Fotelszurkoló

Feljegyzések a fotelból – Nem mindig győz az igazság

Mivel a “Népjóléti Bizottság” szabadszombatot rendelt, így a Videoton egy nappal többet pihenhetett (rájuk is fért), nekünk meg volt egy plusz napunk arra, hogy felkészüljünk az ősz egyik legfontosabb mérkőzésére. Ha nincs a fehérváriak nemzetközi szereplése, számomra egy Videoton meccs nem több az “átlagnál”, kevés a közös a múlt (még 100 bajnokit sem játszottuk velük), de a hirtelen rájuk szakadt népszerűség és a névváltoztatás kissé bohókás módja a kelleténél jobbak rájuk terelte a figyelmet. Ehhez jött még az is, hogy ebben a bajnoki szezonban is velük fogunk megvívni a harmadik csillagunkért és mivel eddig már két pontot “vertünk” rájuk, egy esetleges győzelemmel plusz levegőhöz jutottunk volna. Persze ez csak elméletben és a Fradi-szívünkben jelent meg, mert bármennyire is fájó leírni, nemzetközi téren amit mi szerettünk volna megvalósítani, azt a Videoton hozta, ráadásul a magyar focinál magasabban jegyzett csapatok ellen. Ezen túl (amit szintén fájó bevallani), náluk sokkal átgondoltabb a csapat menedzselése, ők nyaranta/telente nem cserélik ki a fél csapatot, hanem ha nem jönnek az eredmények, új edző után néznek. Még akkor is, ha éppenséggel megnyerik a bajnokságot. Mi meg büszkék voltunk arra, hogy közel 5 éven át kitartottunk, sőt, szinte angyali rögeszmével hajtogattuk, hogy minden rendben van, a Ferencváros történetének egyik legsikeresebb edzője (némi túlzással) ül a kispadon. Nem akarom elvitatni Thomas Doll bajnoki és kupaérdemeit, de nemzetközi porondon lenullázta a Fradit, amiben természetesen nem csak ő volt a ludas, de rajta kívül még senki nem tette fel kezét. Pedig kellett volna, hiszen az továbbra sincs kitéve a kirakatba, hogy vajon ki vagy kik felelnek azért, hogy papíron bőven megvagyunk, de a Videoton elleni rangadónak becézett mérkőzésen jónéhányan vannak olyanok, akiket “jó pénzért” megvettünk, de halvány dunsztunk sincs róla, hogy most vajon éppen hol vannak. Koch legalább már előkerült, gondolom ő is csak kényszerűségből, hiszen a belső védőink továbbra is maródiak, így túl sok variációs lehetősége egyenlőre még nincs az új edzőnknek. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Új seprű még nem seper

Thomas Doll “közös megegyezéssel” való elküldése felért egy villámcsapással. Nem mintha bárkit is váratlanul ért volna, hiszen népiesen szólva benne volt a levegőben, és még nagyot sem kellett szippantani ahhoz, hogy túl sokat morfondírozzunk rajta. Abban a legtöbb szurkoló egyetértett, hogy ideje volt váltani. Túl hosszú volt a közel öt év. Ha csak a hazai eredményeket nézzük, Doll örökre beírta magát a Fradi történetébe. Bajnoki cím, három Magyar Kupa-, két Szuperkupa- és egy Ligakupa-győzelem került fel Doll adatlapjára. Ehhez jön még 245 mérkőzés, mellyel nagyon előkelő helyen tanyázik a Fradi edzők örökranglistáján. A gond az, hogy ezen a bizonyos adatlapon vannak hiányok. A 147 bajnoki meccs mellé csupán 16 nemzetközi tétmérkőzés párosul – eredmény nélkül. Totál bukta az európai kupaküzdelmek eredménysora, két fordulónál többet nem sikerült mennünk egyik évben sem, pedig a feltételek és főleg a Fradi dicsőséges múltja is megkövetelte volna azt, hogy ne essünk ki olyan csapatok ellen, akiket évtizedekkel előtte még az edzőpályára sem engedtünk volna. Volt pénz, volt paripa, de valami nagyon hiányzott a táncból, és hiába volt jó a zene, a báltermet is szépen feldíszítették, de úgy, ahogy a régi dzsentri világban, a díszletek csak egy ideig tudják eltakarni a rossz előadást. Ebből aztán tényleg nem jöhetett ki más, mint a váltás, melynek időzítésén lehet csóválni a fejet, mert mi van akkor, ha nincs a Paks elleni pontvesztés, és veretlenül vezetjük a bajnokságot. Akkor is elküldik, vagy az új edzőnek tovább kell “bujdokolni” valamelyik szállodában és arra várni, hogy a csapat betlizzen? Mert az Rebrov bemutatásakor kiderült (nem volt túl nagy titok), hogy az EL kiesésünk után már kerestünk edzőt…csak a csapat nyerte az első négy fordulót és az kínos lett volna, hogy egy “menetelő” csapat trénere kerül lapátra. Ennyi a rövid történet, kedden menesztés, szerda délelőtt bemutatás, délután meg már edzés. Szombaton meg bajnoki. Új edző, új elképzelés, új taktika? Vajon látunk néhány cseppet abból a vízsugárból mely reményeink szerint letarolja az NB I-et? Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Antifoci és tehetetlenség

Lassan gyülekeztünk szombat délután az Üllői úton. A nap is bevetette minden erejét, körbeölelte az arénát, ha felnéztünk rá kajánul mosolygott, kellett nektek az augusztusi hőségben délután meccsre jönni, miért nem maradtatok otthon, ahol légkondi be, sör a kézben, és ha valami nagyon nem tetszik a látottakból, még mindig ott a kézben a távirányító. De mi inkább felvettük Ehnaton fáraó szerepét, kitartottuk karjainkat a nap felé, vidáman üdvözöltük a nap istenét Atont, nem törődve az égető sugarakkal. Bejutva a stadionba már “békésebb” kép fogadott, fejünk fölött tető (most erőlködj napocska!), a pulton hideg sör, körülöttünk zöld-fehérbe öltözött “népség”, vajon mi kell még? Győzelem – vágtuk rá egyhangúan, túl sok vita nem alakult ki, legfeljebb azon sopánkodtunk, hogy milyen gyorsan ki tud ürülni a pohár. – Kiszívta a nap – mosolygott mellettem Laudetur barátom, miközben az eshetőségeket latolgattuk. Van ugyebár a mumus vagy bubus szó, tudjátok, a néphiedelemben vele riogatták a csintalan gyerekeket. Ez a rosszindulatú szellemlény azzal traktált, hogy bizony az elmúlt hat Paks elleni meccsből csak egyet tudtunk megnyerni, azt is az atom otthonában követtük el, hazai pályán utoljára ez a “fegyvertény” 2016-ban sikerült. A mumus még be sem fejezte a mondókáját, már ott toporgott előttünk Püthagorasz, a számmisztika nevében és arról próbált meggyőzni, hogy nem csak a bolygók keringését, de az emberek sorsát is a számok irányítják. 4, 3, 2 – nem bonyolult a folytatás, manapság már egy bölcsődés is rávágná a következő számot. – Ne hogy már csak egy gól lőjünk! – Püthagorasz is visszahúzhat és tovább vizsgálhatja a numerolóigát, mi inkább felbaktatunk a lelátóra, már csak néhány perc és útjának indul a “gyönyör”…legalábbis akkor még úgy hittük. Egy felhő is elkúszott az égen, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy nem minden arany ami fénylik, de erről 45 percig nem nagyon akartunk tudomást venni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – A kevés is néha elég

Ennyi év után pontosan már nem emlékszem rá, hogy vajon Vajda tanár úr (kémia), vagy Soltészné Göbös Terézia (matek) ajándékozott meg egy “bölcselettel”, miszerint néha a “kevécske is elég lehet egy kettecskéhez”, de visszagondolva az akkori matek tudásomra, valószínűleg Teréz néni volt, aki a szokásos, éppen csak görbülő dolgozatomat értékelte, amire nagyon büszke voltam, főleg annak fényében, hogy a “kettecske” is úgy jött össze, hogy abban Bátyai Karcsi barátomnak döntő szerepe volt. Teréz néni viccesnek szánt, de inkább röhejesnek tetsző “csé” betűi tegnap késő este óta, amikor is Pintér Csaba hármat fújt a sípjába és befejezettnek nyilvánította a Fradi kisvárdai stadionavatóját ötlött fel bennem, melyben nem csak a fiatalságom emléke okozott bizsergető érzést, hanem az a tény is, hogy legalább a másnap reggeli fotelos jegyzetemet valamivel el tudom indítani. Nem lesz egy világrengető alkotás, de azt tudtam, egy kicsit húzni kell majd az időt, mert magáról a 90+valahány percről túl sokat legfeljebb Solohov tudott volna írni, ha Kisvárdát áthelyezi a csendesnek éppen nem nevezhető Don folyó partjára. Mivel azonban nem vagyunk kozákok és az első világháborút is csak a történelem könyvekből ismerjük, így nem marad más, mint össze kell gyűjteni a foszlányokat és valamit le kell pakolni az asztalra. Legfeljebb ez csak egy “kevécske” jegyzetecske lesz (ígérem több “csé-vel” nem borzolom az idegeket), amiről főleg én tehetek mint amatőr firkász, de engedtessék meg egy halk megjegyzést, vagy inkább kritikát, hogy a semmiről tényleg csak az orosz irodalom klasszikusai tudtak köteteket megtölteni. Persze húzhatnám az időt magával a kisvárdai stadion avatójával is, viccelődhetnék is azzal, hogy itt bizony még “nem tűnt el a fű” mint a másik település csodastadionjában, ahol valószínűleg a locsolóember is hőgutát kaphatott. A pikírtség helyett inkább örömködni kéne, hogy itt az újabb vidéki fellegvár egy minden bizonnyal kedves kisvárosban (én is ilyen kedves kisvárosban lakom – stadion nélkül), ahol abban a hitben ringatták magukat, hogy először húzzuk fel a várfalakat és csak utána alapozzunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Tanulságos győzelem

Múlt és jelen. Mint két testvér, mint két szerető, mint két barát, úgy kapcsolódik össze, úgy öleli egymást, hogy tudja, egymás nélkül nem tudnak és talán nem is lehet élni. Különleges két napon vagyok túl, az előbbi bevezető mondatot sem egy dili-doki disszertációjából csentem, hanem részese lehettem. Pénteken kezdődött az “időutazás” Bátyán (Kalocsától 5 km), a már hagyományos Fokhagyma-fesztivál “nulladik” napján, a Fradi öregfiúk és a környék “öregjei” közötti mérkőzéssel. Annyira már sajnos nem vagyok fiatal, hogy akik a nyári tikkasztó hőségben kifutottak a zöld gyepre, azokat 10-20-30 évvel ezelőtt az égig érő Üllői úti fák árnyékában is láttam őrületbe kergetni az ellenfelet. Rab Tibi, Keller Fater, Bánki Dodó, Fischer Pali, Dukon Béla, Zoran Kuntics, Nyilas Elek…amikor a bíró a sípjába fújt, az emlékezés mellé egy gondolat is párosult: vajon szombaton este, a Haladás elleni csapatból, 10-20-30 év múlva hányan futnak majd ki a majdani öregfiúk zöld-fehér mezében? És vajon a mai magyar fociban és ezen belül a Fradi utánpótlásban mikor fognak ilyen játékosokat nevelni? Túl sokat nem morfondírozhattam rajta (pedig a választ könnyen meg lehetne adni), mert szombaton délután egy olyan időutazáson vehettem részt a barátaimmal, hogy nem is kellett felülnöm kedvenc Időgépemre, azt a 92 évesen is fitt Pethő Zoli bácsi egymaga, az emlékek tárházának felidézésével biztosította. Gondoljatok csak bele, egy olyan emberrel, egy olyan örök Fradistával együtt sörözgetni, akkor anno felülhetett a lelátóra a Lazio, az Austria elleni legendás mérkőzéseken, aki láthatta Toldit, Kiszelyt, Rudast, és az örök “szerelmet” Sárosi Gyurkát, akinek utolsó, 1948-as, Vasas elleni meccsén szintén a pályára rohant, hogy részese lehessen az ünneplésnek, és annak a varázslatos, legendás játékosnak az utolsó Fradi meccsén (akkor még nem tudták, hogy Gyurka néhány nap múlva elhagyja az országot) aki a harmincas-negyvenes években meghatározta a Ferencváros labdarúgást, sőt az európai labdarúgást. Közel két órán át tartott az emlékezés-cunami, Zoli bácsi minden “időskori” tünetet a sutba vágva (melyek rajtam harminccal “fiatalabb” kivitelben már jelentkeznek), még azt is felidézte, hogy azon az estén, amikor először adták elő Toldi Géza tiszteletére az “öregfiúk dalát”, a zongoránál ülő Fényes Szabolcs milyen színű nyakkendőt viselt – természetesen zöld-fehéret… Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Egy félidő foci, egy félidő “b…”

Azon hosszasan lehetne elmélkedni, hogy vajon a 115 éves múltra visszatekintő örökrangadó mikor és főleg miként gondolta úgy, hogy csupán az emlékezés tárházában van helye, a jelenben meg nem több mint bármelyik bajnoki mérkőzés. Persze a meccs előtt el lehet mélyedni a múltban, a korabeli újságok és visszaemlékezések olyan eseménnyé formálják a Ferencváros—MTK (Hungária) mérkőzést, melyek a történelem viharai közepette is nem csak sportélményt, de társadalmi és kulturális eseményt is varázsoltak Budapest utcáira és kávéházaiba. Ebből a jelenben nem maradt már semmi. Egyrészt a focink is silányabb lett, másrészt maga a világ is sokkal érzékenyebbé vált, még akkor is, ha a Földünk jelentős részén érvényesül a “vélemény szabad” elv. De vajon hogyan reagálnának a jelenben azokra a felnőttes csínytevésekre, melyeket a hatvanas években nagypapám és jó barátja (aki egyben “kupec” társa is volt), Tóni bácsi követett el egymás bosszantására egy-egy örökrangadó kapcsán. Én is csak arra emlékszem, hogy ha vesztett a Fradi (az “Aranylábú gyerekekkel” is előfordult), akkor mindig egy liba landolt nagypapa kertjében, amit mindig egy viccelődő, évelődő, borozgató este követett. A legszebb emlék mégis csak az volt, amikor a Fradi nyert és papa az előző vereség libáját “áldozta” fel a siker oltárán, amit természetesen kemencében sütöttek ropogósra, melynek zamatát még mindig érzem a számban. Azokra az ízekre jobban emlékszem, mint magára az ebédre, ahol az asztalnál természetesen Tóni bácsi családja is ott ült. Számomra ennyi maradt az örökrangadó varázsából, mely 115 év alatt annyit öregedett, hogy mára egy sima bajnokira “silányult”, és már a szavak szintjén is csak statisztikai adathalmazzá vált. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Más kávéház

A csütörtöki – sajnos már szokásosnak mondható – kizuhanásunk Európából bármennyire is nem illő dolog leírni, de túlságosan mély nyomokat nem hagyott bennem. Írhatnám többes számban is, hiszen a bajnoki “avató” mérkőzés előtti szeánszon a Szentély agorájában nem nagyon lehetett felfedezni az apátia jeleit. Persze a legtöbbünk méltatlankodott egy kicsit, de úgy éreztem, ez inkább a kötelező futam kategória, melynek a végén azért ott lapult egy kis keserűség is, mert kimondani a kegyetlen valóságot, miszerint egyenlőre nincs helyünk Európa térképén, nem éppen szívmelengető állapot. Ráadásul annak fényében, hogy éppen a Fradi volt az egyetlen magyar csapat, mely elvérzett az első fordulóban, még keserű szájvizet is locsolt a szánkba, de mielőtt lenyeltük volna, jött egy mondat: legalább csak a bajnokságra koncentrálhatunk – és máris repült a szánkból a keserű víz. Pedig ott kellett volna még tartani, többször öblögetve, hogy a keserűség a garatba is lenyomuljon, de mivel annyira megszoktuk az elmúlt évek nemzetközi keserveit, hogy a keserűség ellen simán beálltunk a büfé elé, kértünk néhány pohár sört, és máris elillantak a rossz szagok a szánkból. Hogy ez hiba? Valószínűleg igen. Sőt, biztosan az, de vajon mennyire lennénk jobb állapotban, ha néma (vagy hangos?) tiltakozásul nem ülnénk fel a lelátóra, ha zászlókat égetnénk, ha bekopogtatnánk az edzők ajtaján, vagy megállítanánk a buszt, leszállítva a játékosokat egy kis elbeszélgetésre. Voltak idők, amikor így működtünk, voltak idők, amikor néhány vesztes mérkőzés után olyan edzőket “zavartunk” el, mint Novák Dezső, Varga Zoltán, Nyilasi Tibor….Most meg a DVTK elleni kezdés előtt békésen sörözgettünk, néhány mondattal elintéztük az EL kiesést, egy kicsit szidtunk mindenkit, de ahhoz elég sűrűn néztük az óránkat, hogy vajon még hány perc van a kezdéséig, hogy az egésznek valami “forradalmi” hangulata lett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Megpattanó remények

Ha nincs hosszabbítás és ha nincs az az átkozott megpattanó labda, ma más történetet írunk. Egy sokkal boldogabbat, egy sokkal felszabadultabbat és főleg egy sokkal reménytelibbet. Talán még mindig ott ünneplünk az arénában, talán addig szürcsöljük mámorosan a hideg sört, amíg a hordók teljesen kiapadnak. De valami közbeszólt, valami földön túli erő úgy érezte, még nincs itt az alkalom, hogy a Ferencváros és a magyar labdarúgás megtegye az első, örömteli lépést. Pedig az egész héten benne volt a levegőben. Sokan – köztük én is – sokáig vívódtam, hogy egyáltalán a helyszínen szurkoljak-e. Hétköznap, másnap munka, plusz több mint 200 km autózás, melyhez jött az elmúlt évek elég lehangoló nemzetközi szereplése. Egyik sem volt csábító, de mégis csak motoszkált bennem a zöld “kisördög”, hogy gyerünk csak, ne a kényelmes fotel biztonságában ücsörögjem végig a 90 percet. Laudetur barátomat sem kellett noszogatni, reményeink szerint mégis csak jól igazoltunk és bár néhány hét (vagy néhány nap) valószínűleg nem volt elég az újak beépítésére, és a VB miatt annyira nem is voltam kiéhezve a kerek pöttyös látványára, de hát a Fradi az mégis csak Fradi, a Szentély meg “csak” 120 km-re van és nem több ezerre mint bármelyik orosz stadion. Ráadásul ott hiába játszanak “átkozottul” jó meccseket és bűvölhetik a labdát bemutatva az igazi foci szépségét, nekünk mégis csak a Fradi testesíti meg azt, ami olyan megmagyarázhatatlan szorongást és feszültséget okozott a mérkőzés lefújása után, amit még a közelgő VB-döntő sem tud überelni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – A múlt fogságában

Többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy időközönként a sors miért is játszik velünk komisz játékot, miért akarja elébünk rakni a múlt egy-egy szeletét okulás gyanánt. Tán csak azért, hogy jót derüljön rajtunk, vagy egyszerűen csak azért, hogy utat mutasson és megüzenje a jelennek, a siránkozás helyett jobban járunk, ha nem csak áhítjuk a sikert, de teszünk is érte. 1940. június 2. – 2018. június 2. Talán még a Gyilkos elmékből, Dr. Spencer Reid sem tudta volna előbányászni a képmemóriájából a két dátum közötti összefüggést. A Fradi legendás történetét jól ismerők valamit sejthetnek, hiszen azt sokan tudják, hogy az 1939/40-es bajnoki szezon labdarúgásunk 15. bajnoki címét hozta el…Nézzünk csak bele az “aranykönyvbe”: 1940. június 2. A bajnoki szezon utolsó fordulója. Március elején még két pengő fillért (akkor még nem volt “lyukas”) sem adtak volna a Ferencváros bajnoki címéért. 7 pont volt a hátrányunk (ismerős ugye?), és nem csak a toronymagasan esélyes Hungária volt előttünk a tabellán, hanem a Kispest és az Újpest is. De jött az azóta legendássá váltó Fradi-tavasz, egy lehengerlő 8 forduló, mely azt is jelentette, hogy ha az utolsó játéknapon a lehető legtöbb góllal verjük a Taxi lelkes csapatát, akkor jobb gólaránnyal bajnokok leszünk. És azok is lettek Sárosiék. Azóta 78 év telt el, több bajnoki címmel, több emlékezetes Fradi-tavasszal, melyhez sajnos 2018 tavasza nem csatlakozott. Most is volt 7 pont hátrányunk, most is voltak olyan hetek amikor vezettük a tabellát, de 1940-hez képest a minimális előnyünket sajnos nem tudtuk megtartani. Így vált tök fölöslegessé a záró forduló, nekünk már nem számított semmit. Csak az emlékezés maradt és egy olyan 90 perc, amit minél hamarabb szeretnénk elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Félrecsúszott szépségtapasz

Ha az elmúlt napokban szerkesztőtársam a rá oly jellemző “határozottsággal” nem hív meg a mérkőzés előtt egy kellemes vasárnapi piknikre, valószínűleg kihagyom az utolsó hazai fellépésünket. A bajnokság eldőlt, bár voltak akik még reménykedtek a Videoton botlásában, de a “sors” már hetekkel ezelőtt eldöntötte a bajnoki cím sorsát. Az éremnek sokak szerint nem kettő, hanem három oldala van (aki olvasta Komlós János szatíra könyvét, az tudja mire gondolok), melyből a szokásos kettőt a csapat követte el a futószalagon kihagyott helyzetekkel, de azzal a bizonyos harmadik oldallal nem nagyon számoltunk. Pedig évek óta benne volt/van a levegőben, azt tudnunk kellett volna, hogy a Fradi kontra MLSZ csörtének egyszer biztosan nőni fog oldalága és valószínűleg akkor, amikor az a legjobban fáj. Össze is jött, a Fraditól elvett 8 pont túl sok volt ahhoz, hogy csapat egyéb botlásaival fűszerezve ne jelentsen halálos mérget. Mentálisan nem voltunk annyira erősek, hogy le tudjuk győzni a 12. ellenfelet is, nem voltak olyan egyéniségek a csapatban akik összetudták volna kapni a társakat, akik “lekiabálják” a fejüket, akik addig űzik-hajtják a többieket, amíg oda-vissza nem szántják fel a pályát. Erre jött az utolsó hazai meccs végjátéka, mely nem csak bizonyította az előbbi állításomat, de el is rontotta 13 ezer szurkoló vasárnapját. De erről majd inkább csak a végén…Visszatérve a vacillálásomhoz, végül is köszönet jár szerkesztőtársamnak, és nem csak a vasárnapi piknikért, hanem azért a pillanatért, amikor is közelítve az aréna felé, minden zöld-fehérbe öltözött. Kapkodtam is a fejem, nem tagadom azt hittem, csak néhány ezren leszünk, hogy elveszett a szurkolók hite, hogy a csalódás erősebb lesz annál az érzésnél, amit úgy hívunk, hogy Ferencváros. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – A harmincadik prolongálva

Mivel még a látszatát is elszeretném kerülni annak, hogy egyből a világ összeg haragját rázúdítom a kedves olvasóra, másodállásban meg felcsapok olyan összeesküvés-elmélet gyártónak, amit még Mel Gibson és Julia Roberts is megirigyelne, inkább arról a sajtról írnék hőskölteményt, amit saját szánkból énekeltünk ki. Természetesen senki sem számítson egy Illiászra, bár egy kissé erőltetve tudnék párhuzamokat vonni Trója ostromáról és a Fradiról, igaz ebből inkább egy magyar nótás kesergő kerekedni ki és nem egy hősies eposz. A kályhától sem akarok túl messzire menni, hiszen a fociban sem létezik a “ha” szócskával kezdődő magyarázatok (hasonlóval a Videoton is előállhatna), de azt tényleg nehéz megemészteni, hogy az utolsó három mérkőzésünkön kidolgozott húsz helyzetből egyetlen egyet sem tudtunk értékesíteni. Videoton, Vasas, Honvéd: három mérkőzés, három pont, két gól. Az utóbbit nem azok lőtték, akik az emlegetett “szamarat” kihagyták, hanem Blazic. Aki ugyebár védő, sőt Otigba sérülése után az egyetlen hadrafogható belső védő. Ennek ellenére a hátán vitte a csapatot, mert ha ő kétszer nem kerül elő “valahonnan” a tömegből, akkor még pontokat sem szerzünk. Pedig ha (mégis csak használni vagyok kénytelen) a Varga-Böde-Paintsil-Nagy négyesfogat a helyzeteinek csak a negyedét értékesíti, szombaton, a DVTK ellen már nyakunkba akaszthatták volna az aranyat. Ehelyett most kesergünk, vergődünk és visszaküldjük Kínába az összes importált szabót. Nincs rájuk szükség, a harmincadik csillagot eltettük jobb napokra…vagy inkább jobb évekre. Álmodtunk róla, reménykedtünk és hittük azt, hogy a mai Fradi, bár fényévekre van dicsőséges múltunk legendás bajnokcsapatitól, de jobb, mint a jelenben bármelyik csapat. De ez sajnos kevés. Egyrészt saját magunkat fosztottuk meg a harmadik csillagtól, másrészt ebben mások is jelentős szerepet játszottak…pedig nekik nem ez lett volna a feladatuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

2019. febr. 02. Tapolca V. Novák Dezső Utánpótlás Emléktorna
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST