Muzeális lapszemle: MK Döntő(k), 1944.VI.26./1944.VII.3. Ferencváros – Kolozsvár 2:2 / 3:1

Közzétéve: 2009. február 13. péntek | Szerző: lalolib

Sárosi dr. elől Pál tisztáz

Magyar Kupa – döntő, 1944, Ferencváros-Kolozsvár

Amikor először végigböngésztem az 1944. évi Magyar Kupa döntőjéről beszámoló Nemzeti Sportot, néhány pillanatig mereven ültem a gép előtt és azon gondolkodtam, hogy vajon nem lehetne átlépni ezen a döntőn, és egyszerűen tudomást sem venni róla? Vagy csak felkéne sorolni a tényszerű adatokat és az olvasóra bízni, hogy beleolvas-e az eredeti újság hasábjaiba. Az írásom elején még nem tudom eldönteni, talán majd az események visznek tovább, vagy a végén nyomok egy „delete-t” és egyszerűen átlépek ezen az 1944-es Magyar Kupa döntőn.

Közben a szemem megakadt a címlap bal felső sarkában lévő idézeten: „Hol nincs versengés – nincs küzdőhelye bátor erőnek.” Ezzel végleg elvesztettem a fonalat. Egy 1944 júniusában megjelenő sportújság címlapján vajon mit kereshet Kisfaludy Károly idézet, aki a reformkori irodalmunk egyik legnagyobb alakja volt?

Ami még ennél döbbenetes volt számomra, az a beszámoló ezen része:

Vitéz Jaross Andor belügyminiszter, az FTC új elnöke Berauer József dr. alelnök társaságában figyeli a Ferencváros-KAC mérkőzést

Vitéz Jaross Andort, a Ferencváros elnökét pontosan háromnegyed 5-kor fogadta a Ferencváros fogadó bizottsága…Még mielőtt az új elnök válaszolt volna az üdvözlő beszédre, „pihenj”- vezényelt a zöld-fehéreknek, mondván: „Ne álljatok vigyázzba, mert elmerevedtek!”

Vigyázzba állni az elnök előtt? Tudom, mindenki tisztában van azzal, hogy milyen időket éltek át akkor az emberek, 1944 júniusában. De az elnök nevének olvasásától még inkább arra gondoltam, ezt az évet szőnyeg alá kéne söpörni. Jaross Andorról csak egy mondatot, mert többet nem érdemel: 1946-ban, mint a Sztójay-kabinet volt belügyminiszterét, háborús bűnök miatt halálra ítélték és kivégezték.

Ahogy haladtam a beszámoló olvasásával úgy vált előttem mégis csak egyértelművé, hogy nem szabad nem tudomást venni erről az eseményről. Egyrészt méltatlan lenne a kor áldozataival szemben, de méltatlan lenne a mérkőzést megtekintő 28 ezer szurkolóhoz és a pályára lévő játékosokkal szemben is. Mert biztos vagyok benne, itt csak áldozatok voltak. Akiket elhurcoltak, akik a fronton haltak meg, de azok is, akiknek vigyázzba kellett vágniuk magukat, ha az elnök-belügyminiszter belépett az öltőzőbe.

Utólagosan is elnézést az olvasóktól, hogy magával a mérkőzéssel csak néhány mondattal foglalkozom, de képtelen voltam kivonni magam a borzalmak alól.

Magyar Kupa döntő, 1944. június 25. Hungária-úti MOVE-pálya, 28.000 néző.

Ferencváros-Kolozsvár 2:2 (1:0). Mivel akkor még nem volt hosszabbítás, sem büntetők (csak hirtelen halál, de az sajnos nem a focimérkőzéseken), ezért újra játszották a döntőt, amit Kolozsváron rendeztek és nyertünk magabiztosan 3:1-re, ezzel, kilencedik alkalommal elnyerve a Magyar Kupát.

A háború borzalmas éveiben a Ferencváros háromszor nyerte meg a kupát. Bármi is történt, egy rövid ideig bárki is volt a klub elnöke, úgy gondolom, ezeknek a győzelmeknek is van üzenete: vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.

(Lalolib)