Ha Albert, akkor Fradi, ha Fradi, akkor Albert – két, egymástól elvá­laszthatatlan márkanév.

Amikor a saját nevelésű Albert Flórián 1958 őszén feltűnt a ferencvárosiak első csapatában, a klubnak olyan szük­sége volt rá, mint egy falat kenyérre. Hosszú évek teltek el az együt­tes legutóbbi bajnoki címe óta, ráadásul az 1950-ben a Dózsába vezé­nyelt gólgyárost, Deákot sem sikerült megfelelően pótolni; az egyik centerjelölt például a hátvédsorban kötött ki.

Albert az idő tájt, 17 éves, és hatalmas tehetség. Benne látják a jövő nagy középcsatárát. Csak úgy rugdossa a gólokat, technikailag kifogástalan, pompásan hozza helyzetbe társa­it is. No és a cselei! 1959-ben már válogatott, még abban az évben mesterhármast lő Jugoszláviának (4-2), a tripláját 1962-ben, a Bulgá­ria (6-1) elleni vb-csoportmeccsen megismétli. Közben az első osztály legeredményesebbje – kétszer is. A várva várt pillanat, a bajnokság megnyerése 1963-ban érkezik el; a Fradi 14 éve vágyakozott erre a si­kerre. Noha a következő esztendők sem mentesek a diadaloktól, kétséget kizáróan az 1966-os és az 1967-es év a csúcs. Albert akkor már Császár, és meg is „koronázzák”: 1967 végén megkap­ja a legjobb európai játékosnak járó díjat, a France Football aranylab­dáját. Abban az évben Magyarországon is a legjobb labdarúgó. 1966- ban az angliai világbajnokságon remekel, aminek köszönhetően 1967 januárjában két hetet tölt a brazil Flamengónál.

Az 1969-es esztendő pályafutása mély-, egyúttal fordulópontja. Klubjával csak har­madik a bajnokságban, és a válogatottal sem jut ki a mexikói vb-re, de ami ennél is nagyobb baj, hogy a koppenhágai világbaj­noki selejtezőn elszakad a térdszalagja, ami érdemben pontot tesz csodálatos karrierje végére. Az utolsó öt év már csak szenvedés a Császár számára: lábadozás, rehabilitáció, formakeresés, egyre kevesebb jó játék, mi­közben a Ferencvárossal és a válogatottal sem tudja hozni a korábbi eredményeket. Végül belátja, hogy eljött az idő a búcsúzás­ra. El kell ismerni, hogy hiányát az FTC és a magyar labdarúgás mindmáig nem tud­ta pótolni. Tovább olvasom →