fotelszurkoló

Feljegyzések a fotelból – Zárva maradt a sufni

Voltak idők amikor a Fradi-MTK-t még nem örökrangadónak hívták, hanem derbinek. Voltak idők, amikor a történelem viharai közepette nem csak sportélményt, de társadalmi és kulturális eseményt varázsoltak Budapest utcáira és kávéházaiba. Pesttől távol is voltak “események”, elég ha csak nagypapám és barátja, Toni bácsi libás afférjaira gondolok, melyeket manapság már teljesen másképp értelmeznének a kizárólag bulvárra hajazó sajtótermékek. Ahogy Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre egymásnak feszülése, csipkelődő glosszái is egymás szeretetéről, tiszteletéről szóltak, igaz megspékelve zöld-fehér vagy kék-fehér győzelmi reményekkel. Ezekből mára nem sok maradt, a derbit is kisajátította magának a Fradi-Dózsa, az MTK elleni 120 éves közös múlt meg átalakult örökrangadónak, mely inkább csak tisztelet és szimbolika. Ezt akkor is leírtam volna, ha tegnap este a VAR “elnézi” Tokmac lesállását és érvényben marad Zachariassen gólja, amit Laidouni nagyszerű egyéni alakítása után született. Már az első visszajátszásnál látszott a les, mely egyből le is forrázta az örömünket, de akkor még hátra volt 10 perc és olyan nyomást helyeztünk az MTK kapujára, hogy a kék-fehérek már a hátsó felükön vették a levegőt és a kapujuk mögötti kőfalhoz imádkoztak, hogy óvják meg őket a góltól. De már a les befújása után éreztem, hogy kész, ennyi volt, nem lesz itt győzelem és vasárnap talán már megint nem mi fogjuk vezetni a tabellát. Hogy is jutottunk el idáig? Egy simának induló mérkőzésről miért hittük el közel 60 percig, hogy elegendő felmenni a pályára? Lassan és körülményesen szövögettük a támadásokat, bízva abban, hogy egyszer úgyis hibázni fog az ellenfél védelme. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Helyreállt a rend

Kellemes búfelejtő hétvégén vagyunk túl. Korán fújt takarodót a rosszkedv, ehhez elég volt szerdán kiverni a Vasast, emlékeztetni a piros-kékeket, hogy messzi (nem Lionel) még az első osztály még akkor is, ha a hívők közelről is látni vélik. A játék is biztató volt, egy kicsit figyelmeztetve a szurkolókat (köztük a fotelszurkolót is), hogy egy-egy vereség, még ha nagyon kínos is, nem hozza el a világ végét. Erre jó példát mutatott a Bayern is, mely simán kapott egy négyest attól a Bochumtól, akinek ősszel egy hetet vágott. A szerdai kupatovábbjutás természetesen nem jelentette azt, hogy minden rendben van és ne keressük a válaszokat a felmerülő gondokra, de adott egy kis megnyugvást. Erre még a tavasz hírnöke is ébresztőt fújt, figyelmeztetve Aquilont, a tél istenét, hogy lassan ideje felvenni a pizsamát és mély álomba zuhanni. Mégis csak jobban szeretjük a tavaszt, a bimbódzó virágokat, az éledő nap simogatását és zöld-fehérként a győzelmeket. Ezekhez meg adjuk hozzá a “vetélytársaink” hétvégi botladozását, a tegnap késő délutáni sima győzelmet a baráti ZTE ellen, egyből jobb kedvvel indul a hét és talán még az is megbocsájtható a fotelszurkolónak, hogy egy szójáték kedvéért még Lionel Messit is belekeverte a napindulásba. És ha már szójáték, akkor Wordle, vagy a magyar megfelelője a Szózat, mely napjaink egyik netes dilije, melynek én is áldozatává váltam, és ha befejezem a jegyzetelést, el is indítom a Szózatot, de már előre tudom, hogy melyik 5 betűs szóval indítok: Fradi. Amit a programnak “kötelező” jelleggel csupa-csupa zöld betűvel, telitalálatnak illene jelölnie és egyből a tabella első helyére repíteni. Végül is a hétvégi eredményeknek köszönhetően helyreállt a rend a bajnoki tabellán és visszaszereztük a néhány napra elvesztett első helyünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Válaszokra várva

Samuel Beckett egyik legismertebb darabjában a szereplők a kezdetektől Godotra várnak, de hiába beszélnek róla, hiába reménykednek az érkezésében, Godot nem akar megérkezni. Pedig mindent megtesznek, többször is elpróbálják az érkezését, miközben áhítattal beszélnek a jöttéről és arról az állapotról, amikor betoppan és beköltözik az életükbe. A tegnapi csúfos és szégyenteljes produkció óta fészkelte be a koponyámba, megpróbáltam Estragon bőrébe bújni, de a valójában nem is létező Godotra vártam, hanem válaszokra. Melyeket már közel fél éve – még ha elbújtatva is -, de itt is feltettem már néhányszor, de válasz nem érkezett. Ezek a kérdések tegnap este elérték a Csomolungma csúcsát, tudom, ott már nagyon szűkre van mérve a levegő, bár a fotelban ülve nem kellett légzőkészülék után epekednem, de nem tagadom, voltak gondjaim. Kábultan, értetlenül néztem ki a fejemből, az első reakcióm az volt, mily szerencse, hogy inkább az otthoni fotelt választottam és nem a “bérelt” helyemet a lelátón. Ezt aránylag elég hamar elhessegettem, hiszen éreztem én már ennél sokkal rosszabbul is magam, bár ezek a “rosszullétek” az elmúlt években teljesen elmúltak. Gyógyszer sem kellett hozzá, elég volt látni az újra éledő Fradit, a Rebrov-i eredményességet, az egymás után bajnoki címeket, benne a harmadik csillaggal, és a remek nemzetközi szereplést. Ezek kezdtek darabjai hullani az ukrán mester távozása után. Azt már nem firtatom, miért volt szükség a váltásra, megtörtént, történelem, tovább kell lépni. De nem úgy, ahogy tettük. 8-9 hónap távlatából – bár kétségtelenül voltak örömteli eredmények -, olyan kérdés cunami halmozódott fel, mely könnyen elsöpörheti a 2022-s évet. Ezt meg nem elsősorban a Paks elleni 0-3 mondatja velem. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból: Megérdemelt szerencse

Egy könyvet lehetne teleírni a derbik világáról. 117 éves közös történelem, kereshetném a párhuzamot a Százéves háborúval, mely “egyidős” a Fradi-Dózsával, két évszázadon átívelően tartott, és bár tényleg voltak olyan időszakok a derbik világában is amikor “háborús” viszonyok uralkodtak a két tábor között, de itt mégis csak sportról, a fociról van szó, ahol a háború csak jelző, hasonlóan a derbihez. Amit ráadásul először a Fradi-MTK meccsekre használtak, hiszen az Újpest a profi korszak beköszöntével vált csak komoly tényezővé. Mi szereztünk több bajnoki aranyérmet, de ők játszották a legtöbb NB I-s meccset köszönhetően annak, hogy minket az MLSZ 2006-ban száműzött a másodosztályba, ahonnan (már nagyrészt saját hibánkból), csak 2009-ben jutottunk fel. Az Újpest is kiesett egyszer az első osztályból (1911), de egy év után vissza is jutottak. 233 bajnoki mérkőzés, melynek a statisztikája már újból nekünk kedvez, benne számtalan örökké felejthetetlen mérkőzéssel, legendás játékosokkal, teltházakkal, volt mikor a “csilláron is ültek”, és voltak kisebb-nagyobb balhék is, de ezek úgy ivódtak be a történelemkönyvekbe, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Idővel mégis kikoptak, maradtak a hangos üzenetek és a “piro”, mely tegnap is beborította a stadiont és a nagy szélnek köszönhetően úgy hullámzott az égen, mintha egy timeless felhővonulást filmeztek volna valamelyik David Attenborough természetfilmben. A derbik világát jól ismerők tudják, hogy az soha nem volt egy előre beikszelt eredmény, a csapatok helyezésétől függetlenül mindig is háromesélyesnek számított. Mely az elmúlt 7 évben kezdett egyhangúvá válni (amit nem nagyon bántunk), hiszen a lilák utoljára mostanság még akkor is babazsúrt szerveztek, ha gólt tudtak lőni. Ettől még mindig lelkesen és szóban legalábbis önbizalommal telve ígérték, hogy most bizony győzni fognak, bár azt a bizonyos tortát készítő cukrász már a lilát is zöldnek mondja. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Pontatlan nyitány

Rövid, de pörgős volt a téli szünet. December elején nem csak a kezdődő hideg volt a levegőben, de a Leverkusen elleni gyógyírnak számító győzelem után nem gondoltam arra, hogy Peter Stögernek már kifelé áll a szénája…vagy a rúdja…vagy a köldöke – lehet választani a népi mondókák közül. A debreceni kudarc után már nem volt visszaút (egy győzelem esetén sem lett volna), de végül is kapóra jött, mégis csak “kellemesebb” egy vereség után útilaput kötni az edző lábára, úgy legalább nem sérül meg a talpa. A lelke biztosan, bár egy vaskos végkielégítés azt a fájdalmat is tudja csillapítani. A gyors kitessékelést még gyorsabb új edzőt hozott, felülve a nosztalgia vonatra, Rebrov után újra kelet felé kacsingattunk, hátha a kemény kéz és az orosz fegyelem rendet tud tenni, bár én sokkal jobban örülnék egy olyan rendrakásnak, mely a játék minőségén csiszolgatna. Sajna erre volt legkevesebb idő. Ráadásul a covid sem akar elhagyni bennünket, most éppen omikronként álcázva magát söpör végig a világon és bár nem okoz annyi fájdalmat mint az elődök, de arra volt és van ereje, hogy napokra/hetekre ki vonjon játékosokat a felkészülés alól. Az edzőtáborunk is elmaradt, hivatalosan egyetlen felkészülési mérkőzést játszottunk (volt még egy, de az úgy eltűnt a ködbe mint ha szürke szamár lett volna), és még ha ennyi nem lett volna elég, januárban zajlanak az Afrika-kupa küzdelmei, mely most Rejtő Jenőt idézik a Láthatatlan légióval, hárman is szerepelnek, így őket nem csak a felkészülés során nem láttuk, de a tegnap Felcsút elleni és a vasárnapi derbin sem léphetnek pályára zöld-fehérben. Mindezek együtt, plusz az elmúlt évek felcsúti mérkőzései, okoztak egy kis aggódást. Ami a mérleg másik, kiegyenlítő oldalát illeti, ott meg az új edző jól seper refrén, valamint a játékosok bizonyítási vágya szerepelt. Ezek közül melyik lett a nyerő a 2022-s év első bajnoki mérkőzésén? Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Eső áztatta győzelem

Egy kicsit fájt, de túltettük magunkat az újabb EL csoportkörös vereségen. Megszoktuk – motyogtuk halkan, nem legyintettünk hozzá, mégis csak a csapatunkról van szó, akiktől azért ennél sokkal többet vártunk. Tudtuk, még ha az elején nem is vallottuk be, hogy a G csoport majdnem BL színt, hiszen a Leverkusen jobb mint a Wolsburg, a Betis jelenleg sokkal jobban áll a bajnokságban mint a Villarreal, a Celtic meg többször volt BL csoportkörös, mint a legtöbb EL mezőnyében szereplő csapat. Ettől még a pontatlanság fájó és keserű. Van még egy mérkőzésünk a Leverkusen ellen, az értékeléssel várjuk meg az utolsó csoportmérkőzésünket. A továbbjutás esélye már tovaszállt, innentől minden erőnkkel a magyar bajnokira kell összpontosítani, mert ha ott is gondjaink lesznek, azt már nehezen fogjuk “lenyelni”. És ha már vasárnap délután Mezőkövesdre látogatunk, jöjjön egy régi matyó mondás, miszerint „hadd korogjon, csak ragyogjon”, mely eredetileg a hímző asszonyokra vonatkozott, akik bár szegényen, korgó gyomorral, de csudaszép hímzésekkel szereztek hírnevet szülőföldjüknek. Most mégis magunkra veszem, jelentse az EL szereplés a korgó gyomrunkat, a ragyogás meg a bajnoki szereplést. Ehhez meg jó lett volna folytatni az idegenbeli sorozatunkat, eddig még pontot sem vesztettünk ha kiléptünk az Üllői útról. A gondot nem is ez okozta, hanem a hazai 8 pont amit odaajándékoztunk az ellenfeleinknek. Természetesen nem ég a ház, hiszen a szombati forduló után két mérkőzés mínuszában is vezettük a bajnokságot. Ezt toldottuk meg hárommal Mezőkövesden, lassan helyére került a világ rendje, legalábbis a magyar bajnokságban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Olcsó lett a benzin

Ködös vasárnapra ébredtünk, de a napocska felvette a kesztyűt, harcba szállt és néhány óra múlva már átvette a hatalmat az égen. Ettől egy kicsivel jobb lett a kedvem – amit újfent a covid tart fogva – 10 óra környékén megajándékoztam az autómat egy alapos mosással, ráfért már, hogy az ősz hozadékától megtisztuljon, meg aztán az autómosó egy “bizonyos” benzinkút mellett van (nem fizetnek a reklámért, ezért nem írom ki a nevüket – :)), akik ellen késő délután fellépés várt a csapatra a Groupama Arénában. Természetesen nem a benzinkút dolgozói árulták az olcsóbbá tett benzint az Arénában, hanem a Fehérvár város csapata próbált pontokat szerezni, akiket valamikor még Videotonnak hívtak és valójában a Fradi szurkolóknak néhány vereségtől eltekintve túl sok gondja nem volt velük. Manapság már más a helyzet, a névváltoztatás óta csak kullognak utánunk, minden évben bejelentkeznek trónkövetelőnek, aztán úgy járnak mint Corvin János aki évekig hitte, hogy fejére kerülhet apja koronája, de kísérletei rendre kudarcba fulladtak. Ettől még minden évben megígérte híveinek, hogy most már vagyunk olyan erősek és tettre készek, hogy sikerül legyőzniük a náluk sokkal, de sokkal erősebb Ulászlót. Tévedett, ahogy a jelen fehérvári alakulat irányítói is, akik szintén csak az ígéret szintjén próbálnak immáron a negyedik éve közelebb kerülni a Fradihoz. Ettől még nem gondoltam, hogy a “rangadónak” beharangozott bajnoki könnyű galopp lesz, de ahogy autómosás közben ránéztem a benzinkút “eredményjelző” táblájára és ott nagy betűkkel virított a leértékelt üzemanyagár, egyből bevillant, sőt el is döntettem, ha nyerünk (és miért ne nyernénk?), valahogy ezt az kissé olcsóbbá váló benzinárat hozzábiggyesztem a győzelmünkhöz. Tudom, erőltetett a hasonlat, bár ha megnézzük a mérkőzés történéseit, talán nem is járok túl messze az igazsághoz, hiszen a tegnapi Fehérvár elég “olcsónak” tetszett, és ha egy kicsit jobban összpontosítunk, akkor a benzin ára szégyenében még négyszáz forint alá süllyedhetett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Kiütés lett a vége

Szomorkásan teltek csütörtök utolsó percei. Az autónk nesztelenül suhant az autópályán, beborította az éjszakai sötétség, és csak néha-néha villantak fel a szemben jövők fényei. Mindez csak pillanatokra, majd újra csend és sötétség. Nem volt kedvünk beszélgetni az autóban, a hátsó ülésen Gyulus és Endre inkább egy kis szunyókálással várta az éjfélt, legszívesebben én is csatlakoztam volna hozzájuk, de az anyósülésen mégsem illik álomba zuhanni és egyedül hagyni Laudeturt a kormány magányával. Ahogy ránéztem láttam rajta, legszívesebb a lovak közé hajította volna a gyeplőt, a kocsi vezetés nélkül is hazatalál, annyiszor megtette már ezt a 120 km-t. A szomorúságot, a levertséget nem csak az elképzelés nélküli játék és a vereség okozta, annál régebben ülünk a lelátón, hogy mentsvárként ne tudnánk felidézni olyan időket, amikor már az is tapsot ért, ha eltaláltuk az ellenfél kapuját. Természetesen bántott az újabb vereség, a 0-7-s “eredményesség” a nemzetközi porondon, de a csütörtök éjszakai sötétséget nem csak a nap ágyba bújása okozta, hanem azok a lelátói hangok is, melyeket egyre erősebben borították be az arénát. Nem szeretem hallani őket, bár néha-néha a bírói tevékenységre én is elengedek néhány keresetlen jelzőt, de Fradi mezben játszóra soha. Ettől még jogos volt a bírálat, a szurkoló már csak ilyen, képes egy mérkőzésen belül a mennyet és a poklot is megjárni. A csütörtöki éj leple alatt hiába néztem fel az égre, csillagokat nem láttam, csak sötétséget. Akkor a pokol tornácán álltunk, ott meg is fogadtam, ha vasárnap is betlizünk (amivel az ultival nyerni is lehet), akkor az év utolsó mérkőzése volt a Celtic elleni, amikor felülök a lelátóra. Amely a gondolat pillanatában is túlzás volt, de a csalódottság és a szomorúság épp olyan borúval vette körbe a szemem, mint ahogy az éjszaka takarta be a suhanó autónkat. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Győzelmi kényszer

A kezdés előtt nem is juthatott más az eszembe, csak a győzelem. Nem volt alternatíva, nem voltak kifogások, egyszerűen nem tudtam mást elfogadni, mint a három pontot. A mikéntjéről már voltak belső vitáim, szerettem volna végre jó focit, támadó focit látni, kombinatív, egy gólra törő játékkal megnyert 90 percet végig szurkolni. Ezek voltak a “Vágyak netovábbja-i”, természetesen nem Jennifer Anistonnal a főszerepben (talán 20 éve láttam a filmet), hanem azokkal a zöld-fehér mezben öltözött srácokkal akiktől a Slavia Praha elleni továbbjutás után egy rebrovi menetelést vártunk. Mindezt megalapozottan. Néhány millió euróval a zsebünkben nyáron shoppingoltunk egy jót, és bár nagyon sajnáltuk Rebrov mester távozását, de úgy gondoltuk, ez az élet rendje, jön helyette egy topbajnokságban is bizonyított edző, így együtt meg jöhet egy újabb aranykor. Természetesen még nem akarok, és nem is lenne ildomos néhány hónap után mérleget vonni és főleg lehúzni a keresztvizet az eddig látottakról még akkor sem, ha az eredmények és főleg a játék nem úgy alakult eddig, ahogy azt vártuk. Ezért is gondoltam a Gyirmót elleni mérkőzés előtt arra a bizonyos győzelmi kényszerre, melyről tudjuk, nem mindig a “Sziporka Bt.” elvárásai alapján valósul meg. De tegnap este tényleg nem gondolhatott egyetlen fradist szív sem pontvesztést, mert az már olyan vészhangokat erősített volna fel, melyeket a múltheti MTK elleni döntetlen után hallatszottak a lelátóról. Végül a három pont meglett, aránylag magabiztosan, mégis annak a bizonyos kényszernek azt a vonulatát mutatta, melyet az utolsó két bajnokin láttunk, a különbség annyi volt, hogy most hátul nem hibáztunk (talán csak egyszer), elől meg a számtalan kínálkozó lehetőségből kettőt bevertünk. Ennél többre sajnos még nem vagyunk képesek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Elképzelés nélkül

Szombat délelőtt még motoszkált bennem a kisördög, bár a szívem hajtott, de voltak olyan érzékszerveim melyek nem voltak biztosak abban, hogy vasárnap fel kell ülnöm a lelátóra az MTK elleni bajnoki mérkőzésre. Először (megszokásból) “örökrangadót” írtam, de az ujjam nagyon gyorsan rátapadt a “backspace” billentyűre, sima mérkőzésre változtatva a valaha szebb napokat megélt Ferencváros-MTK-t. A 20-s évek kezdetétől a második világégésig nem csak a pályán és a lelátón, hanem a kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is “összecsaptak” a két csapat hívei. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre (és még sorolhatnánk a neveket), adtak igazi rangot és tették társadalmi eseménnyé az örökrangandót. Egy jól ismert anekdota szerint az MTK egyik leghíresebb szurkolója, Salamon Béla (színész, “epés” glosszák írója) örökké lógó szivarjával egyszer Pluhár István mellé állt egy FTC—MTK mérkőzés félidejében, amikor a Magyar Rádió első sportriportere közvetített és odasúgta neki: – Nem tudnál valahogyan bedumálni egy sufnit Háda Jóska hálójába? Mielőtt még elmerengtem volna a múlton, egyből le is fordítottam és át is költöttem a színész legenda mondatát, remélve, hogy ma nem lesz olyan MTK szurkoló aki “betudja dumálni” a labdát Dibusz (Bogdán) hálójába. Arra aztán végképp nem számítottam, hogy nálunk sem lesz olyan játékos aki 90+6 perc alatt egyetlen “értékelhető” gólt sem tud begyömöszölni Mijatovics kapujába. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

OLDALAK
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső