Jegyzetek

Sípszó előtt helyett: Kisvárdán stadiont avatunk

Ha pedig stadionavatás, akkor…de inkább nem is folytatom, mert remélem, másodszor már nem fog megtörténni, hogy udvarias vendégként nem borítjuk fel az asztalt, hanem virágcsokorral a kezünkben érkezünk és mindent megteszünk annak érdekében, hogy a hazaiak méltón ünnepeljék meg az új stadiont. Ahogy azt Szombathelyen tettünk tavaly szeptember 25-én, ahol az elvesztett három pont, még ha áttételes is, de a bajnoki címünkbe került. Most meg Kisvárdán avatunk stadiont, mely egy Kalocsa (szülővárosom) nagyságú település, ahol bár van “stadion”, de az pont úgy néz ki, ahogy egy kisváros, “megye-egy” csapatához illik. Kisvárda ennél tovább jutott, az 1911-ben alakult klub kivívta az NB I-es tagságot, ennek örömére egy felújított (vagy új?) stadiont kapott, plusz két vereség után egy új edzőt is, aki még csak ismerkedik a környezettel, így ellenünk csak a lelátóról figyeli a leendő csapatát. A hazaiak nem indultak túl fényesen a 2018/19-es bajnoki szezonban, három mérkőzés, három vereség, 0-9 gólkülönbség, mely szinte “tükörképe” a Fradi szereplésének, ahol háromból három győzelem, 11-3-as gólkülönbséggel spékelve. Ezek alapján nem sok pénzt nyernénk a tippmixen egy sima Fradi győzelemre fogadva, csak hát egyrészt ott a stadionavatós “átok”, plusz volt egy kupa meccsünk is az akkor még csak NB II-es Várda ellen, ami nem éppen úgy sült el, ahogy az akkori erőviszony sejtették. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Tanulságos győzelem

Múlt és jelen. Mint két testvér, mint két szerető, mint két barát, úgy kapcsolódik össze, úgy öleli egymást, hogy tudja, egymás nélkül nem tudnak és talán nem is lehet élni. Különleges két napon vagyok túl, az előbbi bevezető mondatot sem egy dili-doki disszertációjából csentem, hanem részese lehettem. Pénteken kezdődött az “időutazás” Bátyán (Kalocsától 5 km), a már hagyományos Fokhagyma-fesztivál “nulladik” napján, a Fradi öregfiúk és a környék “öregjei” közötti mérkőzéssel. Annyira már sajnos nem vagyok fiatal, hogy akik a nyári tikkasztó hőségben kifutottak a zöld gyepre, azokat 10-20-30 évvel ezelőtt az égig érő Üllői úti fák árnyékában is láttam őrületbe kergetni az ellenfelet. Rab Tibi, Keller Fater, Bánki Dodó, Fischer Pali, Dukon Béla, Zoran Kuntics, Nyilas Elek…amikor a bíró a sípjába fújt, az emlékezés mellé egy gondolat is párosult: vajon szombaton este, a Haladás elleni csapatból, 10-20-30 év múlva hányan futnak majd ki a majdani öregfiúk zöld-fehér mezében? És vajon a mai magyar fociban és ezen belül a Fradi utánpótlásban mikor fognak ilyen játékosokat nevelni? Túl sokat nem morfondírozhattam rajta (pedig a választ könnyen meg lehetne adni), mert szombaton délután egy olyan időutazáson vehettem részt a barátaimmal, hogy nem is kellett felülnöm kedvenc Időgépemre, azt a 92 évesen is fitt Pethő Zoli bácsi egymaga, az emlékek tárházának felidézésével biztosította. Gondoljatok csak bele, egy olyan emberrel, egy olyan örök Fradistával együtt sörözgetni, akkor anno felülhetett a lelátóra a Lazio, az Austria elleni legendás mérkőzéseken, aki láthatta Toldit, Kiszelyt, Rudast, és az örök “szerelmet” Sárosi Gyurkát, akinek utolsó, 1948-as, Vasas elleni meccsén szintén a pályára rohant, hogy részese lehessen az ünneplésnek, és annak a varázslatos, legendás játékosnak az utolsó Fradi meccsén (akkor még nem tudták, hogy Gyurka néhány nap múlva elhagyja az országot) aki a harmincas-negyvenes években meghatározta a Ferencváros labdarúgást, sőt az európai labdarúgást. Közel két órán át tartott az emlékezés-cunami, Zoli bácsi minden “időskori” tünetet a sutba vágva (melyek rajtam harminccal “fiatalabb” kivitelben már jelentkeznek), még azt is felidézte, hogy azon az estén, amikor először adták elő Toldi Géza tiszteletére az “öregfiúk dalát”, a zongoránál ülő Fényes Szabolcs milyen színű nyakkendőt viselt – természetesen zöld-fehéret… Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Egy félidő foci, egy félidő “b…”

Azon hosszasan lehetne elmélkedni, hogy vajon a 115 éves múltra visszatekintő örökrangadó mikor és főleg miként gondolta úgy, hogy csupán az emlékezés tárházában van helye, a jelenben meg nem több mint bármelyik bajnoki mérkőzés. Persze a meccs előtt el lehet mélyedni a múltban, a korabeli újságok és visszaemlékezések olyan eseménnyé formálják a Ferencváros—MTK (Hungária) mérkőzést, melyek a történelem viharai közepette is nem csak sportélményt, de társadalmi és kulturális eseményt is varázsoltak Budapest utcáira és kávéházaiba. Ebből a jelenben nem maradt már semmi. Egyrészt a focink is silányabb lett, másrészt maga a világ is sokkal érzékenyebbé vált, még akkor is, ha a Földünk jelentős részén érvényesül a “vélemény szabad” elv. De vajon hogyan reagálnának a jelenben azokra a felnőttes csínytevésekre, melyeket a hatvanas években nagypapám és jó barátja (aki egyben “kupec” társa is volt), Tóni bácsi követett el egymás bosszantására egy-egy örökrangadó kapcsán. Én is csak arra emlékszem, hogy ha vesztett a Fradi (az “Aranylábú gyerekekkel” is előfordult), akkor mindig egy liba landolt nagypapa kertjében, amit mindig egy viccelődő, évelődő, borozgató este követett. A legszebb emlék mégis csak az volt, amikor a Fradi nyert és papa az előző vereség libáját “áldozta” fel a siker oltárán, amit természetesen kemencében sütöttek ropogósra, melynek zamatát még mindig érzem a számban. Azokra az ízekre jobban emlékszem, mint magára az ebédre, ahol az asztalnál természetesen Tóni bácsi családja is ott ült. Számomra ennyi maradt az örökrangadó varázsából, mely 115 év alatt annyit öregedett, hogy mára egy sima bajnokira “silányult”, és már a szavak szintjén is csak statisztikai adathalmazzá vált. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Más kávéház

A csütörtöki – sajnos már szokásosnak mondható – kizuhanásunk Európából bármennyire is nem illő dolog leírni, de túlságosan mély nyomokat nem hagyott bennem. Írhatnám többes számban is, hiszen a bajnoki “avató” mérkőzés előtti szeánszon a Szentély agorájában nem nagyon lehetett felfedezni az apátia jeleit. Persze a legtöbbünk méltatlankodott egy kicsit, de úgy éreztem, ez inkább a kötelező futam kategória, melynek a végén azért ott lapult egy kis keserűség is, mert kimondani a kegyetlen valóságot, miszerint egyenlőre nincs helyünk Európa térképén, nem éppen szívmelengető állapot. Ráadásul annak fényében, hogy éppen a Fradi volt az egyetlen magyar csapat, mely elvérzett az első fordulóban, még keserű szájvizet is locsolt a szánkba, de mielőtt lenyeltük volna, jött egy mondat: legalább csak a bajnokságra koncentrálhatunk – és máris repült a szánkból a keserű víz. Pedig ott kellett volna még tartani, többször öblögetve, hogy a keserűség a garatba is lenyomuljon, de mivel annyira megszoktuk az elmúlt évek nemzetközi keserveit, hogy a keserűség ellen simán beálltunk a büfé elé, kértünk néhány pohár sört, és máris elillantak a rossz szagok a szánkból. Hogy ez hiba? Valószínűleg igen. Sőt, biztosan az, de vajon mennyire lennénk jobb állapotban, ha néma (vagy hangos?) tiltakozásul nem ülnénk fel a lelátóra, ha zászlókat égetnénk, ha bekopogtatnánk az edzők ajtaján, vagy megállítanánk a buszt, leszállítva a játékosokat egy kis elbeszélgetésre. Voltak idők, amikor így működtünk, voltak idők, amikor néhány vesztes mérkőzés után olyan edzőket “zavartunk” el, mint Novák Dezső, Varga Zoltán, Nyilasi Tibor….Most meg a DVTK elleni kezdés előtt békésen sörözgettünk, néhány mondattal elintéztük az EL kiesést, egy kicsit szidtunk mindenkit, de ahhoz elég sűrűn néztük az óránkat, hogy vajon még hány perc van a kezdéséig, hogy az egésznek valami “forradalmi” hangulata lett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Megpattanó remények

Ha nincs hosszabbítás és ha nincs az az átkozott megpattanó labda, ma más történetet írunk. Egy sokkal boldogabbat, egy sokkal felszabadultabbat és főleg egy sokkal reménytelibbet. Talán még mindig ott ünneplünk az arénában, talán addig szürcsöljük mámorosan a hideg sört, amíg a hordók teljesen kiapadnak. De valami közbeszólt, valami földön túli erő úgy érezte, még nincs itt az alkalom, hogy a Ferencváros és a magyar labdarúgás megtegye az első, örömteli lépést. Pedig az egész héten benne volt a levegőben. Sokan – köztük én is – sokáig vívódtam, hogy egyáltalán a helyszínen szurkoljak-e. Hétköznap, másnap munka, plusz több mint 200 km autózás, melyhez jött az elmúlt évek elég lehangoló nemzetközi szereplése. Egyik sem volt csábító, de mégis csak motoszkált bennem a zöld “kisördög”, hogy gyerünk csak, ne a kényelmes fotel biztonságában ücsörögjem végig a 90 percet. Laudetur barátomat sem kellett noszogatni, reményeink szerint mégis csak jól igazoltunk és bár néhány hét (vagy néhány nap) valószínűleg nem volt elég az újak beépítésére, és a VB miatt annyira nem is voltam kiéhezve a kerek pöttyös látványára, de hát a Fradi az mégis csak Fradi, a Szentély meg “csak” 120 km-re van és nem több ezerre mint bármelyik orosz stadion. Ráadásul ott hiába játszanak “átkozottul” jó meccseket és bűvölhetik a labdát bemutatva az igazi foci szépségét, nekünk mégis csak a Fradi testesíti meg azt, ami olyan megmagyarázhatatlan szorongást és feszültséget okozott a mérkőzés lefújása után, amit még a közelgő VB-döntő sem tud überelni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – A múlt fogságában

Többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy időközönként a sors miért is játszik velünk komisz játékot, miért akarja elébünk rakni a múlt egy-egy szeletét okulás gyanánt. Tán csak azért, hogy jót derüljön rajtunk, vagy egyszerűen csak azért, hogy utat mutasson és megüzenje a jelennek, a siránkozás helyett jobban járunk, ha nem csak áhítjuk a sikert, de teszünk is érte. 1940. június 2. – 2018. június 2. Talán még a Gyilkos elmékből, Dr. Spencer Reid sem tudta volna előbányászni a képmemóriájából a két dátum közötti összefüggést. A Fradi legendás történetét jól ismerők valamit sejthetnek, hiszen azt sokan tudják, hogy az 1939/40-es bajnoki szezon labdarúgásunk 15. bajnoki címét hozta el…Nézzünk csak bele az “aranykönyvbe”: 1940. június 2. A bajnoki szezon utolsó fordulója. Március elején még két pengő fillért (akkor még nem volt “lyukas”) sem adtak volna a Ferencváros bajnoki címéért. 7 pont volt a hátrányunk (ismerős ugye?), és nem csak a toronymagasan esélyes Hungária volt előttünk a tabellán, hanem a Kispest és az Újpest is. De jött az azóta legendássá váltó Fradi-tavasz, egy lehengerlő 8 forduló, mely azt is jelentette, hogy ha az utolsó játéknapon a lehető legtöbb góllal verjük a Taxi lelkes csapatát, akkor jobb gólaránnyal bajnokok leszünk. És azok is lettek Sárosiék. Azóta 78 év telt el, több bajnoki címmel, több emlékezetes Fradi-tavasszal, melyhez sajnos 2018 tavasza nem csatlakozott. Most is volt 7 pont hátrányunk, most is voltak olyan hetek amikor vezettük a tabellát, de 1940-hez képest a minimális előnyünket sajnos nem tudtuk megtartani. Így vált tök fölöslegessé a záró forduló, nekünk már nem számított semmit. Csak az emlékezés maradt és egy olyan 90 perc, amit minél hamarabb szeretnénk elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Félrecsúszott szépségtapasz

Ha az elmúlt napokban szerkesztőtársam a rá oly jellemző “határozottsággal” nem hív meg a mérkőzés előtt egy kellemes vasárnapi piknikre, valószínűleg kihagyom az utolsó hazai fellépésünket. A bajnokság eldőlt, bár voltak akik még reménykedtek a Videoton botlásában, de a “sors” már hetekkel ezelőtt eldöntötte a bajnoki cím sorsát. Az éremnek sokak szerint nem kettő, hanem három oldala van (aki olvasta Komlós János szatíra könyvét, az tudja mire gondolok), melyből a szokásos kettőt a csapat követte el a futószalagon kihagyott helyzetekkel, de azzal a bizonyos harmadik oldallal nem nagyon számoltunk. Pedig évek óta benne volt/van a levegőben, azt tudnunk kellett volna, hogy a Fradi kontra MLSZ csörtének egyszer biztosan nőni fog oldalága és valószínűleg akkor, amikor az a legjobban fáj. Össze is jött, a Fraditól elvett 8 pont túl sok volt ahhoz, hogy csapat egyéb botlásaival fűszerezve ne jelentsen halálos mérget. Mentálisan nem voltunk annyira erősek, hogy le tudjuk győzni a 12. ellenfelet is, nem voltak olyan egyéniségek a csapatban akik összetudták volna kapni a társakat, akik “lekiabálják” a fejüket, akik addig űzik-hajtják a többieket, amíg oda-vissza nem szántják fel a pályát. Erre jött az utolsó hazai meccs végjátéka, mely nem csak bizonyította az előbbi állításomat, de el is rontotta 13 ezer szurkoló vasárnapját. De erről majd inkább csak a végén…Visszatérve a vacillálásomhoz, végül is köszönet jár szerkesztőtársamnak, és nem csak a vasárnapi piknikért, hanem azért a pillanatért, amikor is közelítve az aréna felé, minden zöld-fehérbe öltözött. Kapkodtam is a fejem, nem tagadom azt hittem, csak néhány ezren leszünk, hogy elveszett a szurkolók hite, hogy a csalódás erősebb lesz annál az érzésnél, amit úgy hívunk, hogy Ferencváros. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – A harmincadik prolongálva

Mivel még a látszatát is elszeretném kerülni annak, hogy egyből a világ összeg haragját rázúdítom a kedves olvasóra, másodállásban meg felcsapok olyan összeesküvés-elmélet gyártónak, amit még Mel Gibson és Julia Roberts is megirigyelne, inkább arról a sajtról írnék hőskölteményt, amit saját szánkból énekeltünk ki. Természetesen senki sem számítson egy Illiászra, bár egy kissé erőltetve tudnék párhuzamokat vonni Trója ostromáról és a Fradiról, igaz ebből inkább egy magyar nótás kesergő kerekedni ki és nem egy hősies eposz. A kályhától sem akarok túl messzire menni, hiszen a fociban sem létezik a “ha” szócskával kezdődő magyarázatok (hasonlóval a Videoton is előállhatna), de azt tényleg nehéz megemészteni, hogy az utolsó három mérkőzésünkön kidolgozott húsz helyzetből egyetlen egyet sem tudtunk értékesíteni. Videoton, Vasas, Honvéd: három mérkőzés, három pont, két gól. Az utóbbit nem azok lőtték, akik az emlegetett “szamarat” kihagyták, hanem Blazic. Aki ugyebár védő, sőt Otigba sérülése után az egyetlen hadrafogható belső védő. Ennek ellenére a hátán vitte a csapatot, mert ha ő kétszer nem kerül elő “valahonnan” a tömegből, akkor még pontokat sem szerzünk. Pedig ha (mégis csak használni vagyok kénytelen) a Varga-Böde-Paintsil-Nagy négyesfogat a helyzeteinek csak a negyedét értékesíti, szombaton, a DVTK ellen már nyakunkba akaszthatták volna az aranyat. Ehelyett most kesergünk, vergődünk és visszaküldjük Kínába az összes importált szabót. Nincs rájuk szükség, a harmincadik csillagot eltettük jobb napokra…vagy inkább jobb évekre. Álmodtunk róla, reménykedtünk és hittük azt, hogy a mai Fradi, bár fényévekre van dicsőséges múltunk legendás bajnokcsapatitól, de jobb, mint a jelenben bármelyik csapat. De ez sajnos kevés. Egyrészt saját magunkat fosztottuk meg a harmadik csillagtól, másrészt ebben mások is jelentős szerepet játszottak…pedig nekik nem ez lett volna a feladatuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Ilyen nincs…vagy mégis van?

Nehéz a múlt örökségét feledni. Főleg akkor, ha ez a múlt csak 12 éves. Emlékeztek? Pont 12 éve a Pécs ellen nyertünk 3-1-re az Üllői úton. Bár már gyülekeztek a sötét felhők, de még senki sem gondolt arra, mi fog történni 2 hónap múlva. Kevesen ültünk a lelátón, kezdett fogyni a türelem, a csapat sem volt esélyes még a dobogóra sem, ami két évvel a 28. bajnoki címünk után több volt csalódás. Arra azonban senki sem számított, hogy nyáron olyan események borzolják az idegeinket, melyek három évre a másodosztályba száműzik a Fradit…mely megmenti a Vasast a kieséstől. Tegnap csak egy dologban volt egyezőség. A Vasas megint a kiesés elkerüléséért küzdött. Nálunk meg stabilitás és harc a harmincadik aranyért. Ez persze még nem jelenti azt, hogy el lehet felejteni a múltat, ezért is kapott plusz “töltetet” a Vasas elleni 170. bajnoki mérkőzésünk. Most persze egy kicsit a háttérbe tolva, hiszen sokkal fontosabb volt minden régebbi sérelemnél az, hogy megtartsuk egypontos előnyünket a Haladást simán legyőző Videoton ellen. Ehhez nyerni kellett volna, minden áron. Voltak sérültjeink, volt jogtalanul eltiltott játékosunk, de volt egy tudatunk a múlt hétről, hogy igenis jobbak vagyunk a Videotonnál és ahhoz, hogy be is váltsuk a bónuszt, nem kell mást tenni, csak megnyerni az utolsó négy mérkőzést. Arra nagyon kevesen számítottak, hogy már az elsőn elvérzünk. Először bukást írtam, de talán meg sem jelent az “s” betű a képernyőn, már olyan hevesen nyomkodni kezdtem a “backspace” billentyűt, hogy az majdnem kiugrott a helyéről. Kevés olyan hazai mérkőzésünk volt, ahol pontokat vesztettünk (“aranyos” pontokat?), de a lefújás után leroskadva a lelátó székeire csak ültünk, “tájszólással” néztünk ki a fejünkből, kerestük egymásban a kapaszkodót, a reményt, próbáltuk megfejteni az utolsó percek drámáját, szerettünk volna meg nem történtté nyilvánítani a 93. percet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Eldönthettük volna

A hét elején láttam egy dokumentumfilmet Julius Caesarról, aki kiváló hadvezér volt, remek stratéga, agyafúrt politikus, de kegyetlen zsarnok is. Nem csak a római köztársaságot adta át a múltnak és lett Róma tejhatalmú Imperátora, de a gallok elleni kegyetlenkedései is bevonultak a történelemkönyvekbe. Természetesen semmilyen összefüggést nem akarok kreálni az Imperátor és a tegnapi “bajnoki döntő” között, csak a film nézése közben, amikor is Ceasar a légiói élén átlépte a Rubicont és elindult Róma meghódítására, akaratlanul is a szombat esti mérkőzés támadta meg a gondolataimat. Aki átlépi a Rubicont, az elveti a kockát – írta több mint kétezer éve Plutarkhosz , melynek jelentése az idők folyamán már szimbolikus értelmet kapott. Már nem a köztársaság megdöntéséről, a zsarnokság kezdetéről szól, hanem a vállalásról, a bátorságról és a remények beteljesedéséről. Innen meg már nem nehéz átlépni kétezer évet és megérkezni Felcsútra. Vajon áttudjuk lépni a Rubicont, vajon sikerül megszerezni a három pontot, mely után még nem lett volna elvetve a kocka, de már egyenes út vezetne a harmincadik felé, olyan könnyedén, ahogy Ceasar bemasírozott légiói élén a Via Appián Rómába. Ezt az utat ha helyzeteinknek csak a felét értékesítjük, 45 perc alatt meg is tehettük volna. Eldönthettünk volna a meccset, helyesbítek, Varga Roli dönthette volna el, de azok a “lábában” maradtak. Ritkán adatik meg egy csatár életében, hogy 45 perc alatt, négy gólt is lőhessen. Ez egy edzőmeccsen még előfordul, de egy bajnoki döntőnek beharangozott mérkőzésen olyan kevés rá az esély, mint annak, hogy Ceasart nem gyilkolják meg a szabadság eszméjét (plusz a hatalmukat) féltő szenátorok. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST