Jegyzet
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 55.
Egervári bukik, és mégis marad…
Ahhoz képest, hogy Rudolf Gergelyről, (legalábbis a Sport plusz legutóbbi számának cikke szerint) 2015 októberének vége felé voltaképpen még jelenlegi klubjának vezetői sem nagyon tudják, hol van, mit csinál, mik a tervei, és számolhatnak-e vele komolyan a továbbiakban, szinte hihetetlen, hogy ugyanez a csatár, alig több mint négy esztendővel ezelőtt (2011. szeptember 2-án) nagyon közel állt ahhoz, hogy „nemzeti hőssé” avassák.
A futball abból a szempontból furcsa játék, hogy néha ehhez nem is kell olyan nagyon nagy tettet végrehajtani, elég, ha valaki, ahogy mondani szokták, jókor van jó helyen, és mondjuk képes három méterről az üres kapuba passzolni a labdát.
A II. világégés és a magyar futball – sorozat indul!
Idén volt hetven éve, hogy 1945. szeptember 2-án, Japán kapitulációjával véget ért a II. világháború. Az emberiség eddigi legnagyobb borzalmában legalább 70 millió ember vesztette életét, ebből legalább 21 millió fegyveres szolgálat közben. A háború folyamán, illetve annak következtében elhunyt magyarok száma 800 ezer–1 millió fő közé tehető, a teljes katonaveszteség minimum 300 000. A vészkorszaknak 440 ezernél több, de 550 ezernél biztosan kevesebb magyarországi halálos áldozata volt. Mindkét csoportban nagy számban találhatók (él)sportolók, köztük is legtöbben labdarúgók; rájuk és náluk szerencsésebben járó társaikra emlékezünk most induló sorozatunkban, amelynek bevezető részét olvashatják. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2015 – Az út kezdete II. (Az ígéret földje)
Békésen teltek 2015 első hetei. A hideg, zimankós tél is váratott még magára, a hó is nyugdíjba vonult, így az egyre szépülő népligeti edzőcentrumban január 24-én már le is játszottuk az első felkészülési mérkőzésünket. Túl nagy játékosmozgás nem volt, de akik jöttek meghatározták a Ferencváros 2015-s sikeres szereplését. Az ecuadori Cristian Ramírez az FC Nürnbergtől érkezett, Hajnal Tamás meg 18 év után tért vissza az Üllői útra. Tamás 16 évesen, 1997-ben mutatkozott be a Fradiban (Varga Zoltán edzősége alatt) egy nemzetközi barátságos mérkőzésen és egy “többlépcsős” külföldi légiós élet után szintén nemzetközi barátságos mérkőzésen húzhatta magára újra a Fradi zöld-fehér mezét. Érkezésével összeállt a Gera-Hajnal páros, elégedetten dörzsöltük tenyerünket, hiszen bár együtt bőven benne lettek volna a nyugdíjkorban, de játéktudásukkal és a hozzáállásukkal példaképpé váltak. Jött a szokásos török edzőtábor, sok edzéssel és csupán két felkészülési mérkőzéssel. Hazaérkezés után sem játszottunk futószalagon, ami szokatlan volt, ráadásul a bajnoki nyitányig lejátszott öt felkészülési mérkőzésből sem látszott, hogy Dunaújvárosban kik fognak kifutni a pályára. Ez persze nem jelentette azt, hogy a szakmai stáb a sötétben tapogatózott, hiszen az a csapat, mely 2015. március 1-én megkezdte (helyesebben folytatta) a tavaszi idényt, egy-két kivétellel az egész évben meghatározta a Ferencváros játékát: Dibusz – Dilaver, Nalepa, Mateos, Ramírez – Somalia – Varga R., Gera, Hajnal, Lamah – Böde. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 54.
Tragikomédia Budapesten, “minicsoda” Amszterdamban…
Annak ellenére, hogy Hollandia csinos, nett, minden tekintetben vonzó ország, szinte biztos vagyok abban: Egervári Sándor hozzávetőlegesen úgy tartja számon (legalábbis a tulipánosok labdarúgását), ahogy Napóleon kezelhette Waterloót.
Valahogy úgy hozta az edzői (bal)sorsra, hogy kapitánysága alatt három méretes verésbe is belefutott ellenük, és miután ezek mindegyike tétmeccs volt (szöges ellentétben Verebes vagy éppen Erwin Koeman hollandoktól elszenvedett ugyancsak iszonyatos nagy zakóival) a seb, ha lehet, még jobban fájt, még akkor is, ha az akkori holland válogatottat egy partdobás erejéig sem lehetett összehasonlítani futballtudásban a mi nemzeti tizenegyünkkel.
2015 – Az út kezdete I.
Amennyiben a magyar labdarúgás irányítói a létszámcsökkentés mellett bevezették volna a tavasz/ősz lebonyolítási rendszert akkor a Fradisták karácsonyfáján nem valami retro csúcsdísz tört volna az ég felé, hanem egy 29 szám pompázatos ragyogása töltötte volna be a meghitt családi estéket. Azt persze már régóta tudjuk, hogy a fociban nincs “ha” (mellesleg a hétköznapokban sem ajánlatos így kezdeni egy mondatot), de mégis jó érzés eljátszani a gondolattal, már csak azért is, mert amit a Ferencvárosi labdarúgás 2015-ben teljesített, arra már nagyon régen nem volt példa. Olyan mélyen nem szoktam foglalkozni a számok rejtelmeivel (az szerkesztőtársam specialitása), de abban biztos vagyok, hogy bár az ilyen fajta összehasonlításoknak nincs túl sok gyakorlati értelme, egészen a hatvanas évekig kéne visszanyúlnunk. De mivel még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy az “aranylábú gyerekek” dicsőséges korszakát bármilyen összehasonlításban mérlegre tegyem a jelennel, így inkább maradok a 2015-s évnél. Annyit azért “megengedek” magamnak, hogy átvéve a hatvanas évek tavasz/ősz rendszerét, egyben próbálom értékelni az esztendőt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 53.
A Huszti-levél átírja az Egervári-kötet első fejezetét
Minden jel arra mutatott: Egervári Sándor színrelépésével részint megnyugodnak a kedélyek (ez mindenekelőtt a kapitány habitusából fakadt) a válogatott házatáján, részint a U20-as vb-n remek eredményt elért és akkoriban kétségkívül kecsegtető jövőt ígérő fiatalok fokozatos beépítésével végre lesz egy olyan nemzeti tizenegyünk, amely nemcsak a világ négy égtája felé kommunikálja minden lehetséges eszközzel és a modern technika vívmányával, miszerint a következő Európa-bajnokságon vagy világbajnokságon már (ha törik, ha szakad) ott leszünk, hanem meg is valósítja azt.
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 52.
A miniszterelnök MLSZ-elnököt, az elnök szövetségi kapitányt választ…
Nehéz lenne eldönteni, hogy Erwin Koeman távozása a magyar szövetségi kapitányi kispadról a hollandnak vagy a magyar szurkolóknak okozott-e nagyobb megkönnyebbülést, ám ennek a kérdésnek a megválaszolása nem is tartozott az igazán sürgős és égető gondok közé, hiszen a válogatott újra ott áll teljesen kifosztott kamrával: sem csapata, se közeli, megoldandó feladata, sem szövetségi kapitánya nem volt!
Jön a 216. derbi!
Minden a hét elején kezdődött. Ahogy elmúlt a Paks elleni mérkőzés okozta kábulat és örömmel konstatáltam, hogy a lábamban is kiolvadt a jég, szép lassan rájöttem, hogy kivel is játszunk a következő fordulóban. Eleinte furcsa bizsergést éreztem, de mivel nem most készülök először a derbire, tudtam, hogy ez még csak a kezdett. Folytatódott a hajnali ébredéssel, mikor is tíz percenként lejátszottam magamban a mérkőzést. Nem árulok el túl nagy titkot, de mindig nyertünk. Annak ellenére, hogy sajnos az agyam azon része, mely tárolja az emlékeket, mostanság sűrűn becsap, de az elmúlt 30 év Dózsa elleni derbikből az elmúlt napokban egyre több jött elő. Az persze megint érdekes, hogy a vesztes mérkőzések (tán voltak ilyenek?) nem nagyon akartak a szemem elé tárulni, de ez talán érthető is. A Fradisták számára biztosan. Mert szombaton nem csak egy mérkőzés lesz, hanem „a” mérkőzés, mely keretbe foglalja zöld-fehér hitünket, a 115 éves dicső múltunkat. Sokan megpróbálták már megfejteni a titkot, de nem sikerült. Ezért nem is kísérletezem vele, mert nincs értelme. Ha véletlenül rá is találnék a megoldásra, azzal megölném a bizsergést, a feszült izgalmat is, azt meg végképp nem szeretném. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 51.
Koeman látványpéksége csak égett kiflit gyártott…
Amire a magyar publikum (dacára annak, hogy az elsősorban barátságos mérkőzéseken elért szép eredmények mellett, amikor élesben ment a játék, azaz Eb-selejtezőket kellett megvívni, a sorozat végén a magyar válogatott csoportjában a 6. helyen végzett) elkezdte megszeretni Várhidi Pétert és a fiatal kapitánynak a maga „kölykökből” álló nemzeti tizenegyét, már meg is kaptuk a nyakunkba azt az Erwin Koemant, aki ellen igaz, hogy senkinek sem volt oka különösebben protestálni, de akinek személye és addigi eredményei az igazi, felszabadult örömre sem adtak okot.
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 50.
Egy szenvtelen holland a bolondját járatta velünk…
Kötve hiszem, hogy a magyar labdarúgás 1901 óta íródó történelmében volt rövidebb „sajtótájékoztató”, mint amilyet 2008. április 24-én az MLSZ akkori elnöke, Kisteleki István tartott a szövetség épületében „vérszagra” összegyűlt újságíróknak… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
