Igazából fel sem fogható az a fajta érzés, amit 1950-ben a Ferencváros játékosaira kényszerítettek. Az egyik nap még zöld-fehérben, Fradi címerrel a szívük felett, a lelátóról feléjük áradó „Hajrá Fradi” szurkolással kísérve futottak ki a pályára, majd néhány „órával” később, már piros-fehérben, ÉDOSZ feliratú mezben (bár ilyen mezt még nem sikerült fellelnünk) és szinte hallgatag szurkolók között kellett a pályára lépniük. Azt nem tudom, hogy produkált-e már ilyent a világtörténelem, de valószínűleg nem. De az 1950-s évek elején, a hatalmát az 1949-s új „alkotmánnyal” megszilárdító Rákosi diktatúra úgy gondolta, hogy a sikeres múlt minden csiráját el kell törölni. Nem elég csak a politikai ellenfeleket félreállítani, betiltani, börtönbe vetni, de az élet minden területén az elmúlt időszak sikeres embereit félre kell állítani, mert az új hatalomnak új „ideákra” van szüksége, melyek kizárólagosan az ő dicsőségét zengik. 1950-ben, a politikai leszámolások mellé, a rendszer totális támadást indított a kultúra és a sport irányába is. A kultúrát aránylag „könnyű” volt kordában tartani, ott simán be lehetett tiltani írókat, ott simán „máglyára” lehetett vetni könyveket, de a sport és ezen belül is a labdarúgás már nem ígérkezett ilyen könnyű feladatnak. Betiltani még sem lehetett a kor legnépszerűbb szórakozási lehetőségét, ezért inkább más eszközökhöz folyamodtak. Átneveztek, átirányítottak, központosítottak, melynek eredményeként a magyar válogatott néhány év múlva már a világ élvonalába tartozott. De vajon milyen áron? Tovább olvasom →