknyai összeállí­tású csapatának tagjaként.

De ha maradunk a jeles dátumok­nál, akkor a 6:3 (1953. november 25.) „környékén” azaz három nappal az „Évszázad mérkőzése” előtt az Üllői úton játszik bajnokit a Szegedi Hon­véd ellen (a végeredmény 4:0, az összeállí­tás: Gulyás – Rudas, Kispéter, Dalnoki – Szabó L., Dékány – Ombódi, Orosz, Mátrai, Mészáros, Fenyvesi) a 7:1 „vidékén” ( 1954. május 23.) csak azért nem szerepel a csapatban, mert sérült, egy nappal a brazilok elleni 4:2 és kilenc nappal a németek elle­ni világbajnoki döntő (…) előtt pedig Szófiában, a Dinamo ellen húzza ma­gára a 2-es számú mezt. Egy olyan összecsapáson, amelyen a Bp. Kinizsi Faragó (kölcsönben a Bp. Honvédtól) – Rudas, Kispéter, Ombódi – Sza­bó L., Dékány – Kertész, Orosz, Mátrai, Mészáros, Fenyvesi összeállí­tásban 3:3-ra végez.

Mindez azért nagyon fontos, mert ta­lán mindennél job­ban példázza, hogy egyetlen rossz moz­dulat, egy néhány másodperccel elké­sett becsúszó szerelés milyen jövőt kí­­nál fel egy futballista számára amilyet, ha mindez nem í­gy történik – szintén felkí­nálhatna.

Természetesen, egy szóval sem ál­lí­tom, hogy minden a felvázolt álom­karrier szintjén valósult volna meg Rudas Feri életében, ha nem törik el a lába.

De azt állí­tom: talán egyetlen fut­ballista sem volt olyan közel ahhoz, hogy az Aranycsapat biztos kezdő­tagja legyen, mint amilyen közel ő jutott ehhez.

No, de ennyire azért ne rohanjunk előre, egyelőre ott tartunk, hogy hő­sünk hétről-hétre a lelátóról nézi az ÉDOSZ néven pályára lépő „Fradi” mérkőzéseit, segí­t a büfé vezetésé­ben, s természetesen (mint oly sok­szor életében), most is halálosan szerelmes.

Ezúttal egy nagyon népszerű, or­szágosan ismert, még egy „Fradi”-játékos közkedveltségével is bőven vetekedő hölgy az aktuális kiszemelt, aki közel sem olyan „leszerelhetet­len”, mint mondjuk, egy prí­ma balszélső, de (ahogy Feri ma mondja), jobban meg kell vele küzdeni, mintha Czibor Zoli vezette volna rá a labdát, kész szerencse, hogy egyelőre ők még egy csapatban játszanak.

Pontosabban nem játszanak, hi­szen Feri lába egyelőre közel sem egészséges, legfeljebb annyira jó, hogy a randevúkra eljárjon.

Villámgyors volt egész életében, randevúról sem késett el soha egy percet sem.

A hölgy (nem véletlenül), ha nem is 7-re, de fél 6-ra várta a Nemzetinél.

Pontosan ott, ahol a 6-os megáll.

Lakat T. Károly

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ