Muzeális bajnoki beharangozó: 1946.IX.22. DVSC – Ferencváros 0:2
Mint a ma élő nemzedékből oly sokan én is csak a történelemkönyvek lapjaiból ismerem a második világháború borzalmait. A történéseket – a kegyetlen emberirtást, a nagy csatákat, a hősies városvédőket, a szőnyegbombázásokat a Sztálin-orgonákat és a doni áldozatokat – leírásokból ismerjük, de vajon a hétköznapi ember hogyan élte túl ezeket a borzalmakat? “Amit az ember eltervez, azt véghez is viszi… és közben meg is szenvedi.” – mondta valamikor nagyon régen egy római hadvezér, de igazán arra ő sem tudta a választ, hogy vajon a véres tervekhez milyen út is vezeti az embert. Persze vannak klisék melyeket bármely háborúra “ráhúzható”, de vajon az a fajta kegyetlenség, mely a fasizmust végigkísérte, nevezhető egyáltalán emberinek? Mivel igazán soha nem tudtam megérteni a kegyetlenség ilyen szintjét, sok könyvet olvastam a második világháborúval kapcsolatban, de válaszokat nem nagyon leltem. Miért is hozakodok elő ezzel egy muzeális bajnoki beharangozó kapcsán? A válasz egyik oldalról nagyon is egyszerű: egy olyan mérkőzést választottam a hétvégi Debrecen elleni bajnokink felvezetésére, melyet 1946. szeptember 22-én játszottunk a “kálvinista Róma” vagy ismertebb nevén a “cívisváros” csapatával, a DVSC-vel. Tovább olvasom
Bajnoki címeink: 1940/41 – „Egy tizenegyért, tizenegy egyért!”
A Ferencvárosi labdarúgás történetének több, mint száz évét elég sokszor befolyásolták a világtörténelmi események. Bár eredetileg a labdarúgást nem arra „találták” ki, hogy a politikai eszköze legyen, de sajnos a XX. század többször bizonyította, hogy a politika eszközeivel még ezt a csodálatos sportot is a giotin alá lehet hajtani. Ez meg kettőzötten jelentkezik akkor, ha nem csak a belpolitika áldozatává válik a labdarúgás, hanem egy, az egész világot felégetni szándékozó őrület eszköze lesz. Néhány pillanat erejéig, amikor kifutnak a csapatok a pályára talán ki lehet kapcsolni az agyakból a borzalmat, de ez csalóka és hamis. Főleg akkor, ha teljesen ki vagyunk szolgáltatva az erőszaknak, egy örült ámokfutásának, és közelgő világégés rémképének. Egy ilyen közegben bajnokságot nyerni minden bizonnyal nem volt könnyű feladat. És nem elsősorban a pályán való küzdelmekre értve, hanem a 16. bajnoki címünket övező borzalmak miatt, hiszen az 1940/41-es bajnoki címünk nem csak arról szól, hogy a csapat tagjai tovább gazdagították a dicsőséges múltunkat. Tovább olvasom
1950.V.21. ÉDOSZ – Bp. Dózsa 8:1
A tíz, majd kilenc emberrel játszó Dózsa ellen fölényesen győzött az ÉDOSZ
Muzeális bajnoki beharangozó: 1950.III.25. ÉDOSZ – Debreceni Lokomotiv 7:1
Igazából fel sem fogható az a fajta érzés, amit 1950-ben a Ferencváros játékosaira kényszerítettek. Az egyik nap még zöld-fehérben, Fradi címerrel a szívük felett, a lelátóról feléjük áradó „Hajrá Fradi” szurkolással kísérve futottak ki a pályára, majd néhány „órával” később, már piros-fehérben, ÉDOSZ feliratú mezben (bár ilyen mezt még nem sikerült fellelnünk) és szinte hallgatag szurkolók között kellett a pályára lépniük. Azt nem tudom, hogy produkált-e már ilyent a világtörténelem, de valószínűleg nem. De az 1950-s évek elején, a hatalmát az 1949-s új „alkotmánnyal” megszilárdító Rákosi diktatúra úgy gondolta, hogy a sikeres múlt minden csiráját el kell törölni. Nem elég csak a politikai ellenfeleket félreállítani, betiltani, börtönbe vetni, de az élet minden területén az elmúlt időszak sikeres embereit félre kell állítani, mert az új hatalomnak új „ideákra” van szüksége, melyek kizárólagosan az ő dicsőségét zengik. 1950-ben, a politikai leszámolások mellé, a rendszer totális támadást indított a kultúra és a sport irányába is. A kultúrát aránylag „könnyű” volt kordában tartani, ott simán be lehetett tiltani írókat, ott simán „máglyára” lehetett vetni könyveket, de a sport és ezen belül is a labdarúgás már nem ígérkezett ilyen könnyű feladatnak. Betiltani még sem lehetett a kor legnépszerűbb szórakozási lehetőségét, ezért inkább más eszközökhöz folyamodtak. Átneveztek, átirányítottak, központosítottak, melynek eredményeként a magyar válogatott néhány év múlva már a világ élvonalába tartozott. De vajon milyen áron? Tovább olvasom
1950.III.19. ÉDOSZ – Postás 3:0
A második félidőben feljavult az ÉDOSZ és biztosan győzött
Muzeális bajnoki beharangozó: 1949.XII.31. Szombathelyi Lokomotiv – Ferencváros 2:7
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz bevezetőt írnom a mai muzeális bajnoki beharangozóhoz. Adatbázisunkból könnyű lett volna választani, de valahogy a sors úgy akarta, hogy addig keresgéljek, amíg nem találok rá az 1949. december 31-i Szombathely-Ferencváros mérkőzésre. Először még egy 1958-as találkozó bemutatása volt a terv, hiszen akkor a Szombathely hátvédsorában szerepelt egy játékos, aki néhány évvel később a Ferencvárosi labdarúgás egyik legjelentősebb egyénisége lett: Novák Dezső. Kezembe akadt egy 1936-os újság is, és mivel mindig is „vonzódtam” a harmincas évek Ferencvárosához, az akkori 3:2-s győzelemmel végződő összecsapás is esélyes volt a beharangozóra. De a sors nem engedte azt, hogy „könnyebb vizekre” evezzek. Tovább olvasom
1949.VII.10. Magyarország – Lengyelország 8:2
(forrás: http://stefan2001.blogspot.de)
1949.V.22. Ferencváros – Vasas 7:2
(fotó: Kovács Márton Ernő - fortepan.hu)
Pompás korszerű csatárjáték eredménye a nagy ferencvárosi győzelem
1949.V.8. Magyarország – Ausztria 6:1
(fotó: Kovács Márton Ernő - fortepan.hu)
1949.IV.10. Csehszlovákia – Magyarország 5:2
(fotó: Kovács Márton Ernő - fortepan.hu)
Muzeális beharangozó: 1948.XII.26. Újpest – Ferencváros 3:5
Néhány nap és elérkezünk ahhoz a mérkőzéshez, amit évek óta várnak a Fradista szurkolók. Minden bizonnyal a lila-fehér tábor is izgatott, de mivel belém ivódott a több évtizedes „ellenségkép”, így velük még a sportszerűség keretein belül sem vagyok hajlandó foglalkozni. Ezzel felejtsük is el a lila szót, mert a hétköznapi életben szitok színnek számít a Fradisták számára. Ha gonoszkodni akarnék, akkor megemlíteném az ellenfél nevének „zöld-fehér változatait”, de mivel a mérkőzés előtt illik sportszerűnek lenni, ezt meghagyom a Megyeri útra kilátogató több ezres zöld-fehérbe öltözött fanatikus számára.
Azt nem tudom, hogy 1948-ban ebből az ősi ellenségképből mennyi volt érezhető, de gyanítom, az akkori társadalmi viszonyok között, egy történelmi katarzis után, a focit kedvelők nem egymás között keresték az ellenséget. Ezekben az években a béke fuvallata még képes volt arra, hogy elsöpörje a két tábor ősi ellenséges viselkedését. Pedig 1948-ban már elkezdődtek azok a folyamatok, melyek végül is eljuttatta hazánkat a kommunista diktatúra évtizedeibe. Tovább olvasom
HOZZÁSZÓLÁSOK