ELŐSZÓ – “ZÖLD-FEHÉR A MI SZINÜNK” – egy kézzel írt történet

Közzétéve: 2008. december 30. kedd | Szerző: mjozef22

Édesapámnak, id. Hélisz József (1905-1958) emlékének, megköszönve Mindent Neki és Édesanyámnak, szül. Petzl Ilonának (1914-2000).

Könyvem ajánlom mindazoknak, akik hisznek a tiszta magyar sportban, és harcolnak is érte.

A zöld-fehérek fellegvára, az
Üllői úti pálya ott áll megkopottan,
de örökéifjan, mint az eszme, amelyet
az FTC – Ferencváros képvisel.
Verheti zivatar a falakat, sújthat rá villám,
de a Ferencváros, a IX. kerület sporteszméje
örökké élni fog azok révén,
a tagok révén, akik lelkükben tovább
hordják a szent lángot. A Ferencváros
mindig önmagából támadt fel, lelkesedéssel
törte fel magát újból és újból
a magyar labdarúgás élére…”
(Árpádfy Jenő)

„az egyetlen nemzeti hagyomány,
amely általános és eleven
maradt, a Ferencváros focicsapatában
testesült meg.”
(Tőkéczky László)

ELŐSZÓ

Régi tréfa:

– Melyik az igazi magyar sport?
– ?!
– A futball
– Miért?
– Mert 22 ember dolgozik és 40.000 nézi!

E csípős mondás, amely annyira jellemző magára a futball-sportra, itt nálunk Magyarországon egy csapaton, helyesebben egy clubra nem mondható, s ez a Ferencváros.

A zöld-fehér játékosok nemcsak játszanak, hanem dolgoznak, küzdenek is, s a szurkolók, akik nézik a küzdelmet, nemcsak nézik, hanem fellelkesülve a játékon szurkolnak, biztatják csapatukat. Vagy megfordítva, a szurkolók lelkes biztatása erőt ad a már-már lankadni készülő csapatnak a további harcra.

Ez az, amit egyetlen magyar egyesületnél sem találunk meg, csak a Ferencvárosnál, és ez az, az egymásra utalás, amelyben a Fradi sikereknek titka rejlik.

Szeretet, megbecsülés fűzi a szurkolókat a csapathoz, de ugyanaz a szeretet és megbecsülés fűzi a játékost is a szurkolóhoz. Tudja jól a játékos, akinek a patinás, az ország határain túl is népszerűségnek örvendő 3 betű, az FTC díszíti mellét, hogy ő nem tud meglenni szurkolói nélkül, minthogy az sem játékosai nélkül.

Volt amikor az ellenfél 2:0-ra vezetett a félidőben, de a teljes második félidőt végigüvöltő szurkolótábor új erőt öntött a játékosokba, és holtlabdánál az egyik játékos a közönség felé fordulva, vezénylő karmozdulatával újra elindította a buzdítást, és megint nyert a Ferencváros.

így olvad össze ebben a clubban a játékos és a szurkoló, s kapja a felemelő, büszke nevet: fradista.

——

De menjünk tovább. Woggenhuber Oszkár, a „Ferencváros igrice” egyszer azt mondta: „Csak két csapat van a világon, a másik is a Ferencváros!”

Igen ez a sok tízezer szurkoló, aki hétről hétre lelkesedéssel és meg-megújuló örömmel vesz tudomást a Fradi újabb sikereiről, nem ismer mást, csak a Ferencvárost. Soviniszta a végtelenségig, de ez érthető, és nem elítélendő. Az a szurkoló, az a sportbarát, aki minden szabadidejét, az utolsó fillérjét, a zöld-fehér színeknek szenteli, megteheti azt, hogy nem ismer csapatánál erősebbet, jobbat.

——

Miért van a Ferencvárosnak olyan nagy szurkolótábora? Nehéz megmagyarázni. Malleg Béla dr. egyszer így fogalmazta meg: „… ez már családról családra száll. Ez már tradíció. Az emberek szinte öröklik a csapatot, és vele együtt a zöld-fehér szívet is.” És még azért – mint ahogy ifj. Springer Ferenc dr. mondta – „ a Ferencváros mindig az úri csapatok osztályába tartozott.” A Ferencváros mindig a nemzetért játszott, küzdött, s ha kellett harcolt, és soha nem tért le a becsület mezejéről.

Mi fradisták soha nem törünk meg, mi sohasem nem szűnünk meg dolgozni az eszméért, minket egy hősi múlt emléke kísér, és az ad erőt nehéz napjainkban. Mi igaz magyarok egy nagyszerű közösséget alkotunk, nemzeti zászlónk három színéből szívünkre szorítottuk a zöld-fehéret, s azt diadalra vittük, és diadalra visszük!

—-

E nagyszerű közösségnek, e nagyszerű emberek hősi küzdelmének, s küzdelmük történetének állomásait az FTC labdarúgó-csapatának eredményei adják. Ezt szeretném itt ismertetni, szerény képességeimhez mérten.

Történelmet, így sporttörténelmet is nehéz így írni. Sok munka, vesződség jár vele, amíg a szerző korabeli sajtótermékekből „kiollózza” műve anyagát. Aztán megírja, és akkor döbben rá, hogy keveset alkotott. Mert hiába írom le, hogy Ferencváros – Lazio KK-döntő 1937-ben 5:4, ebben még nincs benne a mérkőzés sava, a fradisták izzadása, küzdelme.

Ezt mind megírni, ha elég is volna rá tán egy emberélet, a papírterjedelem is tán elbírná, de nem volna rá szó, és nem volna rá elme, amely azt át tudná tekinteni. Ezért kénytelen voltam megelégelni kisebb terjedelemmel, de így is hiszem, hogy hasznosat alkottam.

—–

A Ferencváros története – diadalok története. A diadalok azonban hol kisebb, hol nagyobb. Diadal bajnokságot nyerni, de siker a harmadik helyen végezni is.

Mi fradisták mégis csak a legelsőt, a legjobb helyezést tartottuk igazán sikernek. Ezért lesznek néha „hanyatlásról”, „visszaesésről” szóló részek, pedig az csak egy esetleges második vagy harmadik helyezést jelentett, s természetesen az is siker volt.

A Ferencváros történetét nem lehet befejezni, lezárni, az lesz, „amíg magyar él a földön”. A Ferencvárosból nincs máshová út, csak a temetőbe, az örök játékmester, az igazi bíró elé. Büszke vagyok arra, hogy én is a Ferencvároshoz tartozom, s egykor írásomat majd más fradista fogja folytatni, de befejezni ő sem fogja.

—-

De amíg élünk, küzdjünk, dolgozzunk tovább. Mindig a Fradi érdeke lebegjen szemünk előtt. Nem könnyű fradistának lenni, nehéz a clubban dolgozni. Soha ne fedjük el azt a mondatot, amelyet Gallowich Tibor írt le nem sokkal a halála előtt. „Aki ebben a clubban akar dolgozni akar, úgy lépjen be az Üllői úti stadionba, mint a kultúra templomába, vegye le a kalapját, és mélységes alázattal szolgálja a …. magyar sportot!” És mindig érdemeljük ki munkánkkal Kispéter Mihály mondását: „Leveszem kalapom és meghajtom fejemet önök előtt!” Dolgozzunk mindig becsülettel, legyünk jóban-rosszban igazi fradisták, és akkor a siker sem marad el, mert megsegíti az Isten!

Hajrás Fradi!

Budapesten, 1956. november elsején, az FTC újjáalakulásának napján.

Hélisz József