Drámai véget ért a 2019/20-s bajnoki szezon. Nem az elsőség kérdésében, az már réges-rég eldőlt, papíron a Honvéd ellen, de a valóságban azon a bizonyos októberi “Big Mac szendvicshéten”, amikor a Dózsa és a MOL közé egy moszkvai kiruccanás is szorult és amit három győzelemmel adtunk át az utókornak. Onnan már csak “üldözöttek” lettünk, de úgy, mintha egy lajhár akart volna egy gazellát elkapni, ami eleve reménytelen vállalkozás, ráadásul a lajhárnak esze ágában sem lenne üldözőbe venni a szavannák gyorsasági bajnokát és nem csak azért, mert a fáról sincs kedve nagyon lejönni (ahhoz túl kényelmes), hanem mert nem szereti a húst. A Fradi üldözői sem gondolták komolyan, bár a szavak szintjén végig nagyszerűen teljesítettek, a legbelsőbb zugaikban tudták, a gazella még akkor is utolérhetetlen, ha a lajhár egy csoda folytán Simbává változna. Be is gyűjtöttük az újabb bajnoki aranyat, a harmincegyediket, amit egy EL-csoportkörrel ki is díszítettünk. Ezzel a címvédéssel, “méltón régi nagy híréhez” egy újabb aranyoldalt nyitottunk labdarúgásunk dicsőséges történetében. A címvédéssel Szerhij Rebrov a régmúlt legendás edzőink sorába lépett, bizonyítva, hogy a megfontoltság, a munka, a szakmai hozzáértés minden akadályt le tud győzni. Az EL-csoportkörös menetelés ellenére három ponttal többet gyűjtöttünk mint a három csillagos bajnoki címnél. A 13 pontos különbség is megmaradt a MOL előtt, az előző szezonban 23 pontot vertünk a harmadikra, az idén “csak” huszonkettőt. A töltőállomások munkásainak elég frusztráló lehet a különbség, a kétszer 13 nem csak a babonás népeknél okozhat pánikbetegséget. Ettől még a szavak szintjén nagyon lelkesek és valószínűleg az évzáró vacsorán is fűnek fának ígéretet tesznek, hogy majd a következő idényben utolérik a Fradit. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Még az is felvetődött bennem, hogy ma sztrájkolok, vagy eljátszom a bűn és bűnhődést, vagy simán ki sem bújok az ágyamból, magamra húzom a paplant és megpróbálom kikapcsolni az agyam. Nem a vereség miatt, mert az mindig benne van a pakliban (még ha nem is szoktunk hozzá), hanem a “hogyan” miatt. Azt megemészteni, hogy 70 percig szinte semmi közünk sem volt a játékhoz és a kövesdiek azt csinálták velünk, amit általában mi csinálunk az ellenfeleinkkel, azt megemészteni nem egyszerű feladat. Félidőben látni a 0-3-at és a 30:70-s labdabirtoklást, az ijedt játékot, egy hatalmas gyomrossal ért fel. Azt persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, de a múltheti eredményes tankolás után egy kicsit (talán nagyon is) elhittük, hogy innentől már fáklyák és örömtüzek kí­sérik az utunkat és rutinból megoldunk mindent. Eddig is voltak nehéz meccseink, volt mikor kettős terhelés alatt kellett bizonyí­tani, mégis a végén mi örülhettünk. Ráadásul fél éve kaptunk ki utoljára, akkor is “túlrotált” csapattal, magabiztosan vezetjük a tabellát, vajon mi gondunk lehet Mezőkövesden? Oké, egy kicsit nehézkes lesz, de a végén úgyis behúzzuk a három pontot. A megszokás nagy úr, de egyben veszélyes is. Aminek tegnap meg is lett a böjtje, de mielőtt bárki is azt hinné, hogy a világvégére készülők, azoknak csak annyit, az még reményeim szerint nagyon messze van. Persze mindent megteszünk, hogy egyszer a Földünk is bemondja az unalmast és visszavegye azt, ami az övé volt évmilliók óta, mégis remélem, időben ébredünk és megpróbáljuk enyhí­teni az eddig okozott károkat. Ebben most nincs benne semmilyen áthallás, ez csak kikí­vánkozott belőlem, vagy csak próbálom húzni az időt, mert őszintén nagyon nincs kedvem a tegnapi “vesszőfutásról” bármit is papí­rra vetni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nagyon ritkán fordul elő, hogy hazai mérkőzésen a “fotel” nem a Szentély lelátójára költözik. Az Üllői úti fák suhogása, az agora bábeli zsongása, a lelátó hangulata és természetesen a játék élő közvetí­tése semmivel sem pótolható. Tegnap mindez elmaradt, lett is volna hiányérzetem ha nem egy olyan “esemény” marasztal otthon, mely felülí­rt minden előbbi érzést. Laudetur barátom is beköltözött a hatvanasok klubjába, amit egy meglepetéspartival ünnepeltünk (újfent: Boldog szülinapot Barátom!) és bár egy mini agora ott is kialakult, a Fradi himnusz is felcsendült az ünnepelt “bevonulásakor”, a torta is zöld-fehérben pompázott, az ajándékok java része is a Fradihoz kapcsolódott, a hangulat is remek volt, mégis volt egy kis hiányérzetünk, amit azzal ráztunk le magunkról, hogy csütörtökön már ott leszünk a lelátón. így is egy kicsivel hamarabb léptem le, valamit mégis csak látnom kellett a Mezőkövesd elleni bajnokiból ahhoz, hogy ma reggel le tudjam tenni az asztalra a fotelszurkoló jegyzetét. A zéró tolerancia miatt gyalogosan indultam haza, Dióné is úgy gondolta, hogy esővel ajándékozza meg az utat, kezemben az ernyővel hangolásként majdnem Gene Kellyt játszottam, bár nem dúdoltam el az éneket az esőben (nehogy még csendháborí­tás miatt vigyenek el), de eljátszottam azzal a gondolattal, hogy hazaérve és bekapcsolva a tévémasinát, valami “szépet” látok a képernyő felső szélén. Nem is kellett csalódnom, az első félidő vége felé kerültem fotel közeli állapotba, amikor már Ihnatenko góljával vezettünk. Laudetur barátom “elbocsájtó üzenete” jutott az eszembe, “holnap aztán győzelemről szeretnék olvasni”, de utána jöttek is a kisördögök szépen sorban, és duruzsolták a fülembe: ugye Te sem gondolod, hogy sorozatban lehet egy gólocskával “ippen-hogy” nyerni. És ha hét óra magasságában nem otthon lettem volna, biztos rakok egy máglyát és minden kisördög ott végzi. Pedig csiteri-csütöri, pontot nem a kisördög lopott, hanem a Mezőkövesd… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →