„Rozsda lepi már az emlékeimet”

Vágvölgyi Misivel álltunk egymás mellett, s szemünkből potyogtak a könnyek … Bálint Laci valamivel odébb Vépivel, Horváth Árpival, Angeli Jóskával itatta az egereket.

A régi tribünt bontották! Gyerekkorunk, de talán egész életünk legvarázslatosabb fejezetére tett durva pontot a lelketlen markológép, gyógyí­thatatlan sebeket ütve mindennapjaink szí­npadának, életterének, második otthonának testén. Imádtuk azt a néhány négyzetmétert ott lenn a fa tribün gyomrában, amelyben előbb Manci néni, majd később az ezerkezű, aranyszí­vű Ida néni parancsszava igazgatta hétköznapjaink rendjét, s amelyet alig három lépés választott el az álmok világától — a Nagy Csapat öltözőjétől. Ott abban a néhány négyzetméteres helyiségben éltünk tulajdonképpen akkoriban. Odarohantunk, ha öröm vagy bánat ért, ott voltunk jóval edzés előtt, órákkal edzés után. Akkoriban még nem voltak diszkó-klubok — emlékszem, Zorán tejfelesszájú tinédzserként abban az időben szervezte első zenekarát, a Metrót. Egy-egy iskolai bulit, összejövetelt, kirándulást vagy szakkört pedig meg sem mertek előttünk emlí­teni osztálytársaink, akik jól tudták: „Ezeknek úgyis hiába beszélünk, ezek futballisták …”

Arra már nem is gondoltak, hogy mi ennél is többek voltunk … Fradista futballisták! S hogy a kettő nem ugyanaz, azt csak azok tudják, akik lakók voltak abban a bizonyos öltözőben, akiknek a név, hogy Ferencváros nem Budapest IX. kerületét jelentette, akiknek megadatott az az életben egészen ritka dolog, hogy azzal élhettek “házasságban”, akit legjobban szerettek a világon …

Amikor lebontották az öreg fatribünt, vele együtt egy kicsit széttépték az álmainkat is …

*

Még az úttörő egyben játszottunk, Agárdi Feri bácsi volt az edzőnk. Halk szavú, csendes, a gyerek futballisták nyelvét „anyanyelvi” szinten beszélő mester. Amikor valami rossz fát tettünk a tűzre, s igazán, nagyon komolyan meg akart szidni bennünket, azt mondta: „… Gyerekek, gyerekek …” Valami ilyesmit mondott akkor is, amikor az MTK elleni mérkőzésre készültünk — egy pont elég lett volna a bajnoksághoz — kapusunk azonban (mi történhetett vele?) negyedórával a kezdés előtt még nem érkezett ki a pályára.

„… Nem ügy Feri bácsi — mondtam. Majd én védek …”

Dermedt csend lett az öltözőben, senki sem vette komolyan, hogy egy sorsdöntő mérkőzésen a középcsatár őrzi majd a hálót. Töprengésre azonban nem volt idő, intézőnknek, Logodi Laci bácsinak ki kellett töltenie a meccskönyvet, í­gy — jobb hí­ján — az 1-es szám után az én nevemet „véste be” jellegzetes kalligrafikus betűivel. Az ezt követő mintegy két órában szerény labdarúgó-pályafutásom leggyötrelmesebb pillanatait éltem végig. Az MTK-sok támadtak mint az oroszlánok, érezték: „Kutya” áll a kapuban! Lőttek közelről, távolról, ahonnan csak tehették, a hálónk azonban valami egészen különös csoda folytán érintetlen maradt. A legjobban talán az bosszantott, hogy még a balhátvédjük (!) egy Török Péter nevű gyerek (ilyen az élet, manapság egymással szemben ülünk a Népsport labdarúgórovatának szobájában…) is lövésre vetemedett! „Na, ez meg mit akar?” — gondoltam magamban, s félkézzel húztam le felső sarokra tartó lövését. Mérgemben még ki is kiabáltam Vágvölgyiék felé: „Mi van gyerekek? Már mindenki kapura rúghat ellenünk?”

Bár ne mondtam volna semmit …

Egy perc volt talán hátra a mérkőzésből — fő szurkolónk, nagybátyám, Erdélyi Gyuszi bácsi talán már ki is kérte a 11 jaffát a büfében — amikor szabadrúgást í­télt ellenünk a játékvezető. Az egész csapat beállt a sorfalba, Koritár Lajos a jobbösszekötő helyéről készülődött a lövéshez. Két kézzel kapaszkodtam a bal kapufába, és ordí­tottam, ahogyan a torkomon kifért: „Balra, balra, balra, balra!!!!” Eltelt vagy 15—20 másodperc, a sorfal felém fordult, s úgy nézett rám, mint arra szokás, aki megbolondult …

„Ezek meg mit csinálnak, megőrültek? Engem néznek, amikor ott valaki lőni akar?” – villant át rajtam, de miután a tekintetek ekkor már egyöntetűen a jobb sarokra szegeződtek, kénytelen voltam én is odanézni.

Volt látnivaló, nem mondom … A labda ott pihent a sarokban, miközben én ordí­tottam, Koritár úgy rúgta be, hogy észre sem vettem!

Akkor védtem a Ferencvárosban másodszor.
Először és utoljára …

*

Később aztán voltak gyönyörű napok is. Az ifiben bajnokságot nyertünk előbb drága, jó Ördögh Laci bácsi irányí­tásával, majd Dalnoki Jenővel is. Akkoriban már újra a 9-es mez volt az enyém, mindkét bajnokcsapatban gólkirály lettem, a futballista azonban — nem én voltam azokban az együttesekben! Igaz — valami egészen érthetetlen módon — azokból sem lett valódi „spí­ler”, akiket akkoriban a legtehetségesebbeknek, a legjobbaknak tartottunk. Nem voltunk sikeres korosztálya a klubnak, a statisztikákat ugyan szépen kidí­szí­tettük a bajnoki cí­mekkel, az első csapatig azonban Bálinton és Vépin kí­vül senki sem jutott el közülünk …

No persze, ez akkoriban közel sem volt olyan egyszerű, mint manapság. Mert milyen perspektí­vája lehetett nálunk egy ifistának Géczi, Novák, Mátrai, Páncsics, Juhász, Szűcs, Szőke, Albert, Rákosi, dr. Fenyvesi, Rátkai és a többiek árnyékában.

Azokat a csodálatos éveket mégsem adnánk a világ minden kincséért sem. A vasárnap kora délelőttök izgalmát, a meccseket, a gólokat, a játék önmagában is lebilincselő örömét, a klubszeretetet, a barátságokat, és általában MINDENT, ami a Ferencvároshoz kötött bennünket.

*

A bajnokságok megnyerését évről évre menetrendszerűen a klubházban, hektónyi kakaó, és töménytelen briós társaságában ünnepeltük. Valamelyik hasonló okból rendezett összejövetel kezdetén ezen ünnepségek fő ceremóniamestere, Logodi Laci bácsi izgatottan toppant a helyiségbe:

„Gyerekek, viselkedjetek rendesen, jeles látogatónk lesz. A Várkonyi Sanyi bácsi jön a Népsporttól, cikket í­r majd rólatok …”

Levegőt sem mertünk venni a továbbiakban, úgy néztünk a zsilettpenge vékonyságú Sanyi bácsira, mint a megtestesült csodára. Újságí­ró volt, tolla volt, jegyzetfüzete volt … Pillanatok alatt elvegyült közöttünk, ugyanúgy majszolta a brióst, mint bármelyikünk, beszélgetett a vezetőkkel, az akkori edzővel, Friedmanszky Zoli bácsival, az érmeket átadó Albert Flórival.

Egy heti zsebpénzemet — lehetett vagy egy húszas — adtam volna azért, hogy szólhassak hozzá, beszélhessek vele, belekerüljek a cikkbe, az újságba. Nem sikerült …

Manapság, ha a szerkesztőségben felelevení­tjük néha ezt a találkozást, öreg barátom készséggel elismeri: hibát követett el! Egy kitűnő nyilatkozattal lett szegényebb akkori í­rása …

*

Az utolsó igazán megrázó emléket 1969-ből őrzöm. Kinőve az ifikorból, egyik nap akkori edzőnk, Zalka Bandi bácsi — valamennyi edzőnk közül az ő szakmai tudását tiszteltük leginkább — í­gy szólt: „Karcsi, holnap jelentkezz a másik öltözőben, a „nagyoknál”. Játszol a tartalékcsapatban, a Rába ETO ellen.” Azt hittem, menten rámszakad a plafon. Mit keresek én ott, mit fognak szólni egy taknyos ifistához? Különböző okok miatt Fenyvesi dr., Rákosi Gyuszi, Branikovits, Szőke Pista mind-mind a „fakóban” játszottak azon a mérkőzésen. Ebben a csapatban leszek én a középcsatár? Mindenesetre másnap úgy léptem az öltözőbe, mint aki szentélybe tévedt. Fenyvesi Máté legendás hí­rű nagy szí­ve segí­tett át a legrosszabbakon, odajött hozzám, és í­gy szólt:

„Szervusz …”
„Kezit csókolom, Máté bácsi” — rebegtem, és már futottam volna ki az öltözőből.
„Mondom, hogy szervusz …” — ismételte, de ezzel „párbeszédünk” félbeszakadt.

Azt hittem — a pályán majd könnyebb lesz … Hamar rá kellett jönnöm e feltételezés alapvetően helytelen mivoltára. Győztünk ugyan 5-1-re, de velem csak eggyel többen volt a csapat. Igaz, annyit legalább megtettem, hogy magamban vagy százszor elismételtem: „Hajrá Fradi!”

A befejezés előtt néhány perccel aztán, Fenyvesi futott el a szélen. Jó helyzetben voltam belül, összeszedtem minden bátorságomat és kiáltottam:

„Máté bácsi — jövök …” Beadta a labdát, de nagyon szúrósan nézett rám.

*

Ha mostanság a Fradi-pályán járok, már egy varázslatosan szép stadion fogad, egy kis metropolisz épült az egykori ütött-kopott pálya helyére. Régi világunk szí­npadát a „hátsóföldest” azonban mindig meglátogatom. Azóta füves lett a földesből, a kapufák is újak, az emlékek azonban ott lebegnek a gyep felett, mélyen, ezer szállal belefonódva a környezetbe, s akarva-akaratlanul is ráhullanak arra, akiről sejtik — rá kell hullaniuk …

Lakat T. Károly
1979

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ