DVTK (Diósgyőr; DIMÁVAG)
Feljegyzések a fotelból – Hetet egy csapásra
Vannak mérkőzések melyek soha nem törlődnek az emlékezetünkből. Nem tehetek róla, de közel harminc év távlatából is, ha a következő ellenfelünk a Diósgyőr, akaratlanul az 1992. júniusi fieszta ugrik be. Nem csak a fiatalságom (annyira azért már akkor sem voltam ifjonc) miatt, pedig minden ami manapság már fejcsóválást “ingerelne” a hatóságokból (talán már az idősödő énemből is), az megtörtént azon a felejthetetlen napon. És ha most a diósiak földjére látogattunk volna, minden bizonnyal néhány mondattal meg is emlékeznék arról a közel 20 óráról, mely úgy bebörtönözte magát az emlékeimben, mintha azok Alcatraz szigetén raboskodnának. Persze igazságtalan lennék, ha minden diósi emléket egyetlen meccshez kötnék, hiszen a közelmúltunkban is voltak olyan találkozók, melyek ha nem is költöznek el a “Sziklára”, de néhány napos előzetest nagyon is megérnek. Gondoljunk csak 2016 nyarára, benne egy féltucat, egy zseniális Dilaver bombagól, vagy az utolsó két hazai négyesre, Varga és Páncél Józsi duplája, mind-mind olyan emlékkép, melyeket ha felidézünk, jobb kedvvel indulunk szombat este a Groupama Aréna irányába. És ha jókedvünkben ezekhez még hozzátesszük a múltheti Felcsút elleni négyest, nem csak egy újabb gólparádé elevenedik meg lelki szemeink előtt, hanem egyből kapaszkodni kezdtünk az ég felé egy harmadik csillagé. Álom, álom, édes álom, szól a dal Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében, de mi nem álmokat akarunk kergetni, és nem is elrévedni a múlt emlékeiben, nekünk most a jelen számít, a győzelem, mely egy újabb lépést jelent a végső célunk felé. Ha anno a Via Appia Rómába vezetett, úgy a jelenben az Üllői út minden irányból egyetlen szám felé vezeti a zöld-fehér színek szerelmeseit. Még 11 útelágazás, melyből az elsőt, szombat este kellett teljesíteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2019.III.2. Ferencváros – DVTK: 7-0
Feljegyzések a fotelból – Az érem harmadik oldala
Egy ókori görög filozófus közel 2500 éve már megfejtette a pénzérem “lélektanát”, miszerint minden éremnek két oldala van. Fej vagy írás. Minden dolognak van előnye és van hátránya. Jó és rossz, negatív és pozitív oldala, de mi van akkor, ha az érmét hengernek tekintjük és kíváncsiak vagyunk annak területére? Egyből előtűnik az érem harmadik oldala, mely összeköti a “fejet” és az “írást”, és bár keskeny és nem könnyű talpra állítani, de ha sikerül, talán megértjük, hogy nélküle pénzérménk sem lenne. Ebből a kissé erőltetett gondolatmenetből talán nem is olyan nehéz 2500 évet tovaszállni az időben és megérkezni a Diósgyőr felújított stadionjába, főleg annak tudatában, hogy az a bizonyos harmadik oldal, tegnap estétől minden bizonnyal egyértelmű bizonyosságot nyert. Valószínűleg mindenki tudja mire gondolok, de mielőtt erről értekeznénk, egy kis múltidézéssel kell kezdenem. Most nem megyünk vissza oly távolba mint az érme vizsgálatánál, csupán 26 évet, mely az ember emlékezetében egy villanás, de ha Diósgyőr, akkor számomra és minden bizonnyal sokunk számára egyet jelent 1992. június 20.-val, amikor “azt beszélte már az egész város, bajnok lett a Ferencváros!”. Egy nap, egy mérkőzés mely örökre meghatározta a Ferencvároshoz való viszonyomat. Szombat reggel is ezzel az emlékképpel ébredtem, a kezdő sípszóig többször elém vetültek annak a csodálatos napnak a pillanatai. Amikor elfoglaltuk Miskolc belvárosát, mely órák alatt zöld-fehérbe öltözött, majd a stadion ütött-kopott lelátója mely majdnem leszakadt a harmincezer (!) néző súlyától, majd Wuko első gólja, majd Nyíl “könyörgése”…a bajnoki menet Miskolcról a Szentélyig – lehet ezt feledni? És lehet nem gondolni rá, mikor a csapat ugyanitt lép pályára? Kellemes, nosztalgikus felvezetése volt a mérkőzésnek és sokáig el is feledtette velem azt, hogy a tudatunkban az éremnek csupán két oldala van. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2018.X.27. DVTK – Ferencváros: 1-4
Böde mesterhármast szerzett, nagy bajban a DVTK
Négy egyre nyert idegenben az FTC. Vajon meddig tart a türelem Fernandóval és a játékosokkal szemben?
A Ferencváros a mesterhármasig jutó Böde Dániel vezérletével – közel nyolcezer néző előtt – 4–1-re nyert a Diósgyőr vendégeként a labdarúgó NB I 12. fordulójában.
Feljegyzések a fotelból – Más kávéház
A csütörtöki – sajnos már szokásosnak mondható – kizuhanásunk Európából bármennyire is nem illő dolog leírni, de túlságosan mély nyomokat nem hagyott bennem. írhatnám többes számban is, hiszen a bajnoki “avató” mérkőzés előtti szeánszon a Szentély agorájában nem nagyon lehetett felfedezni az apátia jeleit. Persze a legtöbbünk méltatlankodott egy kicsit, de úgy éreztem, ez inkább a kötelező futam kategória, melynek a végén azért ott lapult egy kis keserűség is, mert kimondani a kegyetlen valóságot, miszerint egyenlőre nincs helyünk Európa térképén, nem éppen szívmelengető állapot. Ráadásul annak fényében, hogy éppen a Fradi volt az egyetlen magyar csapat, mely elvérzett az első fordulóban, még keserű szájvizet is locsolt a szánkba, de mielőtt lenyeltük volna, jött egy mondat: legalább csak a bajnokságra koncentrálhatunk – és máris repült a szánkból a keserű víz. Pedig ott kellett volna még tartani, többször öblögetve, hogy a keserűség a garatba is lenyomuljon, de mivel annyira megszoktuk az elmúlt évek nemzetközi keserveit, hogy a keserűség ellen simán beálltunk a büfé elé, kértünk néhány pohár sört, és máris elillantak a rossz szagok a szánkból. Hogy ez hiba? Valószínűleg igen. Sőt, biztosan az, de vajon mennyire lennénk jobb állapotban, ha néma (vagy hangos?) tiltakozásul nem ülnénk fel a lelátóra, ha zászlókat égetnénk, ha bekopogtatnánk az edzők ajtaján, vagy megállítanánk a buszt, leszállítva a játékosokat egy kis elbeszélgetésre. Voltak idők, amikor így működtünk, voltak idők, amikor néhány vesztes mérkőzés után olyan edzőket “zavartunk” el, mint Novák Dezső, Varga Zoltán, Nyilasi Tibor….Most meg a DVTK elleni kezdés előtt békésen sörözgettünk, néhány mondattal elintéztük az EL kiesést, egy kicsit szidtunk mindenkit, de ahhoz elég sűrűn néztük az óránkat, hogy vajon még hány perc van a kezdéséig, hogy az egésznek valami “forradalmi” hangulata lett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2018.VII.22. Ferencváros – DVTK: 4-1
Feljegyzések a fotelból – Félrecsúszott szépségtapasz
Ha az elmúlt napokban szerkesztőtársam a rá oly jellemző “határozottsággal” nem hív meg a mérkőzés előtt egy kellemes vasárnapi piknikre, valószínűleg kihagyom az utolsó hazai fellépésünket. A bajnokság eldőlt, bár voltak akik még reménykedtek a Videoton botlásában, de a “sors” már hetekkel ezelőtt eldöntötte a bajnoki cím sorsát. Az éremnek sokak szerint nem kettő, hanem három oldala van (aki olvasta Komlós János szatíra könyvét, az tudja mire gondolok), melyből a szokásos kettőt a csapat követte el a futószalagon kihagyott helyzetekkel, de azzal a bizonyos harmadik oldallal nem nagyon számoltunk. Pedig évek óta benne volt/van a levegőben, azt tudnunk kellett volna, hogy a Fradi kontra MLSZ csörtének egyszer biztosan nőni fog oldalága és valószínűleg akkor, amikor az a legjobban fáj. Össze is jött, a Fraditól elvett 8 pont túl sok volt ahhoz, hogy csapat egyéb botlásaival fűszerezve ne jelentsen halálos mérget. Mentálisan nem voltunk annyira erősek, hogy le tudjuk győzni a 12. ellenfelet is, nem voltak olyan egyéniségek a csapatban akik összetudták volna kapni a társakat, akik “lekiabálják” a fejüket, akik addig űzik-hajtják a többieket, amíg oda-vissza nem szántják fel a pályát. Erre jött az utolsó hazai meccs végjátéka, mely nem csak bizonyította az előbbi állításomat, de el is rontotta 13 ezer szurkoló vasárnapját. De erről majd inkább csak a végén…Visszatérve a vacillálásomhoz, végül is köszönet jár szerkesztőtársamnak, és nem csak a vasárnapi piknikért, hanem azért a pillanatért, amikor is közelítve az aréna felé, minden zöld-fehérbe öltözött. Kapkodtam is a fejem, nem tagadom azt hittem, csak néhány ezren leszünk, hogy elveszett a szurkolók hite, hogy a csalódás erősebb lesz annál az érzésnél, amit úgy hívunk, hogy Ferencváros. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2018.V.27. Ferencváros – DVTK: 4-0
Az FTC megtette a magáét, a DVTK az utolsó helyre csúszott
A bajnoki címről így is lemaradó zöld-fehérek nem sok esélyt adtak a Diósgyőrnek.
A labdarúgó NB I utolsó előtti fordulójában a bajnoki címre hajtó Ferencváros nem adott esélyt hazai pályán a Diósgyőrnek, fölényesen győzött 4–0-ra, ám sorsa még így is a listavezető Videoton kezében van. A borsodiaknak nyerniük kell a záró fordulóban, hogy megőrizzék élvonalbeli tagságukat, de ők is kiszolgáltatott helyzetben vannak.
Feljegyzések a fotelból – Fagyos vereség
“Szegény barátom, az élet nem egy habostorta. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.” Arra nem nagyon számítottam, hogy Virág elvtárs örök érvényű intelme Pelikánnak 7 nap alatt velünk is megtörténik. Egy hete a Groupama Arénában egy tisztességes csapást mértünk a bajnoki címvédőre, mely után olyan hurráoptimizmus lett úrrá rajtunk (bevallom, rajtam is), hogy már azt hittük, hogy Bacsó Péter filmje nem is a Rákosi rendszerről szól, hanem valami kitalált fantazmagória. Pedig nem, és erről szüleink, nagyszüleink sokat tudnának mesélni, bár nem vagyok biztos, hogy ebből a jelen “okostársadalma” túl sokat értene. Ahogy mi sem gondoltuk, hogy egy hét elég ahhoz, hogy visszazuhanjunk a valóságba. Kaptunk egy jó nagy maflást, Virág elvtárs szavaival élve, most bizony csapásokat kaptunk, melytől nem hullottak ki a fogaink mint Pelikán Józsefnek a dunai gátőrnek, de ahhoz egy-két metsző fog távozott, hogy ne díszelegjünk teljes pompával a tabella élén. Ahol még mindig három pont az előnyünk, mely azonban nem a Videoton botlásának, hanem a magyar labdarúgás újabb paródiájának köszönhető. Egy kattintás ide a folytatáshoz....