A csütörtöki “dupla” pontot érő döntetlen után, miközben tapssal köszöntöttük a kissé (inkább nagyon) kifacsart játékosokat, amellett, hogy örültünk a késő esti produkciónak, felrémlett, hogy vajon elegendő lesz-e a szűken szabott három nap a regenerálódásra. Ha a végén összeadtuk volna a pályán lévő 11 játékos oxigénszintjét normál esetben talán egy emberét tette volna ki, de lehet, hogy őt is lélegeztetőgépre kellett volna kapcsolni egy kiadós lépcsőzés után. Ezt nem bántásnak írom, bár sokak szerint nem okozhatna gondot a kettős terhelés, de egyrészt a topbajnokságokban szereplők is megsínylik azt a flúgos futamot amit az UEFA a “pénz beszél” jelszó alatt a csapatokra kényszerít, másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar bajnokság sem feszíti szét az izmokat. Ha pedig igaz az utóbbi megállapítás, akkor talán még sem kéne annyit hangoztatni a kettős terhelést, vagy egy kicsit levinni a “szintet” másfeles terhelésre. Az igazságot úgy sem egy jegyzetben találjuk meg, azt a tények szokták igazolni, bár néha azok is felülíródnak. A tények meg vasárnap jöttek velünk szembe. Néhány órával a kezdés előtt mocorgott is bennem egy kis frász, és nem csak az esetleges fáradtság miatt, hanem a debreceni múlt miatt is, ahová még “normál” körülmények között sem győzni jártunk. Hiába énekelgettünk útközben a pulykakakasokról, a legtöbb esetben nem vigyáztunk, lyukas volt a kas és simán kiugrott belőle a három pont. Ami elég vészjóslónak hat, még elég mélyen él bennünk a májusi “kirándulásunk”, amikor az utolsó percben jött az álomgól, amit még felejteni sem engednek, hiszen úton útfélen erre terelődik a szó még akkor is, ha a szerzője már valamelyik benzinkúton munkálkodik, igaz, ott még csak segédmunkásként, tegnap is két percet kapott egy olyan mérkőzésen ahol a Fehérvár 70 percen át emberelőnyben játszott. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szombat, este tíz óra. A derék debreceni legények már a buszon ültek (a záró sípszó után egyből “figyelmeztettük” is őket, hogy indul a menetrendszerinti járat), amikor az arénában még tovább folytatódott a fieszta. Mintha abba sem hagytuk volna a múltheti bajnokavatást és derbigyőzelmet, a tízezer szurkoló és a csapat együtt örült, táncolt, dalolt, körbeölelve az arénát. Ehhez parádés körítést adott a győzelem, a harmadik csillag és az újonnan “kinevezett” és a tábor által zseniális megkomponált Freed from desire (Gala) dal, benne a “legendás” refrén (nem idézem – nem is lehet, ezt hallgatni és átélni kell), ahol játékos, fiatal és idős szurkoló is fellelkesül és olyan erővel ropja a táncot az aréna betonteknőjében, hogy talán még a “Metró is beszakadt” néhány száz méterre arrébb. Ami meg a lokomotívot illeti, ők csak keressék azt az elveszett pulykakast, mert bizony lyukas lett a kas, hiába érkeztek olyan nagy vehemenciával, méretes mellénnyel, és a mennyei csodagóljával a kezdőben, bizony kiugrott a pulykakas, ahonnan egyből egy zöld-fehér pörköltes tányérban landolt, nokedlivel és savanyú uborkával. Ahogy szerkesztőtársam neje készítette szombat délután, be is lakmároztunk, de mivel a pulykakasok még útban voltak az Üllői út felé, így “csak disznólkodtunk”, majd néhány jól megpakolt tányér után aggodalommal simogattuk egy kicsit gömbölyödő hasunkat: vajon eljutunk az arénába vagy maradunk és kérünk még néhány adag pörköltet? Szerencsére 1-2 óra alatt kipihentük a finom ebéd fáradalmait és hat óra után már bebocsájtást is nyertünk az arénába. Még sem maradhattunk le a szezon utolsó hazai meccséről! Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Most talán az lenne a legjobb, ha kimennék a teraszra és élvezném a februári napsütést. Az legalább simogatna, kezemben egy doboz sörrel gyűjteném magamba az éltető sugarakat és nem kéne magyarázatot találni arra a 90 percre ami lepergett előttünk. A gond az, hogy valójában még keserűséget és haragot sem érzek, és legszívesebb elintézném azzal, hogy megérdemeltük a vereséget mert mindent meg is tettünk annak érdekében, hogy ez így alakuljon. Ráadásul még az első harminc percet leszámítva benne is volt a levegőben, szinte lekopíroztuk a múltheti meccsünket, a különbség csupán annyi, hogy a Debrecen jobban ráérzett a győzelem ízére. Éltek is vele, megérdemelték. Ezzel meg le is zárhatnám az egész “fecsegést”, mert én is válaszokat várok a szakmai stábtól. Nem üres szócséplést, nem semmit mondó magyarázatot. Mert nem ezt ígérték, mert ősszel úton útfélén azt hallgattuk, hogy majd tavasszal látjuk az igazi Rebrovi csapatot. Eddig megkaptuk: háromból egy soványka győzelem, egy döntetlen és egy vereség. Ez meg akkor is kevés, ha az üldöző Videoton eddig megtette a szívességet és többet hibázott mint mi. Este még rátehet egy lapáttal, de jelenleg az sem hozna igazán tűzbe. Pedig ahogy múlnak a percek és ahogy egyre tehetetlenebbül érzem magam, úgy tör rám a keserűség. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem gondoltuk, hogy lesznek nehézségeink. A derbi győzelmi eufóriájával a szívekben, hét pont előnnyel a tabellán, egy “EU-komfortos” csapatra “hajazó” tizeneggyel a kezdőben vajon mi másra gondolhattunk volna? Tömören: ki kell siklatni a lokomotívot, a rajta utazó és a tollait borzoló pulykakasnak szólni kell, hogy a tyúkok Debrecenben maradtak, nem kell itt illegetni magát, a tojásrántotta helyett mi zöld-fehér gólrántottára készülünk, csipetnyi kalocsai paprikával meghintve, mert már túl vagyunk az első bajnoki etap legnehezebb részén, ráadásul október elején az időjárás is úgy gondolta, hogy nem hoz fölénk felhőket, nem küldi ránk az esőisteneket és még nagykabátot sem kell húzni. Minden együtt van, talán még az öreg javasasszony az aluljáróban sem tudott olyan kotyvalékot kikeverni melyben nem azt látta, hogy – itten ma drágáim, nem lesz gondotok, ha egy kis aprópizzel hozzám járultok, még azt is megsúgom, hogy az a csinos olasz férfiember hányat rúg a labdába…Még el is hittük/éreztük/gondoltuk, hogy a csillagok Auriga, a győzelem képében már formálódik a Groupama Aréna felett…pedig még el sem kezdődött a meccs. Talán jó lenne visszatérni a földre, talán el kéne engedni a derbi diadalát és azzal a szegény pulykakassal sem kéne civódni, mert ahogy Platón mondta, ha tükröt tartasz mások elé, ne felejts magad is tükörbe pillantani. Ha hallgatok a nagy gondolkodóra, talán egy kissé óvatosabban készülök a meccsre, hiszen a Loki vonata soha nem volt egy könnyed menet, sőt ha belenézünk a történelem könyvekbe, bizony okoztak elég sok kellemetlenséget…és nem csak Debrecenben. Ehhez jött a megadott kezdőnk, mely nem változott ugyan, de ha időben ránéztünk volna a kispadra, láthattuk volna, hogy bizony az eléggé karcsú, Böde Danin kívül szinte csak a kötelező létszám ült rajta, mely bizony magában hordozta a veszélyeket, mellyekkel a kezdő sípszó előtt nem nagyon törődtünk…Pedig kellett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →