Labdarúgásunk dicsőséges története egy újabb aranylappal gazdagodik. Ha most egy középkori szerzetes lennék, egy “világtól” elzárt szobában görnyednék egy asztalka fölött, kezemben egy lúdtollal, előttem a pergament és megpróbálnék a legjobb tudásomat elővéve, egy gyönyörűséges 31-s iniciálét festeni, amit a végén arannyal is bevonnék, és csak utána próbálnám összeszedni a bajnoki címvédős gondolataimat. De előtte még egy kicsit elmerengenék a múlton, lapozgatva 120 oldalon, mely telis-tele van bajnoki címekkel, kupagyőzelmekkel, nemzetközi sikerekkel, legendás játékosokkal és edzőkkel. Érdekes dolog az emlékezés. Néha csak felütjük a fényképalbumot vagy a lexikont, rábökünk egy képre egy szóra és máris a célhoz érünk, szabadulni nem nagyon akarunk, mert amit ott látunk és amit ott olvasunk az annyira kedves a szívünknek, hogy legszívesebben örökre ott maradnánk. Biztos vagyok benne, ha majd sok-sok évvel később egy akkori “szerzetes” kezébe veszi a pennát és mielőtt hozzáfogna egy újabb Ferencvárosi aranylap írásához, visszalapoz a 120. oldalhoz, hosszú időre ott is fog ragadni. Most talán még nem is tudatosult bennünk, hogy amit véghezvittünk, amit elértünk, az ténylegesen megérdemli az aranyozott iniciálét. Bajnoki címvédés és Európa Liga csoportkör. Elsőre talán még nem tűnik olyan “bonyolultnak”, de ha jobban elmélyedünk labdarúgásunk 120 éves történetében, olyan adatokra bukkanunk, melyek idővel aranybetűkkel fognak íródni. Tóth-Potya István, Dimény Lajos, dr. Lakat Károly, Novák Dezső – a tegnapi napig ők voltak azon edzőink, akiknek sikerült a bajnoki címvédés. Ehhez, a számunkra éteri magasságokban becsült edzőkhöz “csatlakozott” Szerhij Rebrov. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szerda délután készülődve az esti mérkőzésre egy kissé tanácstalanul toporogtam a ruhásszekrény előtt. Azon morfondí­roztam, hogy vajon jobbról balra, vagy balról jobbra haladva aggasszam magamra a ruhákat, melynek az lett a vége, hogy Stanból Panná váltam és mikor odaértem az ajtóhoz, egy kis gondot jelentett kituszkolni magam rajta. De ahogy kitettem a lábam, a metsző szél úgy hasí­tott keresztül rajtam, hogy a csontjaim legbelső zugai arra kértek, inkább forduljak vissza. Közben előállt a “taxi”, benne a kalocsai légió, onnan meg már nem volt visszaút. Laudetur barátom azzal fogadott, hogy az ülésmelegí­tő bekapcsolva, és jobban teszem, ha útközben beszippantom a meleget, mert a meccs közben szükségem lesz rá. A társaktól pillanatok alatt javaslatokat is kaptam, hogyan és főleg mivel próbáljam összegyűjteni a meleget, hozzátéve, hogy annak idő előtti kiengedésétől azért eltekintenek. A jókedv a metsző szél ellenére megvolt, bár mikor két óra múlva (ha nincs waze, talán még mindig kóválygunk a hétköznapi pesti dugóban) kikászálódtunk az autóból és a mozdony füstje helyett a szél ereje csapott meg, fel is tettem magamban a kérdést: kell ez nekem? Hétköznap, hideg, fél nyolcas kezdés, két óra haza, majd holnap reggel munka…és még “jegyzetelnem” is kell, ha már a Kisvárda elleni kissé nyögdelősre sikeredett három pontról igazoltan (Novák Dezső Emléktorna, Tapolca) távol maradtam. De hideg ide vagy oda, mégis csak a Honvéd az ellenfél, mely manapság már csak a 106 éves közös múlt miatt számí­t rangadónak. Aztán egyből felrémlett, hogy ősszel sem bí­rtunk el velük, sőt utoljára két éve “végeztük” ki őket tisztességesen, ha jól rémlik egy ötöst rámolva be a kapujukba. Csak nehogy elfújja a szél – ötlött fel bennem miközben elsőre a “vénám” is befagyott, meg kellett egy kicsit melegí­teni a kezem, hogy második próbálkozásra zöldet kapjak a belépéshez. Néhány pillanat erejéig felvillantak a legendás film képkockái, Scarlett reménytelen harca a boldogságért és bár legszí­vesebben beültem volna egy meleg moziba újból megcsodálva Margaret Mitchell történetét, de beérve az agorába, beszippantva annak semmihez sem hasonlí­tható zöld-fehér illatát, onnan már nem volt visszaút. Ott a helyünk. Legyen hideg, “üvöltsön a szél”, nincs menekvés.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A csütörtöki fiaskót nehéz volt megemészteni. Nem a vereség volt a fájó, hiszen az összkép ritkán csal, a Ludogorec jobb csapat, szervezettebb, taktikusabb és ami a foci lényegét adja, gólratörőbben tud játszani. Ami nálunk hiányzott, ők viszont kí­méletlenül kihasználták a lehetőségeiket. Ha jól rémlik talán ötször találták el a kapunkat, melyből lőttek három gólt, mi meg vagy hússzor próbálkoztunk, melyekből néha el is találtuk a kaput, de azok igazi veszélyt nem jelentettek. Pedig közel 50 percig emberelőnyben játszottunk, voltak időszakok amikor teljesen a kapujuk elé szögeztük a bolgár bajnokot, de igazi veszélyt nem nagyon jelentettünk. Vérbeli csatárok nélkül meg nehéz eredményesnek lenni. Ez a csatárhiány az eddigi meccseinket is jellemezte, papí­ron hiába van három centerünk, de ők inkább gátjai a góllövésnek. És ez nemcsak a Ludogorec ellen volt szembetűnő, az eddigi bajnoki mérkőzéseinket is nyögvenyelősen hoztuk, ráfogva a kettős terhelésre, a fáradtságra, a rossz pályára, a hosszú repülőútra…és sorolhatnám még a kifogásokat. Ennek fényében egy kicsit féltettem is a csapatot a Honvéd ellen, egyrészt nem lehetett tudni, hogy a csütörtöki mérkőzés mennyit vett ki a játékosokból. Persze ettől nem szabadott volna tartani, hiszen állí­tólag minden posztra két játékosunk is van, í­gy adva volt a lehetőség Rebrov előtt, hogy egy kicsit rotálgasson. Arra azonban nem nagyon számí­tottam, hogy egyből hét helyen fog változni a kezdő, bár a csapat í­gy sem tűnt “gyengének”, főleg a magyar bajnokik szí­nvonalához és iramához mérten. Ehelyett mit kaptunk? Nehéz megfelelő szavakat találni, hiszen a focihoz sok köze nem volt a 90 percnek, melyben aránylag a mi akaratunk érvényesült, csak az a fránya gólocska hiányzott. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →