fotelszurkoló

Feljegyzések a fotelból – Zárolt ötös

Az 1600-s évek elején, amikor a londoni Globe színház leégett, a színészek a maradványok előtt búsan ácsorgó Shakespeare-hez fordultak: — Mester, miről fog szólni a következő darab? Biztatni akarták, vagy csak saját maguk bánatát akarták továbbadni? Ezt nem tudjuk, ahogy a maga a történet is lehet, hogy csak legenda, de a kérdés után az írófejedelem könnyes szemekkel felnézett, széttárta a karjait és a romokra mutatott: — Hol mutatnánk be a darabot? Uraim, nincs előadás közönség nélkül! Nincs aki sírjon, nincs aki tapsoljon, nincs aki átélje azt, amit Ti, kedves barátaim át adtok a közönségnek. Azóta több mint négyszáz év telt el, a jelenben nem a tűzvész pusztít, a Szentélyünk is ép olyan pompázatosan tornyosul az Üllői úton mint a megnyitón, de élet nem akkor költözik bele, amikor kifut a zöld gyepre a csapat, hanem akkor amikor megtelik a lelátó, amikor együtt dobban a szív és együtt éljük át azt a csodát, amit a labdarúgásnak nevezünk. Szurkolók nélkül olyanok vagyunk, mint anno a Globe színház lett volna közönség nélkül. Ezt nem látni, ezt nem érezni több mint bűn, ez balgaság. A jelenünket nem tűzvész, hanem egy fránya vírus próbálja semmissé tenni, mely ellen csak összefogással és határozott intézkedésekkel lehet felvenni a harcot. És nem egy karanténba zárt focielőadással. Amikor szinte egész európai foci leáll, mi még rendezünk egy (remélem nem többet!) fordulót. Miért is? Nincs rá értelmes válasz, de még magyarázat sem, pedig abban nagyon jók vagyunk. A hét első napjaiban, amikor már egyértelmű volt, hogy be kell zárni az iskolákat, biztos voltam benne, hogy forduló sem lesz. Ahogy nincs értelme a színpadra lépni nevetni vagy sírni vágyó közönség nélkül, ahogy nincs értelme kiállni a katedrára tanulni vágyó gyerekek nélkül, úgy nincs értelme mérkőzést sem rendezni szurkolók nélkül. A zárt kaput eddig büntetéssel kapcsoltuk össze (annak sincs semmi értelme), és szombaton is büntetve voltunk. Nem csak a szurkolók, de a játékosok is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Elfogytunk?

Voltak kétségeim az egerszegi kirándulással kapcsolatban. Ez az “igazmondó” mondat nem a reggeli kávém után ötlött fel a döntetlenünk bizonyításához, hanem már napokkal korábban. Kezdődött azzal, hogy néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy Zubkov és Isael sérült. Nem volt egy happy hír, főleg Isael pótlásánál vakargattam a buksi fejemet, hiszen a játékunk alapja a “gyöngyhajú” brazil, de úgy voltam vele, ott van az új téli szerzemény Lódico, de eszembe ötlött Skvarka is, ő talán rutinosabb, de mozgásba kellett hoznom a memóriámat, hogy emlékezzek, mikor is láttam utoljára a pályán. Hiába tekergett az agyam, a végén ki kellett nyitnom a honlapunkat és megnéznem: december 15-én a DVTK ellen. Zubkov helyett meg ott van Varga Roli, legalább a “jobb” helyén játszhat, erre sem volt példa az elmúlt évben. Az sem növelte az optimizmusomat, hogy bár az Üllői úton nagyon szép képet mutat a statisztika, de Zalaegerszegen majdnem “ikszre” állunk, benne örökké emlékezetes győzelemmel (1976) és döntetlennel (Éljen, Szabó Zsolt!) és bizony elég sok vereséggel, melyekre talán nem is olyan véletlenül, de nem akartam emlékezni. Mindezek ellenére azért fel kell dobni az érmét és megvárni amíg a másik oldalára huppan, hiszen hiányzók nélkül is simán nyernünk kell. Mi a bajnoki címért, ők meg a kiesés elkerüléséért küzdenek. De a labda gömbölyű, történt már ilyen, Dávid is képes volt egy parittyával leteríteni Góliátot (az óriás “fejeltávolításától” most eltekintenék). Az évfordulóra készülő hazaiakat az is feldobhatta, hogy az előttük állók betliztek, így ha pontot vagy pontokat szereznek, közelebb kerülhetnek az “üldözőkhöz”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Nem szökött el a győzelem

Annak ellenére, hogy szeretek kutakodni a történelem viharaiban és mindig is foglalkoztatott a történések naptári meghatározása (vajon honnan tudjuk, hogy Julius Caesar több mint kétezer éve éppen január 10-én lépte át a Rubicont?), mégis amikor szombat délelőtt a naptárra nézve szembesültem az idő “szökésével”, egy kissé elbizonytalanodtam. Azt persze tudtam, hogy mint oly sok minden a szőkőév/nap kiagyalása is a rómaiakhoz köthető, de azzal már csak egy kis kutakodás után szembesültem, hogy valójában tévesen nevezzük február 29-t szökőnapnak, mert valójában 23-a “duplázódik”, így 24-e szökik el, vagyis ad egy plusz napot négyévente februárhoz. A meccsnap annyit egyből hozzátett a naptári “értekezésemhez”, hogy elővettem a legalapvetőbb számolási eszközt, és az ujjaimmal gyorsan visszaszámoltam, hátra 24-e múlt szombatra esett, mert akkor legalább találtam volna egy plusz indokot a vereségre, mert azt egy hét után sem volt könnyű megemészteni. Nem történt tragédia, bárki beleszaladhat egy zakóba, tegnap a verhetetlennek vélt Pool is kapott egy hármast Watfordtól, mégsem tudtunk egykönnyen túl lenni a kövesdi fiaskón. Már a stadion agorájában készülődtünk a kezdésre, mégis téma volt a múlt heti vereség. Abban gyorsan megállapodtunk, hogy felejtsük el az egészet, bár bennem azért ott motoszkált a kisördög, hogy vajon a csapat képes lesz-e visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, vagy a kelleténél tovább fog-e  húzódni az a bizonytalanság, mely úgy csapott le Kövesden, mint Freddy Krüger vaskarma a fiatal lányokra. Ezen túl az is kérdés volt, hogy vajon a többi csapat, mely eddig elég kilátástalan esélyekkel lépett a pályára ellenünk, mennyit is tanult abból a taktikából amellyel Kuttor Attiláék alaposan megleptek bennünket. Az persze már más kérdés, hogy a múltheti “álomfoci” után hogy a fenébe tudtak kikapni a Zetétől, de ezt hagyjuk, irány a kuka, nekünk ennél sokkal fontosabb dolgunk volt, be kellett gyűjteni a három pontot a manapság nem éppen acélos Debrecentől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Ez most nagyon fájt

Még az is felvetődött bennem, hogy ma sztrájkolok, vagy eljátszom a bűn és bűnhődést, vagy simán ki sem bújok az ágyamból, magamra húzom a paplant és megpróbálom kikapcsolni az agyam. Nem a vereség miatt, mert az mindig benne van a pakliban (még ha nem is szoktunk hozzá), hanem a “hogyan” miatt. Azt megemészteni, hogy 70 percig szinte semmi közünk sem volt a játékhoz és a kövesdiek azt csinálták velünk, amit általában mi csinálunk az ellenfeleinkkel, azt megemészteni nem egyszerű feladat. Félidőben látni a 0-3-at és a 30:70-s labdabirtoklást, az ijedt játékot, egy hatalmas gyomrossal ért fel. Azt persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, de a múltheti eredményes tankolás után egy kicsit (talán nagyon is) elhittük, hogy innentől már fáklyák és örömtüzek kísérik az utunkat és rutinból megoldunk mindent. Eddig is voltak nehéz meccseink, volt mikor kettős terhelés alatt kellett bizonyítani, mégis a végén mi örülhettünk. Ráadásul fél éve kaptunk ki utoljára, akkor is “túlrotált” csapattal, magabiztosan vezetjük a tabellát, vajon mi gondunk lehet Mezőkövesden? Oké, egy kicsit nehézkes lesz, de a végén úgyis behúzzuk a három pontot. A megszokás nagy úr, de egyben veszélyes is. Aminek tegnap meg is lett a böjtje, de mielőtt bárki is azt hinné, hogy a világvégére készülők, azoknak csak annyit, az még reményeim szerint nagyon messze van. Persze mindent megteszünk, hogy egyszer a Földünk is bemondja az unalmast és visszavegye azt, ami az övé volt évmilliók óta, mégis remélem, időben ébredünk és megpróbáljuk enyhíteni az eddig okozott károkat. Ebben most nincs benne semmilyen áthallás, ez csak kikívánkozott belőlem, vagy csak próbálom húzni az időt, mert őszintén nagyon nincs kedvem a tegnapi “vesszőfutásról” bármit is papírra vetni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Van még kérdés?

Készülve a “rangadóra” szombat délután néhány kérdés megválaszolásával próbáltam elütni az indulásig az időt. Nem voltak földet rengető talányok, ezek miatt a tavasz sem fog hamarabb kizöldülni, de azért arra jók voltak, hogy egy kissé felspékeljem magam az elején már idézőjelbe tett rangadóra. Ahhoz már elég idős vagyok, hogy nálam a rangadó szó nem a “harminckét nevem volt” Fehérvári együttes elleni meccseket jelenti, bár volt egy, amit 44 év után sem lehet feledni, amikor is a Dalnoki Jenő csikócsapata , az Üllői úton, totális telt ház előtt (30 ezer, még a lépcsőkön is ültek) a bajnoki címért mérkőzött. Akkor egy döntetlen elég volt ahhoz, hogy égig nőjenek a környék fái. 1976-ban a bajnokság utolsó előtti fordulójában mérkőztünk meg velük, akkor az élet-halál harc volt, ami a szombat esti randevúra nem lehetett ráfogni. Egyrészt még sok van hátra, másrészt úgy vezettük három ponttal a tabellát, hogy két meccs még ott pihent a tarisznyában. Ez alapból felvetette bennem, hogy vajon a fehérvári büszke legények, akik a mérkőzés előtt elég határozottak voltak a szavak szintjén, milyen taktikával próbálják megnyerni a mérkőzést. Mert számukra ez volt az egyetlen esély arra, hogy egy icike-picikét göröngyössé tegyék előttünk a 31-s útszakaszt. Aztán azon is elmerengtem, hogy vajon a múlt hétvégi szieszta után mennyire tudunk felpörögni, hogy a játékosok előre hozott nyári vakációja mennyire billenti ki őket az ősszel már nagyon megtanult kettős terhelésből. Ezeken túl nem lennék szurkoló, ha nem gondolnám azt, hogy Rebrov mesternél jobban tudom a tutit. Már az autóban zötykölődtünk valahol az M6-s környékén amikor előálltam a biztos hadrenddel, a biztonságos középpályával, ami plusz egy főt jelentetett volna, kivéve Bolit az ék szerepből. A kormány mögött Laudetur barátom csak mosolygott, simán rám hagyta a butuska érvelésemet…és milyen igaza volt! Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból: Elfújta a szél

Szerda délután készülődve az esti mérkőzésre egy kissé tanácstalanul toporogtam a ruhásszekrény előtt. Azon morfondíroztam, hogy vajon jobbról balra, vagy balról jobbra haladva aggasszam magamra a ruhákat, melynek az lett a vége, hogy Stanból Panná váltam és mikor odaértem az ajtóhoz, egy kis gondot jelentett kituszkolni magam rajta. De ahogy kitettem a lábam, a metsző szél úgy hasított keresztül rajtam, hogy a csontjaim legbelső zugai arra kértek, inkább forduljak vissza. Közben előállt a “taxi”, benne a kalocsai légió, onnan meg már nem volt visszaút. Laudetur barátom azzal fogadott, hogy az ülésmelegítő bekapcsolva, és jobban teszem, ha útközben beszippantom a meleget, mert a meccs közben szükségem lesz rá. A társaktól pillanatok alatt javaslatokat is kaptam, hogyan és főleg mivel próbáljam összegyűjteni a meleget, hozzátéve, hogy annak idő előtti kiengedésétől azért eltekintenek. A jókedv a metsző szél ellenére megvolt, bár mikor két óra múlva (ha nincs waze, talán még mindig kóválygunk a hétköznapi pesti dugóban) kikászálódtunk az autóból és a mozdony füstje helyett a szél ereje csapott meg, fel is tettem magamban a kérdést: kell ez nekem? Hétköznap, hideg, fél nyolcas kezdés, két óra haza, majd holnap reggel munka…és még “jegyzetelnem” is kell, ha már a Kisvárda elleni kissé nyögdelősre sikeredett három pontról igazoltan (Novák Dezső Emléktorna, Tapolca) távol maradtam. De hideg ide vagy oda, mégis csak a Honvéd az ellenfél, mely manapság már csak a 106 éves közös múlt miatt számít rangadónak. Aztán egyből felrémlett, hogy ősszel sem bírtunk el velük, sőt utoljára két éve “végeztük” ki őket tisztességesen, ha jól rémlik egy ötöst rámolva be a kapujukba. Csak nehogy elfújja a szél – ötlött fel bennem miközben elsőre a “vénám” is befagyott, meg kellett egy kicsit melegíteni a kezem, hogy második próbálkozásra zöldet kapjak a belépéshez. Néhány pillanat erejéig felvillantak a legendás film képkockái, Scarlett reménytelen harca a boldogságért és bár legszívesebben beültem volna egy meleg moziba újból megcsodálva Margaret Mitchell történetét, de beérve az agorába, beszippantva annak semmihez sem hasonlítható zöld-fehér illatát, onnan már nem volt visszaút. Ott a helyünk. Legyen hideg, “üvöltsön a szél”, nincs menekvés.

Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Könnyed négyes

Nagyszerű évet hagytunk magunk mögött. Tavasszal bajnoki címet ünnepeltünk, felvarrtuk a harmadik csillagot, ősszel meg egy hosszú és mély alvás után – ami még a medvéket is megviselte volna -, jött az európai kupakaland, a csoportkörbe jutás, bravúros szerepléssel spékelve. Az már csak hab volt a tortán (szeretjük az édességet!), hogy a kettős terhelés ellenére az őszi szezon végén négy (+ három) pontos előnnyel vezettük a bajnokságot. 120 éves labdarúgásunkban számos legendás időszakra tudunk emlékezni. Bár a számok lehetővé tennék, egy pillanatra sem akarom összehasonlítani és rangsort állítani a múlt eredményeiből, hiszen a számok mögött a történelem lapul, amit visszafele soha nem lehet olvasni. Mégis a 2019/20-s bajnoki szezon “tavaszi” (hol van már a tavalyi hó?) kezdése előtt egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy vajon a “Rebrov-alakulatnak” a teljesítménye melyik időszakhoz közelít leginkább. Hatvanon túl elég sok víz folyt le a Dunán, 25 évet visszamenni az időben egy csettintés csupán és ahhoz még néhány Memoril tablettát sem kell bekapnom, hogy felidézzem az 1994-1996 közötti időszakot, a két bajnoki címet és a BL- csoportkört. Miközben egy kicsit elidőzöm az “égig érő Üllői fákon” ücsörögve, eljátszom azzal a gondolattal, hogy vajon 2020 tavaszán a számok szintjén utoléri-e a Rebrov-csapat a Novák Dezső irányított BL-csapat eredményességét? Ahhoz talán nem is kell túl sokat aludnunk, a korai kezdés miatt május közepén már zárul is a bajnokság. A terv és a cél elég egyértelmű: meg kell védeni a bajnoki címünket. A csapat összeállt, a “konkurenciaharc” és főleg a nagyobb variációs lehetőségek az új igazolásokkal bővültek, így hiába támadott a januári hideg, szombat délután két óra magasságában már elég sokan voltunk az aréna agorájában, ahol nem csak azt döntöttük el pillanatok alatt, hogy nagyon hideg a sör, hanem azt is, hogy ha a csapat 4-5 góllal vezet, akkor a “csak a szépre emlékezem-re” való tekintettel még Böde Daninak is engedünk egy gólt lőni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Győztes évzáró

Eredményes, fárasztó, szenvedélyes évet zárunk. A magyar nyelv bőségesen rendelkezik jelzőkkel, több sort is tele tudnék írni velük mely mind-mind igaz lenne az eltelt hat hónapra. Voltunk Moszkvában, Barcelonában, a Balkánon és fél Magyarországot is körbe jártuk. Több ezer kilométer, ami nem csak a közlekedési eszközöket terhelte meg, hanem a játékosokat és a szurkolókat is. De megérte. Nagyon is megérte, mert a sok jelző helyett talán egyetlen szó is elég arra, amit július 10-től december 15-ig átéltük: sikeres. Ezt nem kell fokozni, a számok, az eredmények magukért beszélnek. 15 bajnoki forduló, 14 nemzetközi kupamérkőzés és 3 Magyar Kupa találkozó. A felkészülés során és a válogatott szünetekben voltak még felkészülési mérkőzések is, de azokat már “fölösleges” számolgatni, hiszen a lényeg mégis a nemzetközi szereplésen és a bajnokságon volt. Említhetném még a Magyar Kupát is (mely az egyetlen kellemetlen emlék), de az az összképen már nem nagyon változtat. Csúnya szóval “elengedtük” ezt a sorozatot, ősszel elég volt a kettős terhelés, bár egy Békéscsabát még félálomban is verni kellett volna. Nehezebb lett volna “elengedni” ha nem sikerül a csoportkör és ha nem vezetnénk magabiztosan a bajnokságot. De így csak egy legyintés (annál azért egy kicsivel több), de amit mellé a mérlegre fel tudunk pakolni, az bizony mindent überel, attól az inga akkorát leng, hogy át kell gondolni és főleg számolni a nehézségi erő hatását. Arra meg végképp nem vállalkoznék, egyrészt mert annak idején hiányoztam a fizika órákról, másrészt az eredmények sokkal többet mondanak a képleteknél. Csoportkör – ahol az utolsó meccsen egy kis szerencsével és egy jobb bírói szemüveggel akár tovább is juthattunk volna, bár ennek elemzésére sokkal több időt kéne fordítani. Rágódni sem szabad sokat, mert az elején már azt is “ajándéknak” tekintettük, ha hosszú évek után kijutunk Európába. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Eltékozolt győzelem

A derék paksi legények előrehozott ünnepi ajándéka után egy csöppet csillapult a bosszúvágyam. Nem csak a benzinkút kirablása miatt, de belegondolva, mégsem vagyok egy Charles Bronson, fegyverem sincs, nem is tudok olyan szúrós szemekkel a kamerába nézni, de mégis csak nehezen felejthető a felcsúti “rotációs” kisiklásunk. Persze a paksiak ajándéka után már megelégedtem volna egy szűkre szabott győzelemmel is. Mennyivel jobb lett volna vasárnap este ránézni a tabellára, elővenni egy nagyítót és azzal keresgélni az üldözőket. Felrémlett az is bennem, hogy talán pihenősebbre fogjuk venni a figurát, hiszen csütörtökön mégis csak egy sorsdöntő mérkőzés vár ránk Bulgáriában. Ami már eleve csak hab lehet a tortán, de mikor felsejlik egy dédelgetett álom, bizony nem könnyű feladat a földön járni. Ettől függetlenül úgy voltam vele (szerkesztőtársamtól tanult “bölcseletet” betartva), hogy a csütörtök még messze van, és először vasárnap kell tennünk még egy lépést a végső célunk felé. Ennek meg már nincs is köze a bosszúvágyhoz, ráadásul a paksiak gondoskodtak arról, hogy egyből megduplázzuk a lépést a következő bajnoki cím felé vezető úton. Ehhez győzni kellett volna. Néhány órával a mérkőzés és a néhány mondatos bevezető írása után még nem döntöttem el, hogy vajon mérges (dühös), esetleg csalódott legyek, vagy ránézve a tabellára lezserül legyintsek egyet, elővéve egy népi bölcseletet, mely szerint “több is veszett Mohácsnál”, nem kell búsulni (bár magyarok vagyunk), így is négy pont az előnyünk, és ha megelőlegezzük az elmaradt meccsünk három pontját, négyről egyből hétre is ugorhatunk. De mivel egy picinyke Charles Bronson mégis csak bujkál bennem, így az eltékozolt győzelem és a sípot fújdogáló kritikán aluli tevékenysége miatt inkább a csalódottságot hívta elő bennem. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Lehetne könnyebben?

Amióta ténylegesen is beléptünk Európába, olyan lelkesen lengedezik az inga, hogy ha annak idején Eötvös Lóránd előre tudja, valószínűleg más alapokra helyezi a torziós találmányát. Kezdetben azt hittük, a kissé döcögősen induló csütörtök-vasárnapi ritmus komoly “károkat” fog okozni nem csak az európai mezőnyben, hanem a hazai pontvadászatban is. Ez a felcsúti buktában teljesedett ki, igaz akkor még Rebrov mester is úgy gondolta, a rotálás megoldás lesz a gondokra. A mester hamar rájött – amire az Espanyol szakmai vezetése a mai napig nem -, hogy nem lehet állandóan cserélgetni egy csapatot, kell az állandóság. Az erőnléttel nincs gond, amit meg kellett tanulni, hogy mentálisan lehetőleg mindig topon legyünk. Ez sem könnyű és tényleg nem akarom degradálni a magyar bajnokságot, de csütörtökön játszani egy topligás csapattal telt ház előtt, ünnepi hangulatban, majd vasárnap leutazni Kaposvárra és ha törik vagy szakad, de ott is teljesíteni kell, be kell húzni a három pontot, nem könnyű feladat. Mindegy hogyan, a lényeg a győzelem, továbbra is “féken” kell tartani a követőket. A benzinkút is új kezelőt választott, tegnap este a tévében a volt lila kedvencünk (aki még szakmát is váltott) azt mondta, elég lesz kétszer megverni a Fradit és máris egyenlő az állás. Álmodozó a lelkem, de lelke rajta, nem is akartam szóba hozni, de felidézve lila múltját, egy kicsit morbidnak éreztem a megjegyzését. Természetesen a focilabda mindenhol kerek, így elvileg bármi lehetséges, ezért a csapatnak az a dolga, hogy ennek még a csiráját is jó alaposan döngölje a földbe, nehogy ki tudjon hajtani. Ez persze nem mindig könnyű feladat, tegnap meg is tapasztaltuk Kaposváron. Még akkor sem, ha a hazai 11 a tabella végén kullog és lassan távcső kell ahhoz, hogy a látókörbe kerüljön a bennmaradásuk. Ennek fényében könnyű feladatnak is ígérkezett a három pont begyűjtése, de belül azért motoszkált a kisördög, hogy bár eddig tényleg remekül muzsikáltunk ebben a flúgos futamban, de egyszer azért elszakadhat a húr. Ezen túl meg, bár nincs tekintélyes múltunk a Rákóczival (Ferenccel igen, az már 300 éves), eddig tizenkétszer léptünk pályára idegenben és csak egyszer sikerült győztesen elhagyni a Somogy megyei székhelyet. Mindez óvatosságra intett, ami végül is be jött, bár annak, hogy nem lett sokkal könnyebb a győzelem kivívása, nem csak rajtunk múlott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST