Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 07.

Albert Flóri

Tábornoki Zakó

1963. november 17. Ferencváros – Budapesti Honvéd 2:7

A nagy sikerek mellett a focihoz a nagy bukások is hozzátartoznak. Igazán nagy vereségeket csak igazán nagy csapatok tudnak szenvedni. Napoleon hetven győztes csatát vívott, mégis mindenki csak Waterloo-ra emlékezik, meg legfeljebb Lipcsére. Ez mind igaz, de ez akkor is fájdalmas, nagy verés volt.

Nyolc nap hiányzott már csak az egyéves veretlenségünkhöz a bajnokságban. Igaz, a nagyvilágban értek minket közben kisebb balesetek, így kikaptunk a Fenerbahcsétől, a Ploestitől, az Austriától, a Dinamó Zágrábtól (oda-vissza), a szovjet klubválogatottól (2:6), a Braunschweigtől, a Dinamó Moszkvától és a Galata Szerájtól (0:4), de a bajnokságban 22 mérkőzésen keresztül senki nem tudta megállítani a csapatot. Ennél hosszabb sorozatot csak a régi nagyok produkáltak: egyszer Tóth-Potyáék, egyszer Sárosiék és egyszer Kispéterék.

1963 őszén csak egyidényes bajnokságot rendeztek, hogy újra átállhassunk a naptári év szerinti szezonra. Négy fordulóval a befejezés előtt jobb gólaránnyal álltunk az élen – kitalálnák-e, ki előtt? – a Komló előtt úgy, hogy két meccsel kevesebbet játszottunk a többieknél. Mi 9 meccsen 15 pontot szereztünk, következő ellenfelünk, a Honvéd viszont 10 meccsen csak tizenkettőt tudott összekaparni. Gyanútlanok voltunk. Ahogy Micimackó mondta, miután Tigris a fejére esett a fáról:

– Érdekes!

A baj előtti pillanatban még nem volt semmi baj.

A Honvéd jó csapat, Tichy nagy bombázó, de azért rendszerint legyőztük őket. Masszív védelmük volt, keménységért Dudásék nem mentek a szomszédba. Nógrádi és Tussinger stílusosan építette fel a játékot, sőt még Kotász Öcsi is játszott egyszer-egyszer. De a csapat ereje a csatársor volt, benne a többszörös gólkirály Tichy Lajos, az örökmozgó Komora és a fiatal csikók: Nagy Gyuri, Nagy Anti és Katona.

A korábbi hetek nagy eseménye volt a Világválogatott játéka a Wembley-ben az angol szövetség centenáriumán. A TV közvetítette, először és utoljára akkor láttam élőben játszani Puskást – leszámítva az 1955-ös magyar-olaszt, apám öléből, öntudatlan háromévesen. Jól mulattunk az eredményjelző halmazelméletileg precíz megfogalmazásán:

England – Rest of the World.

Di Stefano és Puskás

Kényelmes tempójával számomra Puskás kissé csalódást okozott – 36 éves volt már – a világválogatott egyetlen góljánál mégis ő szöktette tökéletes ütemben a nála csaknem 15 évvel fiatalabb Denis Law-t. Hadd fusson a gyerek! Emlékeim szerint a forradalom óta ekkor jelent meg az első fénykép Öcsiről a Képes Sportban.

Bár a Milan-Santos Világkupa-döntő miatt például Pelét és Riverát nem válogathatták, jutott azért elég világklasszis a Wembley-be is: Jasin, Djalma Santos, Di Stefano, Eusebio, Schnellinger, Kopa. Az angol válogatott jól játszott és nyert 2:1-re. Látszott, hogy kereshetnek valamit a következő VB-n. Jól megtanultak focizni – tőlünk.

Ezekre a napokra esett a 6:3 tizedik évfordulója. A „Magic Magyars”-nak még nagy respektje volt odakint, így aztán nem csoda, hogy apám két londoni vendége örömmel elfogadta a meghívást a Stadionba. – Hadd lássanak egy kis igazi focit az angol darálás után – gondoltam – ha már a szakszerűtlen válogatás miatt nem láthatták a Flórit a Világválogatottban. Mit mondjak, igazán tetszett nekik a meccs. Nem úgy, mint nekem.

A szürke, hűvös vasárnap délután 65 ezren jöttünk össze. Varga Zoli a veséjét fájlalta és nem játszhatott, amit persze sajnáltunk, de ha egészséges lett volna, a néhány nappal korábban négy góllal bemutatkozott Juhász Pistának kellett volna kimaradnia.

0:1

Természetesen támadólag léptünk fel, ám a 4. percben Tichy kapufája után Nagy Gyuri bekotorta a labdát a kapunkba, 0:1. Két perc sem telt el és Mátrai haza akart adni, de nem nézett fel, oldalról elgurította a labdát Aczél mellett, az a gólvonallal párhuzamosan vánszorgott és Katona nevetve bepöccintette, 0:2. Mátrai újabb rossz hazaadása után Tichy mellé lőtt.

– Mint pók a falon! – sziszegte apám, ezúttal nem a megszokott Ötéves Terv, hanem az ajándékba kapott Peter Stuyvesant mellől.

A 15. percben Tichy megelőzte Páncsicsot és Mátrait, 0:3.

– Három éve is a 20. percben már 4:0-ra vezetett ellenünk a Honvéd – legyintett valaki mellettünk.

– És mi lett a vége? – kérdeztem reménykedve, mert azokból az évekből még nem voltak emlékeim.

– Kikaptunk 4:2-re. – Hát ez nem nyugtatott meg.

De a csapat nem adta fel. A csatársor kifejezetten jól játszott. Juhász két helyzetet is kihagyott, majd Flórit ápolták, miután összefejelt Marosival. Alighogy visszajött, Rákosi passzából szépített, 1:3. Talán van még remény!

Egy közvetett szabadrúgás – Honvéd sorfal a gólvonalon

Tűz alatt tartjuk a Honvéd-kaput. Újabb Albert-helyzet, aztán megint Flóri lő, de Marosi kivágja a gólvonalról. Fenyvesi II. lő fölé, majd az osztrák Vlahojanisz Juhász buktatása után tizenegyes helyett közvetett szabadrúgást ítélt. Az akció egyetlen eredménye egy díjnyertes sajtófotó „Emberi színjáték” címmel, Flóri főszereplésével. Pedig ha itt szépíteni tudunk …

Díjnyertes fotó!

A második félidő ugyanúgy kezdődött, ahogy az első: a lehető legrosszabbul. Komora átslalomozott a leszúrt karók, akarom mondani a védőink között és 1:4. Ezt már megette a fene.

1:4

De vesszőfutásunk tovább tart: Katona kicselezi Páncsicsot (1:5), majd az Aczél-Mátrai duó újra előadja a Tévedések vígjátékát és gólhoz segíti Komorát (1:6). Lemegy Vilezsál Oszi, aki még az első félidőben megsérült. Már úgyis mindegy. Apatikusan nézzük, ahogy Tichy Lajos bebombázza a hetediket (1:7). Csak lenne már vége!

Tichy gólja

A 80. perc táján megszólal a B-közép és hamarosan vele zúgja az egész Stadion:

– Nem baj, fiúk! Nem baj, fiúk!

Nagyításhoz klikk a képre!

A bíró nagyvonalúan nem ad tizenegyest ellenünk. Már letelt a 90 perc, amikor Albert végre megfirkálja a védőket és a léc alá lő, 2:7. Utána odaszólt valamit Marosinak, ebből kisebb lökdösődés támadt. Ha máshogy nem ment, legalább verbálisan megpróbált kiegyenlíteni.

A meccset a védelmünk veszítette el: 90 perc alatt kaptak annyi gólt, mint előtte kilenc meccsen. Mészáros Dodó:

A védelmünk csődöt mondott. Mátrai különösképpen döntő hibákat követett el. Bizonytalan volt, rosszul helyezkedett, négy gól született az ő oldalán.

Mátrai ekkor játszott utoljára jobbhátvédet a Fradiban – a válogatottban viszont még évekig. A Mátrai – Páncsics – Novák felállásban sem előtte, sem utána soha nem játszott a hátvédsor. Pedig nem voltak idegenek nekik ezek a posztok: Mátrai sokszoros válogatott jobbhátvéd volt, Páncsics az ifiben és az NB-I-ben is mindig centerhalfot játszott, Novák pedig Szombathelyen többnyire balbekk volt. A dolog érdekessége, hogy ugyanez a három ember 1967-ben Novák – Mátrai – Páncsics felállásban már nem rés, hanem erős bástya volt: 27 meccsen mindössze 16 gólt kaptak a bajnokságban. (Az utolsó meccseket már nem számoltam bele, mert ott a fiúk már szezonvégi kiárusítást tartottak – miközben szegény Lakat Karcsi bácsi, akit nem mertek beavatni üzelmeikbe, egyre csak azt számolgatta, hogy Takács II-ék, Sárosiék, Kocsisék melyik pont- és gólrekordját tudnák megdönteni.)

El kell ismerni, hogy a Honvéd tényleg jól játszott. Persze, minden csapat úgy játszik, ahogy az ellenfél hagyja. De vajon mit érezhetett Kispéter Miska, a legnagyobb fradista a Honvéd kispadján? Talán ugyanazt, mint Kocsis Sanyi, aki miután Honvéd-színekben négy gólt lőtt-fejelt a Kinizsinek, a zuhany alatt a Fradit siratta.

Ahogy a meccs után búsan bandukoltunk a belső körfolyosón, lentről egyre erősödő morajt hallottunk. Több százan vonultak menetoszlopban, zöld-fehér zászlók alatt és azt kiabálták:

– Nem hagyjuk! Nem hagyjuk!

A Honvéd attól kezdve igazi mumusunk lett. Évekig úgy féltem Tichyéktől, mint a tűztől. 1964-ben végig velük futottunk versenyt és csak nagy nehezen tudtuk megelőzni őket. Ősszel 4:1-re kikaptunk tőlük – igaz, a lábatört Albert nélkül. 1965 tavaszán 3:0-ra vesztettünk úgy, hogy Géczi több biztos góltól mentette meg a kapunkat. Később a Honvéd visszaesett és a Vasas, majd a Dózsa lett a fő rivális, de még ezekben az években is gyakran kikaptunk a kispestiektől és nem ritkán több góllal.

Azzal vigasztaltam magam, hogy a vesztett pontokat tekintve még mindig vezetjük a bajnokságot. De mit mondok holnap a suliban nagypofájú MTK-drukker haveromnak, Mandlernek?

-szabom-

2 hozzászólás a(z) Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 07. bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST