Attól nem tartottam, hogy szerkesztőtársam betartja a kedden megjelent „A második forduló átka” cí­mű jegyzetem utáni kommentben tett í­géretét, és egy esetleges vereség után, mint lefejezett fotelszurkoló ülök a gép elé és úgy próbálom valahogy kimagyarázni az előre jósolt átkot. Egyrészt barátok között nem nagyon jellemző a nyaktiló, azt a műfajt inkább a japán szamurájok és a középkori hóhérok űzték előszeretettel, és nem a Fradi érzelmű szurkolók. Másrészt azért – egy kicsiny féltéssel fűszerezve -, mert bí­ztam a csapatban, és bí­ztam abban, hogy sikerül az első fordulóban kialakulni látszó játékot tovább finomí­tani és győztesen elhagyni a kecskeméti pályát. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Átok ül rajtam. Itt már nincs mentség, már saját magamnak sem fogadok el semmilyen magyarázkodást. Végérvényesen el vagyok cseszve és nem is tudom, hogy mikor fogom kibogozni magam ebből a paranormális állapotból. Pedig tudom, hogy a történet mikor és hogyan kezdődött. 2009 őszén, hatévi „önként vállalt száműzés” után szerkesztőtársaim jóvoltából újra arra készültem, hogy a Szentélyből buzdí­tom a csapatot. Előtte való nap városunk sétálóutcájában összefutottam egy jósnővel, akitől meg akartam kérdezni a másnapi mérkőzés eredményét, de mivel ő mindenáron a tenyeremből akart olyan dolgokat kiolvasni, amire én nem voltam kí­váncsi, í­gy „fizetség” nélkül tovább álltam. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amikor Veizer hármas sí­pszavával befejezettnek minősí­tette a Kecskemét-Ferencváros mérkőzést, talán azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak ültem a fotelomban, meredten néztem a képernyőt, az agyam teljesen kikapcsolt és ha éppen arra garázdálkodtak volna azok a tolvajok akik az elmúlt hetekben kifosztották a fél várost, valószí­nűleg a fotelemet is észrevétlenül kilopják alólam.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →