Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 8.

Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor…

Az ÉDOSZ-korszak bekö­szönte (1950. január), és Rudas Feri drámai sérülése (1950. március 19.) között olyan kevés az idő, hogy az egyszerű Fradi-szur­koló szinte azt sem tudta, mi is törté­nik voltaképpen a kulisszák mögött, mi a jól megfogalmazható, pontosan meghatározható, a dolgok (akár po­litikai szempontból vizsgálódva is) logikus egységbe illeszthető oka an­nak, ami szerelmetes csapatával tör­ténik.

Erős gyanúja, sejtése (jó sejté­se…), persze van mindenkinek, ám ezek nem azok az évek voltak, ami­kor a sejtések nyilvánosan is megfo­galmazódhattak volna, vagy bármi­lyen formában és fórumon eljuthat­tak volna az illetékesekhez.

Ha valaki önmagát, a családját, vagy az állását hozzávetőlegesen biz­tonságban akarta tudni, jobban tet­te, ha nem nagyon firtatta a változá­sok okát, hiszen még azt sem tudhat­ta százszázalékos biztonsággal, hogy ki áll mellette a meccseken a lelátón; hogy akár a legártatlanabb megjegy­zése nem jut-e az „illetékesek” fülé­be; hogy már ott, a helyszí­nen, a sta­dion lelátóján nem emelik-e ki a tö­megből.

Természetesen nem az a 15-18 zöld-fehér mezben futballozó játé­kos jelentette a fő veszélyt az akko­ri hatalomra, aki Ferencváros (majd később ÉDOSZ illetve Bp. Kinizsi) néven a pályára kifutott, hanem az az irdatlan tömeg, amely köréjük szerveződött, hiszen a Fradi-tábort közel sem az a 18-20 ezer néző al­kotta, akik az Üllői úti stadionban, a meccseken megjelentek.

A fradizmus ekkor már ré­gen országos méreteket öltött. Ha valóban az lett volna a cél (miként azt a politikusok sugallták), hogy jöjjön létre egy olyan, nemzetközi téren is számottevő, a válogatott gerincét is adó klubcsapat, mint amilyenné a Bp. Honvéd később valóban vált, sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lett vol­na Bozsikot és Puskást az Üllői útra igazolni, mint elemeire szedni a Fe­rencváros valaha volt egyik legnagyszerűbb, 1948-49-es bajnokcsapatát.

(Ha Bozsiknak nem is, de Pus­kásnak voltak ferencvárosi „gyöke­rei”, hiszen kölcsönjátékosként részt vett a Fradi 1947-es monstre mexi­kói túráján – 9 meccsen 7 gólt rú­gott. -, s mint ez apámmal, évtize­dekkel később folytatott levelezé­séből fehéren-feketén kiderül, éle­te egyik legszebb emlékeként gondol vissza a közösen eltöltött napokra. Többek között arra, amikor Fradi­ melegí­tőben Rudassal, Kispéterrel és a szintén kölcsönjátékosként kint lévő Szuszával összeborulva ked­venc nótáját, a „Nótás kedvű volt az apám” kezdetű dalt próbálták meg­taní­tani a helyi bár közönségének.)

Futball-történelmi felvétel: Puskás Ferenc és Szusza Ferenc, Fradi mezben, Mexikóban. Álló sor balról: Csanádi, Kispéter, Puskás, Rudas, Ónody I., Hernádi, Szusza, Opata Zoltán edző. Guggolnak: Kéri, Csikós, Mészáros, Lakat, Sárosi dr. (Frank Mike és Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Ha szigorúan futballszakmai szempontból közelí­tem meg a kérdést, akkor azt kell mondanom: ők ketten voltak azok, akik a Fradiban azonnal a kezdőcsapatban kaptak volna helyet, mert a további kilenc poszton azt a 140 góllal, 11 pontos előnnyel, 59 Deák-góllal aranyérmet szerző csapatot nem lehetett egy na­pon emlí­teni az akkor még Kispest, majd később Bp. Honvéd néven ját­szó alakulattal.

Talán még Grosics Gyula sorsa is másként alakul, hiszen őt a Teherfuvarból 1950-ben szintén a „szuper­csapat” épí­tése jegyében igazolták Kispestre, csak ez a lépés akkoriban senkiből sem váltott ki érzelmi viharokat, hiszen ugyan mi a fene politi­kát lehetett volna feltételezni abban, hogy valaki egy derék kiscsapatból, egy patinás, nagy klubhoz igazol?

Ha Farkas Mihályék (mert azt tudni kell, hogy a döntések háttér­ében az amúgy futballimádó, de min­den szempontból könyörtelen akkori honvédelmi miniszter állt), a Fra­diból akarnak Bp. Honvédot csinál­ni, akkor átlépnek Henni Géza csalá­di jellegű zsarolhatóságán, s ő marad a kapus, hiszen a válogatott mezét is ő viselte. Rudasnál jobb jobbhátvédet nem találtak volna az országban, s azokban a fényes években Kispéter is összehasonlí­thatatlanul prí­mább középhátvédnek számí­tott a kispes­ti Tóth III-nál. (Ne felejtsük el, hogy Lóránt Gyula ekkor még a Bp. Va­sasban játszik, s csak 1951-ben igazol Puskásékhoz.) Azon lehet vitatkozni, hogy balhátvédet a fradista Sza­bó „Pajtás” Ferenc vagy Bányai Nán­dor játszott volna, de ez nem megha­tározó kérdés, ám az igazsághoz tar­tozik, hogy az elkövetkezendő évek történései Bányai neve mellé húznak strigulát.

Egy fordí­tott irányú „nagycsapatosí­tás” nagy vesztese Kéri Károly lett volna, aki remek játékos volt, de Bozsik Cucu klasszisával nem ver­senyezhetett, fedezettársa, Lakat Károly valószí­nűleg megőrzi helyét Patyival (vagy a később egy sorral előbbrelépő Bányaival szemben, arról nem is be­szélve, hogy egy életre megszabadult volna a Puskással való, legendás hí­rű csatározásaitól (Puskás Öcsi meg tőle…). A Budai-Kocsis jobb­szárnyat ne tegyük mérlegre, hiszen ha őket vitték el elsőnek, akkor vél­hetően, ha minden marad a régiben, akkor is övék a 7-es és a 8-as szá­mú mez, Deák „Bamba” 59 góljával a Kispest akkori centerei közül Bu­dai I és Városi sem tudott volna ver­senyezni.

A legpikánsabb helyzetbe (már amennyiben az érintett esetében a pikáns jelző fedi a valóságot.), Mé­száros Dodó került volna, aki 1940 és 1948 között éppen a Kispest egyik erőssége volt, ám miután a pályán betöltött pozí­ciója  szinte száz százalékig lefedte Pus­kás posztját, egy idő után már nem tudta állni a versenyt a kispesti zse­nivel. Ezért inkább az Üllői útig „me­nekült”, hogy ott aztán egy nagy baj­nokcsapat nagy játékosává váljon, s kitartson a csapat mellett, egészen 1957-es visszavonulásáig.

Ennek ellenére, természetesen, ha Puskásék jönnek a Fradiba, ak­kor a 10-es mez gazdája nem kér­déses, Öcsit nemhogy Mészáros, de a világ egyetlen játékosa sem tudta volna akkor kiszorí­tani a kezdőcsa­patból.

A balszélső posztra szintén ne vesztegessünk sok szót: a Ferenc­város 11-es számú játékosát eleve Czibor Zoltánnak hí­vták!

Egy szó, mint száz: ha va­lakik ott nagyon, nagyon felül úgy akarják, akkor az első olyan bajnoki meccset, amelyet a Fra­di már Henni, Budai, Kocsis és Deák nélkül játszott le (1950. augusztus 3.) azt lejátszhatta volna: Henni – ?, Kispéter, Szabó – Bozsik, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor összeállí­tásban is.

(S ez még mindig közel sem zárja ki, hogy akár 1950 nyarán, akár ké­sőbb, Grosics Gyulát és Lóránt Gyu­lát is leigazolják, küzdjenek meg a helyükért Hennivel és Kispéterrel.)

És itt, ezen a ponton a jobbhát­véd posztjára biggyesztett kérdőjel­nek főhősünk szempontjából óriási jelentősége van, hiszen tovább játsz­va azzal, az amúgy egyáltalán nem logikátlan gondolattal, hogy nem a Fradit szedik szét, hanem a két igazi gyémántot, Bozsikot és Puskást iga­zolják a zöld-fehérekhez, Rudas Feri akkor sem játszhatott volna, hiszen, mint tudjuk, 1950. március 19-én el­törik a lába.

Ettől azonban maga az alapképlet még nem vá­lik logikátlanná, csak­hogy esetünkben nem­hogy a Fradi további erősí­tése, hanem éppen a Fradi-tá­bor szétrobbantása volt a fő feladat.

Nem létezik olyan (hangsúlyo­zom: futballszakmai) érv, amely ne azt támasztaná alá, hogy a Bozsik- Puskás kettős „mozgatá­sa” lett volna ott és akkor az iga­zán jó megoldás, de hogy ne es­sünk a történelmietlenség csap­dájába, szögezzük le: mindez már csak azért is teljesen történelmiet­len, mert… nem í­gy történt!

A Kispestből Bp. Honvéd, a Fe­rencvárosból előbb ÉDOSZ, aztán Bp. Kinizsi lett, amelyek egyik közös jellemzője volt, hogy Feri egyikben sem játszott.

Pedig a lelátó népe már nagyon várta vissza.

„Ha a Ruck gyorsan nem épül fel, kiesünk…”- mondogatták egyre gyak­rabban az emberek egy-egy olyan vereség után, amely korábban elképzel­hetetlen volt a zöld-fehérek életében.

Vidéki kiscsapatok vitték a ponto­kat az Üllői útról, a legfájóbbak még­is az olyan eredmények voltak, ami­kor valamelyik ősi rivális páholta el jó alaposan a kedvenceiket.

A Textilessé lett MTK, a Bp. Dó­zsának hí­vott Újpest is sokkal könnyebben viselte a változásokat, mint a zöld-fehérek, nem beszélve a Bp. Honvéddá változott Kispestről, amely egyenesen lubickolt kibélelt, minden szempontból kedvezménye­zett helyzetében.

A Fradi esetében a legnagyobb baj az volt, hogy náluk nemcsak a já­tékosállományhoz, hanem a szí­vek­hez és a lelkekhez is kí­méletlenül hozzányúltak, s ez talán még annál is rombolóbb volt, minthogy csak a Budai, Kocsis, Deák hármassal sze­zononként minimum 60-70 gól is tá­vozott az Üllői útról.

Feri is érezte, hogy a helyzet las­san válságosra fordul, mind a csa­pat, mind az ő életében.

Randevúi számát drasztikusan csökkenteni kezdi (azt tulajdoní­tsuk apám kí­méletlenül csí­pős nyelvé­nek, miszerint ez volt számára a leg­nehezebb), hetente már csak két­szer vagy háromszor néz bele az éj­szakába a „törzstagokkal”, sőt, még arra is hajlandó, hogy rendszeresen elkezdjen gyógytornászhoz járni.

Lassan egy éve már, hogy az a végzetes ütközése Henni Gézával megtörtént, s bár kivételesen sze­rencsés adottságainak köszönhetően rendszeres tréning nélkül sem hí­zott egyetlen grammot sem ahhoz ké­pest, mint amennyivel játszott, érzi, hogy néha bizony már liheg, amikor az éppen aktuális kedvesnek a Vár­ban támad kedve sétálni egy kicsit, sőt, még a Halászbástyát is megmá­szatja vele.

Titokban, amikor a téren srácokat lát focizni, s felé gurul a labda, megpró­bálja ugyanolyan mozdu­lattal visszarúgni, mint­ha egy bajnokin Mészáros Dodót in­dí­taná egy keresztlabdával, de azt még apámnak sem vallja be, hogy a lába nem olyan, mint régen.

„Majd elmúlik…” nyugtatgat­ja magát, de azért már rendszere­sen feljár a Szabadság-hegyre futni, megpróbálja fizikailag kifogástalan állapotba hozni magát.

Ez viszonylag könnyen sikerül is neki, olyannyira, hogy amikor a sé­rülése után egy évvel és hét nap­pal (1951. március 26-án) az akko­ri edző, Urbancsik Gábor egy, az ÉDOSZ-serlegért lejátszott mérkő­zés előtt a felől érdeklődik, hogy: „Ferikém, lenne kedve beszállni?”, igennel válaszol a kérdésre.

A Bp. Kinizsi – Élelmezési válo­gatott mérkőzésen a Szabó II – Ma­gyar A., Kispéter, Dalnoki – Ombódi, Dékány – Szabó F., Rudas, Guba, Mé­száros, Óvári összeállí­tású kezdőcsa­patban tér vissza. Mint jobbösszekötő! Abban, hogy a Bp. Kinizsi 5:2-re nyer nincs különösebb szenzáció.

Abban már jóval több, hogy Feri jobbösszekötőként, ha nem is játszsza végig a meccset, de még gólt is lő.

A legérdekesebb talán a Bp. Kini­zsi balszélsőjének a személye.

Óvári.

Igen, az az Óvári, aki elöl a lábtö­rése előtti végzetes pillanatban elka­nalazta a labdát.

Lakat T. Károly

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ