Nem könnyű megemészteni a tegnap esti Honvéd elleni vereséget, ami nem csak a “bűntudat” miatt fájó, hanem az elszalasztott lehetőség miatt is. A kezdő sípszó előtt ha ránéztünk a tabellára, az előttünk tornyosuló csapatok eredményeire, kellemes bizsergés járta át a bajnoki címvédésre ácsingózó szívünket. Pontot vesztett a Videoton, kikapott a Vasas, ráadásul ami a tabella szempontjából mellékes, de mégis simogató érzés volt látni az ősi rivális vereségét a Diósgyőr ellen. Ami az örömködés mellé egy kis aggodalommal is járt, mert kedden mégis csak visszavágózni kell a magyar kupában és bár ellenünk a második félidőben egy nyugdíjas otthonhoz hasonlítottak, de mégis csak legyőzték a lilákat. És bár akkor még nem számoltam azzal a verzióval, hogy szombat este 10 óra magasságában már csak a kupa megnyerése jelenthet majd vigasz erre a szezonra. Pedig benne volt a pakliban, de egyrészt úgy gondoltam, ha ezt a lehetőséget nem használjuk ki, akkor tényleg nem érdemeljük meg a harmadik csillagot, másrészt az előző négy meccsen vertük Rossi tanítványait és mivel a két világháború között volt már egy 30 mérkőzéses győzelmi sorozatunk is a Honvéd ellen, ami ugye a matematika szerint is jóval több mint a mostani négyes győzelmi széria. Mindezek után elég nyugodtan ültem le a tévé elé, amit persze megkönnyített az egész délutáni kertészkedés miatti izomfájdalom, de úgy voltam vele, hogy egy jó meccs, egy reménykeltő győzelem, egy-két sör a ropogtatni való mellé, plusz beszélgetés a szerkesztőtársaimmal, mind-mind egy kellemesnek ígérkező szombat estét vetített elő – melyből szenvedés lett, felsőfokon. Az izmaim megpihentek, a sör elfogyott, jót is beszélgettünk, csak közben elveszett a lényeg, a harmincas szám igézete. Tovább olvasom →

Annak ellenére, hogy a jegyzetem címében használtam egy idézőjelet, azok számára akik nem láthatták a Honvéd elleni 200. mérkőzésünket, talán elsőre nem nagyon érthető, hogy milyen “segítség” kellett ahhoz, hogy majdnem elrontsuk a nagyon is simának ígérkező győzelmet. Ahogy eddig, a fotelszurkoló amikor leül a gépe elé és megpróbál valami értelmet adni a mondandójának – főleg hazai mérkőzés után – nem szokott mérlegelni, nem néz utána az eltelt 90 perc történéseire, hanem “durrbelebalázs” módjára, meghagyva a lelátói hangulatot, arról ír, amit ott, akkor érzett. Emiatt természetesen néha elrugaszkodik a valóságtól, hiszen számos eset visszajátszva másképpen hat, de ha megvárnék minden értékelést és videót, akkor eltűnne a varázs, eltűnnének a saját érzések és gondolatok. Egy régi mondás szerint (nem pontosan idézve) a jelen valóság átélése nem mindig jelent bizonyosságot, de jelenti azt, aki vagy. Nálam ez a szurkolói állapot, mely a Szentély lelátóján ülve hatványozottan érvényesül. Gondoljanak csak benne, milyen hangulat, milyen idegi borzadály uralkodhatott rajtam, amikor is Lanzafame kamu büntetője után felálltam és miközben a lelátóval egyetemben elég hangosan adtam a bírói “csapatmunka” tudomására, hogy jobb lenne inkább a mezőgazdaságban tevékenykedni, lerohantam az aréna “agorájába”, mert az utolsó perceket már képtelen voltam a “pályán” tölteni. Tovább olvasom →