Jegyzetek

Elfeledett ellenfelek – Budai 11

A XX. század elejét a történelem “boldog békeidőként” jellemzi. Magyarországon, a dualizmus idején rohamos fejlődés és ennek következtében életmódváltás vette kezdetét. A dualizmus korának kormányai jelentős szerepet vállaltak az ország művelődésének, infrastruktúrájának, gazdaságának fejlesztésében. A magyar társadalom jelentősen átalakult. Ennek fő jellemzője a polgárosodás volt. Azonban ez a kor sem volt tökéletes, aki olvasta Kodolányi János “Boldog békeidők” regényét, azok szembesülhettek a Monarchia utolsó éveinek kíméletlen őszinteségű társadalmi kórképével, a század eleji polgárság kiúttalanságának ábrázolásával, a kis sváb cseléd, Kádi sorsán keresztül. Labdarúgásunk kezdete is az évszázad nyitányához köthető, szeretett csapatunk 1900. március 25-én játszotta le első, barátságos mérkőzését a Soroksári úton az Óbudai Torna Egylet csapatával. Tudni kell, hogy ekkor még csak kihívásos alapon, ötletszerűen jöttek létre mérkőzések. Az Elfeledett ellenfeleink sorozatunk mai emlékezete egy olyan klubot szeretne a feledésből néhány Fradihoz köthető emlék felidézésével közelebb hozni, mely alig-alig ismert a jelenben. Mely soha nem nyert bajnokságot, ezért “jelentős szerepet sem töltött be” a magyar labdarúgásban. 1900-ban 33 sportbarát alakította Óbudán a “33 Football Clubot. Hogyan lett a 33-ból 11? Erre még visszatérünk, de egyenlőre maradjunk a kezdeteknél. A klubnak saját pályája nem volt, így mindig “vándorolt” az épp bérelt pályák között. Vetélytársuk, Óbuda másik csapata a III. Kerületi Torna és Vívó Egylet, akik három évvel hamarabb, 1887-ben alakultak és ők is több alkalommal szerepeltek az első osztályban. A két óbudai klub 1911 és 1937 között együtt szerepelt az első osztályban (a III. kerület az 1996/97-es, és a az 1998/99-es bajnoki idényben tagja volt az NB I-nek) mi mégis a Budai 11 csapatát választottuk, mert velük több bajnoki mérkőzést játszottunk, melyek közül van kettő, melyek jelentősen befolyásoltak egy elvesztett bajnoki címet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Elfeledett ellenfelek: Tatabánya

Csepel után Tatabányára utazunk, egy olyan ellenfélhez mely közel 60 éven át számtalan alkalommal tört borsot az orrunk alá. Emellett harminc éven át jelentős szerepet is játszott a magyar labdarúgásban, és bár bajnoki címet nem szerzett, de egyszer ezüstérmes és négy alkalommal bronzérmes lett a magyar bajnoki mezőnyben. Csepelen a gépgyár, Tatabányán a bányászat adta a keretet a labdarúgáshoz, de míg Csepelen a két háború között is volt élvonalbeli labdarúgás, addig a tatabányai foci sikerei kizárólag a szocializmus évtizedeihez fűződnek, pedig a klubot 1910. február 6-án alapították. Akkor már több mint száz éve folyt a bányászat a Gerecse és a Vértes közötti völgyben, ahol a XVIII. században fedezték fel a szénmezőket. Az igazi fellendülés a XX. század első évtizedére tehető, amikor más iparágak is megtelepedtek a városban: brikett és cementgyár épült a boldog békeidők éveiben. Ezek jelentősen hozzájárultak a Tatabányai Sport Club megalakulásához, bár az I. Világháború meggátolta a tatabányai labdarúgás fejlődését is, de a húszas években már a legnépszerűbb sport volt a bányászok között. Annyira azért nem volt tőkeerős a labdarúgásuk, hogy a 1925/26-ban bevezetett profi bajnokságban nevezni tudjanak, de élvonalbeli álmaikat egy pillanatra sem adták fel. A fellendülést, a változást, a sikereket a második világégés után, a szocializmus magyarországi térhódítása hozta el. A nehézipart támogató pártpolitikai irányelvek jótékonyan hatottak a tatabányai csapatra és történetük során először az 1948/49-es bajnoki idényben szerepeltek a legjobbak között (edzőjük az egykori ferencvárosi összekötő, Székely Béla volt), ahol csak a 13. helyen végeztek, így azonnal visszaestek a másodosztályba. Az 1950-es csonka idényben újra felkerültek az élvonalba, de a bajnoki tabella utolsó helye ismét a kiesést jelentette a bányászcsapat számára. Az újabb fordulatra hat évet kellett várni, mely egy újabb félbeszakadt bajnokságot eredményezett a Forradalom és Szabadságharc évében. Bajnokot nem hirdettek (nem is lehetett, hiszen volt csapat mely 22, és volt olyan aki csak 17 bajnokit játszott), ettől függetlenül a Tatabánya a 7. helyen végzett és megtartotta NB I-s tagságát. Egészen 1992-ig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Elfeledett ellenfelek – Csepel

Amikor először felmerült a gondolat az elfeledett ellenfelek sorozatról, több csapat is “beugrott” a kosárba. A Csepel nem tartozott közéjük, és ha megkérdezték volna, hogy a vasgyári csapatot milyen időszakhoz kötném, kapásból a hetvenes éveket mondtam volna, azt is egy “Fradi kötődés” miatt, hiszen emlékszem egy mérkőzésre, amikor is Branikovits László nem zöld-fehérben, hanem a Csepel színeiben lépett a pályára az Üllőit úton. Sokunk számra, ha valaki azt mondja, hogy Csepel, nem a foci ugrik be, elsőre a gyár, majd a szimbolikus teherautó (aki volt katona annak végképp nem kell bemutatni), vagy csak simán egy budapesti kerület, mely mellesleg a Duna egyik legnagyobb szigete is, rajta a lakihegyi adótoronnyal. Pedig ennél sokkal többet érdemel, hiszen szerves része a történelmünknek. Az Acél- és Fémművek közel száz évig nem csak Csepel fejlődését határozta meg, hanem fontos láncszeme volt a magyar gazdaságnak. A gyárat a XIX. század végén, több kisebb gyár összevonásával alapította Weiss Manfréd. Az első világháború idején főleg hadiüzem, majd jöttek a szerszámgépek, majd az “acélkorszak”, benne autó- és repülőgyártással. 1944-ben a németek, 1948-ban a kommunisták vették birtokukba a gyárat, 1956-tól a rendszerváltásig “eltörölve” Weiss Manfréd nevét, Csepel Vas- és Fémművek néven működött a gyár. Ezen idő alatt a csepeli labdarúgás is a gyárhoz kötődik, sikerei, majd hanyatlása elválaszthatatlanok a gyár történetétől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Sípszó helyett: Elfeledett ellenfelek

Normál körülmények között most éppen az aktuális bajnoki ellenfél (03.21. Felcsút) elleni beharangozónk kerülne ki az oldalunkra. De jött, látott és reményeink szerint nem fog győzni egy aprócska, de annál veszedelmesebb vírus mely karanténba küldte a fél világot, bezárva minden rendezvényt, legyen az koncert, színház, vagy sokunk kedvenc szórakozása, a labdarúgás. Félbeszakadt a bajnokság és bár magabiztosan vezetjük a tabellát, útban vagyunk a bajnoki címvédéshez, de március 16-tól minden bizonytalanná vált. Hogyan tovább? Mi lesz a bajnoksággal, az ebből adódó nemzetközi szerepléssel? Bármennyire is szeretnénk a harmincegyediket és egy újabb csoportkört, most ez nem fontos. Nagyon, de nagyon nem fontos. Először a ránk törő vírust kell legyőzni, kisöpörni a világunkból, újból nagyot szippantani a levegőből, élvezni a tavaszi virágzást, a rügyező fákat, sétálni az utcán, átölelve a szerelmet, kezet fogni a baráttal, az ismerőssel és utána lehet újból tervezni, álmokat szőni és a Szentély lelátóin énekelni a himnuszunkat. Talán hosszú lesz az út, de biztos vagyok benne, hogy győzni fogunk. Addig sem süllyedhetünk apátiába, bár kerülni kell minden közösségi életet, nekünk Fradistáknak van miből erőt meríteni. A “lábaink” előtt hever labdarúgásunk 120 éves története, benne örökké emlékezetes győzelmekkel, legendás játékosokkal, kalandos túrákkal (főleg a két háború közötti években), melyekből sok az évek során a feledés homályába merült. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Zárolt ötös

Az 1600-s évek elején, amikor a londoni Globe színház leégett, a színészek a maradványok előtt búsan ácsorgó Shakespeare-hez fordultak: — Mester, miről fog szólni a következő darab? Biztatni akarták, vagy csak saját maguk bánatát akarták továbbadni? Ezt nem tudjuk, ahogy a maga a történet is lehet, hogy csak legenda, de a kérdés után az írófejedelem könnyes szemekkel felnézett, széttárta a karjait és a romokra mutatott: — Hol mutatnánk be a darabot? Uraim, nincs előadás közönség nélkül! Nincs aki sírjon, nincs aki tapsoljon, nincs aki átélje azt, amit Ti, kedves barátaim át adtok a közönségnek. Azóta több mint négyszáz év telt el, a jelenben nem a tűzvész pusztít, a Szentélyünk is ép olyan pompázatosan tornyosul az Üllői úton mint a megnyitón, de élet nem akkor költözik bele, amikor kifut a zöld gyepre a csapat, hanem akkor amikor megtelik a lelátó, amikor együtt dobban a szív és együtt éljük át azt a csodát, amit a labdarúgásnak nevezünk. Szurkolók nélkül olyanok vagyunk, mint anno a Globe színház lett volna közönség nélkül. Ezt nem látni, ezt nem érezni több mint bűn, ez balgaság. A jelenünket nem tűzvész, hanem egy fránya vírus próbálja semmissé tenni, mely ellen csak összefogással és határozott intézkedésekkel lehet felvenni a harcot. És nem egy karanténba zárt focielőadással. Amikor szinte egész európai foci leáll, mi még rendezünk egy (remélem nem többet!) fordulót. Miért is? Nincs rá értelmes válasz, de még magyarázat sem, pedig abban nagyon jók vagyunk. A hét első napjaiban, amikor már egyértelmű volt, hogy be kell zárni az iskolákat, biztos voltam benne, hogy forduló sem lesz. Ahogy nincs értelme a színpadra lépni nevetni vagy sírni vágyó közönség nélkül, ahogy nincs értelme kiállni a katedrára tanulni vágyó gyerekek nélkül, úgy nincs értelme mérkőzést sem rendezni szurkolók nélkül. A zárt kaput eddig büntetéssel kapcsoltuk össze (annak sincs semmi értelme), és szombaton is büntetve voltunk. Nem csak a szurkolók, de a játékosok is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Elfogytunk?

Voltak kétségeim az egerszegi kirándulással kapcsolatban. Ez az “igazmondó” mondat nem a reggeli kávém után ötlött fel a döntetlenünk bizonyításához, hanem már napokkal korábban. Kezdődött azzal, hogy néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy Zubkov és Isael sérült. Nem volt egy happy hír, főleg Isael pótlásánál vakargattam a buksi fejemet, hiszen a játékunk alapja a “gyöngyhajú” brazil, de úgy voltam vele, ott van az új téli szerzemény Lódico, de eszembe ötlött Skvarka is, ő talán rutinosabb, de mozgásba kellett hoznom a memóriámat, hogy emlékezzek, mikor is láttam utoljára a pályán. Hiába tekergett az agyam, a végén ki kellett nyitnom a honlapunkat és megnéznem: december 15-én a DVTK ellen. Zubkov helyett meg ott van Varga Roli, legalább a “jobb” helyén játszhat, erre sem volt példa az elmúlt évben. Az sem növelte az optimizmusomat, hogy bár az Üllői úton nagyon szép képet mutat a statisztika, de Zalaegerszegen majdnem “ikszre” állunk, benne örökké emlékezetes győzelemmel (1976) és döntetlennel (Éljen, Szabó Zsolt!) és bizony elég sok vereséggel, melyekre talán nem is olyan véletlenül, de nem akartam emlékezni. Mindezek ellenére azért fel kell dobni az érmét és megvárni amíg a másik oldalára huppan, hiszen hiányzók nélkül is simán nyernünk kell. Mi a bajnoki címért, ők meg a kiesés elkerüléséért küzdenek. De a labda gömbölyű, történt már ilyen, Dávid is képes volt egy parittyával leteríteni Góliátot (az óriás “fejeltávolításától” most eltekintenék). Az évfordulóra készülő hazaiakat az is feldobhatta, hogy az előttük állók betliztek, így ha pontot vagy pontokat szereznek, közelebb kerülhetnek az “üldözőkhöz”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Nem szökött el a győzelem

Annak ellenére, hogy szeretek kutakodni a történelem viharaiban és mindig is foglalkoztatott a történések naptári meghatározása (vajon honnan tudjuk, hogy Julius Caesar több mint kétezer éve éppen január 10-én lépte át a Rubicont?), mégis amikor szombat délelőtt a naptárra nézve szembesültem az idő “szökésével”, egy kissé elbizonytalanodtam. Azt persze tudtam, hogy mint oly sok minden a szőkőév/nap kiagyalása is a rómaiakhoz köthető, de azzal már csak egy kis kutakodás után szembesültem, hogy valójában tévesen nevezzük február 29-t szökőnapnak, mert valójában 23-a “duplázódik”, így 24-e szökik el, vagyis ad egy plusz napot négyévente februárhoz. A meccsnap annyit egyből hozzátett a naptári “értekezésemhez”, hogy elővettem a legalapvetőbb számolási eszközt, és az ujjaimmal gyorsan visszaszámoltam, hátra 24-e múlt szombatra esett, mert akkor legalább találtam volna egy plusz indokot a vereségre, mert azt egy hét után sem volt könnyű megemészteni. Nem történt tragédia, bárki beleszaladhat egy zakóba, tegnap a verhetetlennek vélt Pool is kapott egy hármast Watfordtól, mégsem tudtunk egykönnyen túl lenni a kövesdi fiaskón. Már a stadion agorájában készülődtünk a kezdésre, mégis téma volt a múlt heti vereség. Abban gyorsan megállapodtunk, hogy felejtsük el az egészet, bár bennem azért ott motoszkált a kisördög, hogy vajon a csapat képes lesz-e visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, vagy a kelleténél tovább fog-e  húzódni az a bizonytalanság, mely úgy csapott le Kövesden, mint Freddy Krüger vaskarma a fiatal lányokra. Ezen túl az is kérdés volt, hogy vajon a többi csapat, mely eddig elég kilátástalan esélyekkel lépett a pályára ellenünk, mennyit is tanult abból a taktikából amellyel Kuttor Attiláék alaposan megleptek bennünket. Az persze már más kérdés, hogy a múltheti “álomfoci” után hogy a fenébe tudtak kikapni a Zetétől, de ezt hagyjuk, irány a kuka, nekünk ennél sokkal fontosabb dolgunk volt, be kellett gyűjteni a három pontot a manapság nem éppen acélos Debrecentől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Ez most nagyon fájt

Még az is felvetődött bennem, hogy ma sztrájkolok, vagy eljátszom a bűn és bűnhődést, vagy simán ki sem bújok az ágyamból, magamra húzom a paplant és megpróbálom kikapcsolni az agyam. Nem a vereség miatt, mert az mindig benne van a pakliban (még ha nem is szoktunk hozzá), hanem a “hogyan” miatt. Azt megemészteni, hogy 70 percig szinte semmi közünk sem volt a játékhoz és a kövesdiek azt csinálták velünk, amit általában mi csinálunk az ellenfeleinkkel, azt megemészteni nem egyszerű feladat. Félidőben látni a 0-3-at és a 30:70-s labdabirtoklást, az ijedt játékot, egy hatalmas gyomrossal ért fel. Azt persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, de a múltheti eredményes tankolás után egy kicsit (talán nagyon is) elhittük, hogy innentől már fáklyák és örömtüzek kísérik az utunkat és rutinból megoldunk mindent. Eddig is voltak nehéz meccseink, volt mikor kettős terhelés alatt kellett bizonyítani, mégis a végén mi örülhettünk. Ráadásul fél éve kaptunk ki utoljára, akkor is “túlrotált” csapattal, magabiztosan vezetjük a tabellát, vajon mi gondunk lehet Mezőkövesden? Oké, egy kicsit nehézkes lesz, de a végén úgyis behúzzuk a három pontot. A megszokás nagy úr, de egyben veszélyes is. Aminek tegnap meg is lett a böjtje, de mielőtt bárki is azt hinné, hogy a világvégére készülők, azoknak csak annyit, az még reményeim szerint nagyon messze van. Persze mindent megteszünk, hogy egyszer a Földünk is bemondja az unalmast és visszavegye azt, ami az övé volt évmilliók óta, mégis remélem, időben ébredünk és megpróbáljuk enyhíteni az eddig okozott károkat. Ebben most nincs benne semmilyen áthallás, ez csak kikívánkozott belőlem, vagy csak próbálom húzni az időt, mert őszintén nagyon nincs kedvem a tegnapi “vesszőfutásról” bármit is papírra vetni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST