fotelszurkoló

Feljegyzések a fotelból – Izgalmas végjáték

Talán még a szurkolók között sem eldöntött tény, hogy vajon milyen taktika vezet egy örömteli győzelemhez. A manapság oly divatos és Rebrov mester által is előszeretettel alkalmazott célfutball, mely nem látványos, nem lehengerlő és főleg nem közönségszórakoztató, de célravezető, vagy a régmúltat idéző, az ellenfélből minden apró szuszt is kipréselő játék. Mely ugyan magába hordozza az ellenfél kontra lehetőségét, de a győzelem íze sokkal zamatosabb. Tudom, a lényeg mindkét esetben a három pont, és a Mezőkövesd elleni győzelem is néhány nap múlva más értelmet fog kapni, de a hármas sípszó után kellett egy nagyot fújtatnom, miközben az egész meccsen azon járt az agyam, hogy vajon most örülnöm kéne vagy bosszankodjak egy nagyot. Győztünk és ha a végét nem nehezítjük meg saját magunknak, talán az egész bevezetés más színezetet kap. Bár már az első félidő után csóválgattam a buksimat, a 20. perc táján inkább felálltam a monitor mellől és percekig szöszmötöltem a kávéfőzővel, vagyis inkább a kávékapszullákat szortíroztam, “ec pec kimehetsz” játékot játszottam, legalább telt az idő. Csészével a kezemben sétáltam vissza a monitor elé, bízva abban, hogy talán már kettővel vezetünk, de nem, olyan érzésem volt, mintha “lefagyott” volna a kép, ugyanazt látom, mint öt perccel ezelőtt. Annak ellenére, hogy a kezdés előtt volt bennem egy kis lelkiismeret furdalás, hogy az év utolsó hazai meccsét nem az arénában szurkolom végig, de utólag már annyira nem bánom. Pedig győztünk, rúgtunk három gólt (igaz kettőt kaptunk is), és az eredmény nem is fejezi ki a két csapat közti különbséget, ráadásul ezzel a győzelemmel élen is búcsúztatjuk az évet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Tükörsima hármas

A múltheti Kisvárda elleni gyengélkedőre sikerült győzelem után tagadhatatlanul voltak bennem kételyek. Egyrészt nagyon nem szerettem volna ha megint feltámad a paksi mumus, bár az inkább az Üllői úton szokott galibákat okozni, másrészt az eddigi Rebrov-korszak ahhoz elég hektikusra sikeredett, hogy az atom tövében nyugodtan lehessen felülni a megújult lelátóra. Már aki ebben a zimankós hidegben vállalkozott erre a nemes feladatra – tisztelet is érte! Arra meg végképp nem számítottam, hogy olyan tükörsima győzelmet aratunk, hogy abban még legkritikusabb “szagértők” sem fognak kivetni valót találni. Pedig ők Maradonát is lepipáló módon brillíroztak a mérkőzést felvezető műsorukban. Először is hosszú percekig próbálták belénk szuggerálni a paksiak pontszerzését, természetesen néhány remekbe szabott Hahn góllal. Egy-két pillanat erejéig még én is meginogtam (ennyit ér egy jól irányzott agymosás), de a szerkesztők gondoskodtak róla, hogy ez egy pillanat alatt váltson át vidám szombati mókává. Először sehogy sem sikerült a Sigér-Nandó kettőst jól felhelyezni a “mágnestáblára”, Sigér lett Nandó, Nandó meg Sigér, majd észrevéve, hogy “sugárzó örömet” csaltak a Fradisták arcára, gyorsan váltottak és közvetlenül a kezdő sípszó előtt Nandóból, aki ugyebár Sígérként kezdte, betetőzve szakmai “szagértésüket” Cserniket fabrikáltak, ezzel egy kis frászt hozva ránk, aggódva, hogy Nandó a bemelegítésnél megsérült. Elsőre persze hihetetlennek is tűnt, mert ha Nandó nem tudott volna a pályára lépni, akkor biztosan Bőle áll a helyére, de arra azért jó volt, hogy a szerencsétlen szerepcsere borzolja az idegeinket. Mely ténylegesen csak addig tartott, amíg nem indult útjára a “gyönyör” és nem tűnt fel a baloldalon Nandó. Mert az előttünk álló/forgó 90 perc olyan tükörsimára sikeredett, hogy ha abban Hamupipőke meglátta volna magát, biztosan nem fut el a Herceg elől és főleg nem veszti el azt a fránya cipellőt és a Hercegnek sem kellett volna körbejárni az egész országot a boldog végkifejlethez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Gyenge hármas

Egy győztes meccs után ritkán fordult velem elő, hogy perecekig tétován meredjek az üresen tátongó jegyzetfüzetre. Inkább a fordítottja szokott előfordulni, már hazafele “zötykölődve” Laudetur barátommal szinte egymás szavába vágva (nem mintha egyszerű lenne őt “megállítani”) addig örömködünk a közel két órás úton, hogy fejben a jegyzet fele már meg is születik. Ez még akkor is így van, ha szerkesztőtársam, akiért pesti lévén a vidéki “taxi” érkezik, ellentételezés végett bizonyos lapos üveggel vendégel meg, mely egyből vidámabbá teszi az előttünk álló 90 percet. És ha ehhez egy győzelem is párosul, egyből happy a világ, égig is érnek az Üllői úti fák, bár azokat emlegetni a jelenben talán nem kéne, mert oly messze vagyunk a ’95-ös BL csapattól mint anno Makó lovag Jeruzsálemhez. Aki elindult ugyan a “hitetlenek” ellen egy kis keresztes csetepatéra, de már Csanád közelében eltévedt és inkább visszatért az asszonyhoz és a jó meleg kályha tövében elmélkedett a történelem furcsaságain. Nekünk nem furcsaságok jutottak, hanem dicsőségek, még ha ezekből nem is túl sok, de készülve a 2019 februári Novák utánpótlás tornára kezembe akadt egy 1995-s újság, mely azokról az Üllői úti fákról áradozott, melyek a BL csoportkör tiszteletére nőttek az égig. Ehhez képest hol tartunk ma? Készülünk a következő megmérettetésre…a gond az, hogy ezt már évek óta tesszük, eredménytelenül. Miközben a benzinkút, ha nem is BL-t, de egy csoportkört azért abszolvált. Számukra az öröm és a plusz pénzike mellé bajnoki pontvesztések is párosultak, ami egy kissé csillapítja a jogos “féltékenységünket”. Mely azért is fontos, mert a bajnokság kezdete óta sokunk számára egy bizonyos plusz csillag megszerzése sokkal fontosabb mint bármilyen európai csili-vili szereplés…de akkor vajon miért is nosztalgiázom az égig érő Üllői úti fákról? Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Rémálom a Rohonci utcában

Freddy Krüger feltámadt. Hollywood hiába nyugdíjazta már évekkel ezelőtt, az öreg ijesztgetős vaskarmú gyilkolászógépet nem olyan egyszerű talonba tenni. Bár megunta a diáklányok zargatását és a maszkmesterek sem voltak hajlandók a továbbiakban ráadni förtelmes külsejét, úgy döntött, hogy átteszi a székhelyét Európa közepébe. Van is itt egy ismerőse, igaz már “magyarosabban” hívják, mint annak idején a film fővárosában, de mégis csak forgatott néhány kultikus történetet. Arra persze nincs magyarázat, hogy 2017 őszén mit is keresett a Haladás stadion avatóján (bár voltak ott diáklányok szép számmal), de tény, olyan mélyen vájta a Fradista szívünkbe a vaskarmait, hogy az bizony a végén a bajnoki címünkbe is került. Akkor még nem Freddy vaskarmaira fogtuk a vereséget, bajszunk alatt talán még kacsintottunk is, végül is nagy örömet szereztünk a stadionavatón és a vereség ellenére még vezettük is a tabellát, bár a végén azért egy kicsit más volt a véleményünk. Mindez persze a kezdő sípszóig nem nagyon befolyásolta a tegnapi napunkat, el is felejtettük a néhány hónappal ezelőtti eseményeket. Újfent vezetjük a tabellát, a Haladás úgyszintén, igaz a másik irányból nézve. A múlt héten jól játszottunk és magabiztosan nyertünk az MTK ellen, a héten nyilatkozott edző, játékos, hogy minden rendben van, tudjuk mit kell játszanunk a győzelemhez, a sérültek is kezdenek javulgatni…vajon mi kell még egy békés, nyugodt szombat esti győzelemhez? Tudnék frázisokat pufogtatni a lendületről, az alázatról, a pontosságról és még a bírókról is, de ennek most tényleg nem látom értelmét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Célfutball

Még ha akarnám is, akkor sem tudnám eltitkolni a mérkőzés előtti kételyeimet. Laudetur barátomat még talán meg tudnám győzni, hogy ne “árulkodjon”, de mivel voltam olyan balga, hogy a Szentélybe lépve aki felém jött, azzal meg is osztottam, hogy bizony tartok egy kicsit az örökrangadótól, utólag, az eredmény tudatában már veszett fejsze nyele lenne a magyarázkodás. Ráadásul egy ideig olyan voltam, mint egy élő reklámtábla, a nyakamba is akaszthattam volna egy tacepaót mely fennkölt hangon hirdeti, hogy itt sétálgat az idő múlásával egyre népesebb zöld-fehér kavalkádjában egy rossz előérzettel felvértezett szurkoló. Egy rövidke idő után már kezdett kellemetlenné válni a helyzetem, volt aki csak mosolygott, volt aki úgy nézett rám, mint “borjú az új kapura”, volt aki lelkesen mutogatott az orvosi autó felé. Ebből a szorult helyzetből meg csak egyféleképpen tudtam kikecmeregni – bedobtam Böde Danit a “mélyvízbe”. Őt mindenki szereti, jöhet ide bárki a nagyvilágból, Dani már olyan helyet foglal el a Fradi történelmében, hogy nem csak a pályán dönt el mérkőzéseket, de már a nevének említése is megoldotta a helyzetemet. A reklámtábla is lekerült a nyakamról és az orvosi autó is arrébb állt, de ha már így belevetettem magam a kételyek kusza és néha teljesen átláthatatlan világába, némi magyarázkodásra mégis csak rákényszerülnék…ha lenne legalább egy olyan ok, mely alá tudná támasztani a bennem szunyókáló kételyeket, de nincs, még utólag, néhány órai alvás után sem tudom megfejteni, hogy tegnap egész nap miért gondoltam azt, hogy nem lesz könnyű dolgunk a 214. örökrangadón. Pedig az volt. Nem volt egy sétamenet, a kék-fehérek nem feltartott kézzel érkeztek (volt játékosunk ennek még hangot is adott az “előzetesben”), mi sem sziporkáztunk a 90 perc alatt, mégis egy könnyed, szinte habkönnyű győzelmen vagyunk túl, izgalmat is csak Andó-Szabó nyújtott néhány félresikerült ítéletével okozott, és persze ott volt még országunk Sanyija is, akit jó néhányszor fogadtunk “kegyeinkbe”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Az érem harmadik oldala

Egy ókori görög filozófus közel 2500 éve már megfejtette a pénzérem “lélektanát”, miszerint minden éremnek két oldala van. Fej vagy írás. Minden dolognak van előnye és van hátránya. Jó és rossz, negatív és pozitív oldala, de mi van akkor, ha az érmét hengernek tekintjük és kíváncsiak vagyunk annak területére? Egyből előtűnik az érem harmadik oldala, mely összeköti a “fejet” és az “írást”, és bár keskeny és nem könnyű talpra állítani, de ha sikerül, talán megértjük, hogy nélküle pénzérménk sem lenne. Ebből a kissé erőltetett gondolatmenetből talán nem is olyan nehéz 2500 évet tovaszállni az időben és megérkezni a Diósgyőr felújított stadionjába, főleg annak tudatában, hogy az a bizonyos harmadik oldal, tegnap estétől minden bizonnyal egyértelmű bizonyosságot nyert. Valószínűleg mindenki tudja mire gondolok, de mielőtt erről értekeznénk, egy kis múltidézéssel kell kezdenem. Most nem megyünk vissza oly távolba mint az érme vizsgálatánál, csupán 26 évet, mely az ember emlékezetében egy villanás, de ha Diósgyőr, akkor számomra és minden bizonnyal sokunk számára egyet jelent 1992. június 20.-val, amikor “azt beszélte már az egész város, bajnok lett a Ferencváros!”. Egy nap, egy mérkőzés mely örökre meghatározta a Ferencvároshoz való viszonyomat. Szombat reggel is ezzel az emlékképpel ébredtem, a kezdő sípszóig többször elém vetültek annak a csodálatos napnak a pillanatai. Amikor elfoglaltuk Miskolc belvárosát, mely órák alatt zöld-fehérbe öltözött, majd a stadion ütött-kopott lelátója mely majdnem leszakadt a harmincezer (!) néző súlyától, majd Wuko első gólja, majd Nyíl “könyörgése”…a bajnoki menet Miskolcról a Szentélyig – lehet ezt feledni? És lehet nem gondolni rá, mikor a csapat ugyanitt lép pályára? Kellemes, nosztalgikus felvezetése volt a mérkőzésnek és sokáig el is feledtette velem azt, hogy a tudatunkban az éremnek csupán két oldala van. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Küzdés jeles, játék közepes

Nem gondoltuk, hogy lesznek nehézségeink. A derbi győzelmi eufóriájával a szívekben, hét pont előnnyel a tabellán, egy “EU-komfortos” csapatra “hajazó” tizeneggyel a kezdőben vajon mi másra gondolhattunk volna? Tömören: ki kell siklatni a lokomotívot, a rajta utazó és a tollait borzoló pulykakasnak szólni kell, hogy a tyúkok Debrecenben maradtak, nem kell itt illegetni magát, a tojásrántotta helyett mi zöld-fehér gólrántottára készülünk, csipetnyi kalocsai paprikával meghintve, mert már túl vagyunk az első bajnoki etap legnehezebb részén, ráadásul október elején az időjárás is úgy gondolta, hogy nem hoz fölénk felhőket, nem küldi ránk az esőisteneket és még nagykabátot sem kell húzni. Minden együtt van, talán még az öreg javasasszony az aluljáróban sem tudott olyan kotyvalékot kikeverni melyben nem azt látta, hogy – itten ma drágáim, nem lesz gondotok, ha egy kis aprópizzel hozzám járultok, még azt is megsúgom, hogy az a csinos olasz férfiember hányat rúg a labdába…Még el is hittük/éreztük/gondoltuk, hogy a csillagok Auriga, a győzelem képében már formálódik a Groupama Aréna felett…pedig még el sem kezdődött a meccs. Talán jó lenne visszatérni a földre, talán el kéne engedni a derbi diadalát és azzal a szegény pulykakassal sem kéne civódni, mert ahogy Platón mondta, ha tükröt tartasz mások elé, ne felejts magad is tükörbe pillantani. Ha hallgatok a nagy gondolkodóra, talán egy kissé óvatosabban készülök a meccsre, hiszen a Loki vonata soha nem volt egy könnyed menet, sőt ha belenézünk a történelem könyvekbe, bizony okoztak elég sok kellemetlenséget…és nem csak Debrecenben. Ehhez jött a megadott kezdőnk, mely nem változott ugyan, de ha időben ránéztünk volna a kispadra, láthattuk volna, hogy bizony az eléggé karcsú, Böde Danin kívül szinte csak a kötelező létszám ült rajta, mely bizony magában hordozta a veszélyeket, mellyekkel a kezdő sípszó előtt nem nagyon törődtünk…Pedig kellett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Szenvedélyek viharában

Szenvedély nélkül nincs élet, élet nélkül nincs szenvedély. Talán megbocsájtható ha nem teljesen pontos a ókori görög bölcselet és az, hogy most a szerző neve sem ugrik be, de reménykedem, hogy nem csap le rám Zeusz összes haragja, nem küldi rám az ég, a viharok és a villámok összes dühét és jégkockává sem változtat, bár az egy pohár “viszkivel” még elfogadható (ha Chivas Regal és legalább 18 éves). Most nem akarok a villámsújtotta Marion lenni és Charlie se énekeljen miközben én úszkálok és olvadok a pohárban, mert akkor az egész tegnapi nap köddé válik, amit nagyon nem szeretnék. Egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul, az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a tegnap esti derbiről sem könnyű papírra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hívjuk) akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak egy “öregedő” Fradista, aki olyan élménnyel gazdagodott, melynek papírra vetése meghaladja az “írói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom, még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy akik ma a Szentélyben töltötték az estét (plusz előtte néhány órát) azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a derbi minden mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Pörögtünk a szenvedélyek viharában, és bár a végén már nagyon vártuk a hármas sípszót, de talán nem bántuk volna azt sem, ha tovább tart az élmény, ha az aréna fényei nem gyúlnak ki, ha még együtt lehetünk, együtt ünnepelhetünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Szeretem a történelmet

Mielőtt bárki egy jól irányzott hárompontos kísérlettel a kukába dobná a digitális jegyzetemet (zsákolni egy monitort mégis csak kínos lenne) abból a “félelméből”, hogy itt ma nem a tegnapi Honvéd elleni mérkőzésről olvashat, a biztonság kedvéért leszögezem (legalább egy százas szöggel), hogy bár tényleg szeretem a történelmet és Fradi-meccs hiányában már tűkön ülve várom az esti dokufilmet Pompeii katasztrófájáról, a címben szereplő történelem szó természetesen és kötelezően szeretett klubunkhoz, a Fradihoz kötődik. És persze a Honvédhoz, mely Kispestként kezdte és valami megmagyarázatlan “honvágy” miatt ebben az évszázadban visszanyúlt az ötvenes évekhez, mely ténylegesen aranykorszaka volt a piros-fekete(fehér) egyesületnek, de mégis csak Farkas Mihályhoz kötődik még akkor is, ha akkoriban Puskás Öcsi is ott kergette őrületbe az ellenfelet. Plusz az “átcsábított” Kocsis, Budai, Czibor hármas, akiket ha a hatalom nem térít el Kispest felé, labdarúgás dicsőséges történetének legszebb korszakát írhatták volna az Üllői úton. De mielőtt eltévelyednék az ötvenes évek számunkra nagyon is sötét világában és tényleg a kukába találnám a jegyzetemet, talán illene magyarázatot adni a kissé “öndicsérő” címre, melyhez most a legrégebbi riválisunk otthonához, a Hungária körúthoz van köze és természetesen a tegnapi ellenfelünkhöz, a Honvédhoz (vajon miért is “csak a Kispest”?). Bármennyire is furcsa és “életidegen”, de a két csapat eddig több mint száz éves közös története alatt a tegnapi rangadónak már negyedik alkalommal adott otthont az MTK pályája. És mivel szeretem a történelmet és néha még a számmisztikában is hiszek, így elég jó ómennek bizonyult a pályaválasztás, hiszen eddig háromból három győzelem a mérlegünk, amit tegnap este eggyel meg is toldottunk és ha a kedves olvasó eddig eljutott egy csont nélküli dobás kísérlete nélkül, akkor ígérhetem, innentől már csak a tegnapi győzelemre fókuszálok. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Nem mindig győz az igazság

Mivel a “Népjóléti Bizottság” szabadszombatot rendelt, így a Videoton egy nappal többet pihenhetett (rájuk is fért), nekünk meg volt egy plusz napunk arra, hogy felkészüljünk az ősz egyik legfontosabb mérkőzésére. Ha nincs a fehérváriak nemzetközi szereplése, számomra egy Videoton meccs nem több az “átlagnál”, kevés a közös a múlt (még 100 bajnokit sem játszottuk velük), de a hirtelen rájuk szakadt népszerűség és a névváltoztatás kissé bohókás módja a kelleténél jobbak rájuk terelte a figyelmet. Ehhez jött még az is, hogy ebben a bajnoki szezonban is velük fogunk megvívni a harmadik csillagunkért és mivel eddig már két pontot “vertünk” rájuk, egy esetleges győzelemmel plusz levegőhöz jutottunk volna. Persze ez csak elméletben és a Fradi-szívünkben jelent meg, mert bármennyire is fájó leírni, nemzetközi téren amit mi szerettünk volna megvalósítani, azt a Videoton hozta, ráadásul a magyar focinál magasabban jegyzett csapatok ellen. Ezen túl (amit szintén fájó bevallani), náluk sokkal átgondoltabb a csapat menedzselése, ők nyaranta/telente nem cserélik ki a fél csapatot, hanem ha nem jönnek az eredmények, új edző után néznek. Még akkor is, ha éppenséggel megnyerik a bajnokságot. Mi meg büszkék voltunk arra, hogy közel 5 éven át kitartottunk, sőt, szinte angyali rögeszmével hajtogattuk, hogy minden rendben van, a Ferencváros történetének egyik legsikeresebb edzője (némi túlzással) ül a kispadon. Nem akarom elvitatni Thomas Doll bajnoki és kupaérdemeit, de nemzetközi porondon lenullázta a Fradit, amiben természetesen nem csak ő volt a ludas, de rajta kívül még senki nem tette fel kezét. Pedig kellett volna, hiszen az továbbra sincs kitéve a kirakatba, hogy vajon ki vagy kik felelnek azért, hogy papíron bőven megvagyunk, de a Videoton elleni rangadónak becézett mérkőzésen jónéhányan vannak olyanok, akiket “jó pénzért” megvettünk, de halvány dunsztunk sincs róla, hogy most vajon éppen hol vannak. Koch legalább már előkerült, gondolom ő is csak kényszerűségből, hiszen a belső védőink továbbra is maródiak, így túl sok variációs lehetősége egyenlőre még nincs az új edzőnknek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Új seprű még nem seper

Thomas Doll “közös megegyezéssel” való elküldése felért egy villámcsapással. Nem mintha bárkit is váratlanul ért volna, hiszen népiesen szólva benne volt a levegőben, és még nagyot sem kellett szippantani ahhoz, hogy túl sokat morfondírozzunk rajta. Abban a legtöbb szurkoló egyetértett, hogy ideje volt váltani. Túl hosszú volt a közel öt év. Ha csak a hazai eredményeket nézzük, Doll örökre beírta magát a Fradi történetébe. Bajnoki cím, három Magyar Kupa-, két Szuperkupa- és egy Ligakupa-győzelem került fel Doll adatlapjára. Ehhez jön még 245 mérkőzés, mellyel nagyon előkelő helyen tanyázik a Fradi edzők örökranglistáján. A gond az, hogy ezen a bizonyos adatlapon vannak hiányok. A 147 bajnoki meccs mellé csupán 16 nemzetközi tétmérkőzés párosul – eredmény nélkül. Totál bukta az európai kupaküzdelmek eredménysora, két fordulónál többet nem sikerült mennünk egyik évben sem, pedig a feltételek és főleg a Fradi dicsőséges múltja is megkövetelte volna azt, hogy ne essünk ki olyan csapatok ellen, akiket évtizedekkel előtte még az edzőpályára sem engedtünk volna. Volt pénz, volt paripa, de valami nagyon hiányzott a táncból, és hiába volt jó a zene, a báltermet is szépen feldíszítették, de úgy, ahogy a régi dzsentri világban, a díszletek csak egy ideig tudják eltakarni a rossz előadást. Ebből aztán tényleg nem jöhetett ki más, mint a váltás, melynek időzítésén lehet csóválni a fejet, mert mi van akkor, ha nincs a Paks elleni pontvesztés, és veretlenül vezetjük a bajnokságot. Akkor is elküldik, vagy az új edzőnek tovább kell “bujdokolni” valamelyik szállodában és arra várni, hogy a csapat betlizzen? Mert az Rebrov bemutatásakor kiderült (nem volt túl nagy titok), hogy az EL kiesésünk után már kerestünk edzőt…csak a csapat nyerte az első négy fordulót és az kínos lett volna, hogy egy “menetelő” csapat trénere kerül lapátra. Ennyi a rövid történet, kedden menesztés, szerda délelőtt bemutatás, délután meg már edzés. Szombaton meg bajnoki. Új edző, új elképzelés, új taktika? Vajon látunk néhány cseppet abból a vízsugárból mely reményeink szerint letarolja az NB I-et? Egy kattintás ide a folytatáshoz....

OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST