Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 9.

A Kikeletben is a Fradi-indulót húzza a harmónikás

1951 olyan esztendeje volt a magyar labdarúgásnak, amikor Szegedet két csa­pat is képviselte az élvo­nalban. Ezt a meglehető­sen unikális tényt talán még a legkifinomultabb futballemlékezetűek sem rögzí­tették magukban, sőt, vél­hetően teljesen a múlt ködébe vesz­ne, ha főhősünknek, Rudas Ferenc­nek nem lenne nagyon is sok köze a Bp. Kinizsi, az egyik szegedi csapat ellen lejátszott mérkőzéséhez.

Ám nagyon is sok köze van, hi­szen a sérülését követő több mint egy esztendős kihagyás után, amikor (jószerivel csak próbaként, „lássuk, mit tud a lábam, ha NB I-es meccs­ről van szó…”) a tétet magában a leg­nagyobb jóindulattal sem hordozó Élelmezésipar válogatottja ellen le­játszott egy félidő után legközelebb újra pályára lép, éppen az egyik Ti­sza-parti csapat, jelesül a Szegedi Petőfi az ellenfél.

A „próbajáték” és a voltaképpeni nagy visszatérést jelentő első bajno­ki meccs között újabb három hónap szünet következik, s, hogy a Rudas­ dráma a maga teljes valóságában ki­teljesedjék: Ferinek 1951-ben ez a Szeged elleni fellépés jut összesen!

Sőt, annak is csak az első félide­je, mert a szünetben kénytelen jelez­ni az edzőnek, Urbancsik Gábornak: annyira fáj a lába, hogy nem tudja folytatni a játékot.

1950. március 19. és 1951. június 3. között kétszer egy félidőt van pá­lyán (mindkétszer jobbösszekötőt játszik), ami önmagában véve sú­lyos trauma egy nemcsak a Fradi­ba, hanem a válogatottba való visszatérésről is álmodozó futballistának, arról már nem beszélve, hogy még a 16 000 néző előtt (a sereghaj­tó Szegedi Petőfi ellen…), lejátszott meccsen sincs pályán abban a pilla­natban, amikor a győzelmet a Kini­zsi megszerzi. A szünetben ugyanis még 1:1-re állnak a csapatok. A kez­dő együttesbe (Szabó II – Magyar A., Kispéter, Dalnoki – Lakat, Dékány – Horváth Ö., Rudas, Szabó F., Mészáros, Csoknyai) a Rudas helyé­re beszálló Guba Balázs ölelgetheti Csoknyait, aki a maga második gól­ját is megszerezve biztosí­tja a győ­zelmet. A „piros-fehérek” abban a biztos tudatban jönnek le a pályá­ról, hogy a mérkőzést megelőzően, a lelátó népe által óriási ovációval fo­gadott társuk, a jövő héten már újra közöttük lesz.

Súlyosan tévednek! 1951 ezek után úgy múlik el, hogy Rudas Feri egyetlen egyszer sem ját­szik már a „Ferencváros” első csapa­tában!

Legközelebbi fellépéséig 1952. március 23-ig kell várni (figyelem: két év és négy nap telik el úgy, hogy kétszer 45 percet tölt a pályán), már­pedig ez akkora kihagyás, amelyet még egy rudasi fizikummal sem le­het észrevehetetlenné tenni.

De ne rohanjunk előre ekkora tempóban, hiszen Ferinek a Szegedi Petőfi elleni visszatérését megelőző­en a Kinizsinek sorozatban szembe­sülnie kell azzal a lélekromboló tén­nyel, miszerint nemcsak a csapat ne­vét vették el, nemcsak a szí­neit vál­toztatták meg, hanem a játékerejét is minimum a felére (s akkor még visszafogottan fogalmaztam), ha nem a harmadára csökkentették!

Henni Géza, Budai László, Ko­csis Sándor és Deák Ferenc távozá­sát (tekintsünk most el attól, hogy mindez kényszer hatására történt), nemhogy a Fradi, de a világ akkori egyetlen csapat sem bí­rta volna ki, arról nem is szólva, hogy azokban az években még elképzelhetetlen volt az, ami ma mindennapos gyakor­lat: nem lehetett akár egy hét alatt egy komplett új csapatot összevásá­rolni.

1951 tavaszát már Czibor sem az Üllői úton, hanem Csepelen kezdi (ekkor indí­tja meg nagy kalandját a Bp. Honvédot elkerülendő, amely végül nem jár sikerrel), ráadá­sul, csakhogy még tovább szomorí­tsa a Fradiért rajongók szí­vét, a Csepel gólját ő szerzi az idénynyitón, az akkor éppen Bp. Bástyának hí­vott MTK elleni (igaz 3:1-re elveszí­tett), mérkőzésen.

A Bp. Kinizsi illetékesei szétnéz­nek a „ háztáji kertben”, ahol mindig remek a termés, de most valahogy nem si­kerül igazán „érett gyümölcsökre” lelniük.

Az 1948-49-es aranycsapatot ek­kor már csak Kispéter, Kéri, Lakat és Mészáros képviselte.

Mindennél többet mond, hogy a baj­noki rajton a Szabó II (Tóth I.) – Ma­gyar A., Kéri, Dalno­ki – Anda, Lakat – Horváth Ö., Szabó F., Ombódi (Guba) Mészáros, Óvá­ri összeállí­tású csapat 4:0-ra veri ugyan a Dorogot, de a futballhoz iga­zán értő fradista tábor tudja, érzi, látja: ez a csapat – nem az a csapat.

Nagy Domokos Imre, akiről ne­héz lenne eldönteni, hogy iroda­lomtörténésznek, hadtörténésznek, erdészet- és vadászattörténésznek vagy Fradi-történésznek kiválóbb-e, nem véletlenül emlékeztet arra: a csapat házatáján ekkoriban akko­ra volt a zűrzavar, a káosz, az össze­visszaság és a bizonytalanság, hogy egy bajnokságon belül a jobbhátvéd­ként bemutatkozó Magyar Aladár a bajnoki hajrában már sorozato­san a csatársorban játszik, Ombódi „Csudina” Imre pedig mérkőzésről mérkőzésre ingázik a támadósor és a védelem között. Az örök kincses­bányának számí­tó tartalékok kö­zött ebben az időszakban nincsenek olyan játékosok, akiket az eltávozott zsenik helyére lehetne állí­tani.

Pontosabban lehet, hiszen ter­mészetesen a Bp. Kinizsi ekkor is 11 emberrel fut ki a pályára, ez a mos­tani együttes azonban annak a bizo­nyos réginek (eltekintve az átfedé­sektől), legfeljebb a tartalékcsapa­ta lehetett volna.

Kiváltképp két vereség fájt na­gyon az ebben az évben is a Fra­di-Kinizsi mellett kitartóknak. Az egyik, amikor a Bp. Bástya 6:1-re veri (az MTK-pálya felújí­tása miatt a Megyeri úton lejátszott találkozón), a „zöldeket”, de ez még tulajdonkép­pen semmi ahhoz képest, amit Kis­pesten kell elszenvedniük.

Az akkoriban már nagyon összeérő Bp. Honvéd 8:2-re mossa le a pályáról kedvenceiket, ráadásul úgy, hogy Kocsis Sanyi háromszor is be­talál a régi barátok kapujába.

A korszak remek, ám a politika ál­tal vitathatatlanul összegründolt csa­patának, a Kispestnek azonban még az ilyen kiütéses győzelmek sem vol­tak elegek ahhoz, hogy bajnokságot nyerjen. A sokszor oly csalóka emlé­kezet úgy őrzi ugyan az emberekben, hogy 1950 és 1956 között a Bp. Hon­véd zsinórban nyerte a bajnokságo­kat, ami 1951 és 1953 kivételével igaz is, (mindkétszer Hidegkutiék vitték el az aranyat Puskásék elől.), a Kinizsi ezekben az években sokkal inkább az életben maradásáért, mint a bajnoki érmek valamelyikéért küzdött.

Ha belegondolok, akkor a nagy Ferencvárosnak a politika által töké­letesen „lebutí­tott” változata, a Bp. Kinizsi, az ominózus esztendőben (1951) a maga végső, hatodik helye­zésével még nem is szerepelt annyira rosszul, mint amennyire rosszul szerepelhetett volna. Még ak­kor sem, ha a fővárosi csapatok, az egyetlen, s végül kieső VL Sortex ki­vételével valamennyien (a Csepel is, már Cziborral…) megelőzték.

Egy tipikus Bp. Kinizsi, balról: Kispéter, Kéri, Mészáros, Szabó L., Bircsák, Guba, Dékány, Ombódi, Dalnoki, Csoknyai, Hári

Rudas Feri egyre nagyobb kétség­beeséssel tapasztalta, hogy minden erőfeszí­tése ellenére a lába csak nem akar tökéletesen meggyógyulni.

Akkor, persze, még fo­galma sem volt ar­ról, hogy voltaképpen minden baját az elblic­celt gyógytorna-órák­nak köszönheti. Az ottani speciális gyakorlatok segí­tségével elkerülhet­te volna, hogy a bokája szinte telje­sen lemerevedjen, az izmok letapad­janak, hiszen hiába tartotta a ver­senysúlyát, hiába őrizte meg kivéte­les gyorsaságát, ha minden lépésnél a csillagokat látta a fájdalomtól.

De fantasztikus akaraterejének, szí­vósságának és kitartásának kö­szönhetően soha, egyetlen szóval sem panaszkodott senkinek.

Az edzéseket együtt végezte a töb­biekkel (már amit el tudott végezni egyáltalán), szinte minden nap ott volt a levegőben, hogy a hétvégén már akár játszhat is.

Annyira azonban szerette a csa­patát, becsülte, tisztelte társait, hogy „félig jó” állapotban soha nem vál­lalta volna, hogy bajnoki meccsen pályára lép.

S amit csak nagyon kevesen tud­nak: még az úgynevezett „fakóban” (a tartalékcsapatban) sem volt hajlan­dó „elalibizni ” (ott természetesen a „féllábú” Rudas  is bármikor játszhatott volna), mert olyan közegben nőtt fel, olyan klubban lett futballista, ahol az edzésen, az egymás játék közben is a szí­vét teszi ki egy játékos a győzele­mért, ha Fradi-mez van rajta.

Annak ellenére, hogy hittel hitt felépülésében, s egyben természete­sen abban, hogy a Fradiban és a vá­logatottban is visszaszerzi a helyét, ezek voltak azok a hónapok, amikor először kezdett el gondolkozni azon: mi lesz vele, ha soha többé nem lesz jó a lába, és abba kell hagynia a lab­darúgást?

Azokban a hónapokban a megszo­kottnál is sokkal többet volt együtt apámmal, mintha belőle akart volna hitet és erőt merí­teni.

„Igazad volt, Tanár, hogy tanul­tál. Sokszor hecceltünk az öltözőben, hogy mindig Adyval,  Kosztolá­nyival, Szép Ernővel, meg Arany Já­nossal jössz, de ha veled, ne adj’ Is­ten, bármi történik, még mindig el­mehetsz bármelyik iskolába törté­nelmet meg magyart taní­tani. De mi lesz velem, ha többé nem futballoz­hatok?” – kérdezte egyszer tőle, ami­kor az útjuk (gondolom, a teljes a „vak véletlennek” köszönhetően), éppen a Fillér utca tetején lévő Ki­kelet vendéglőn érintésével vezetett haza, holott erős túlzás lett volna ál­lí­tani, hogy bármelyikjüknek is útba esett volna.

Ám választ csak napokkal ké­sőbb kaphatott, mert, ahogy a zon­gorista meglátta őket, már kezdte is játszani a Fradi-indulót, amely­hez aztán a helyiség összes vendé­ge azonnal csatlakozott, s a spontán kialakult karének lehetetlenné tet­te, hogy Feri jövőjét az ügyet meg­illető komolysággal és alapossággal megvitassák.

Apám egy percig sem vette iga­zán komolyan, hogy barátját jövőjé­nek alakulása foglalkoztatja, részint azért, mert biztos volt abban, hogy Feri már a hétvégi meccsen magá­ra húzza az első csapat 2-es számú mezét, részint azért, mert tisztá­ban volt azzal is: Feri ezerszer talp­raesettebb, életrevalóbb,  gyakorla­tiasabb és a mindennapok világá­ban sokkal jártásabb, mint például ő, amolyan a „jég hátán is megél” tí­­pus, í­gy, ha valakinek nem kell tar­tania a futballpályafutáson túli élet­től, akkor azt a valakit Rudas Fe­rencnek hí­vják.

Feri azonban (apámmal szöges ellentétben), azt mindenkinél pontosab­ban tudta, hogy a lába milyen ramaty állapot­ban van, s  visszatérést nem napokban, de még csak nem is hó­napokban mérik.

Esténként, otthon nem véletlenül jutottak eszébe mind gyakrabban a kezdet csodálatos, semmi mással össze nem hasonlí­tható évei.

Az a pillanat, amikor életében először lépett be a Ferencváros első csapatának öltözőjének ajtaján,  s ahol őt, a Kőbányai TC-ből induló, majd a Törekvésbe igazoló, onnan a Fradival szoros kapcsolatot tartó, a Mester utcában székelő Szent István Felsőkereskedelmi Iskola KISOK (Középiskolai Sportkörök Országos Központja – a szerk.) együttesében játszó,  egyben a Standard SE szí­ne­iben a Cégligát is megjárt, de már a Fradi-ifiben rendszeresen szerep­lő 19 éves srácot a kor futballóriásai úgy fogadták, mintha tegnap is köztük játszott volna a Vasas vagy a Hungária ellen.

Csikós Gyula, a két Sárosi, Tátrai „Pubi” Sándor, Kiszely „Lapaj”, Pol­gár „Drumi”, Finta Karcsi, Gyetvai.

Amerre nézett egy Nemzeti Spor­tos cí­mlapsztár nézett vissza rá.

1941-et mutatott a naptár.

A „kis Ruck” úgy érezte, a menny­országban jár.

S a “Szent Péterrel” való találko­zás még csak ezután következett.

Lakat T. Károly

OLDALAK
12.05.17:00, Duna World
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
12.16. 20:15, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ