A mögöttünk elszáguldó hét sem volt eseménymentes. Lassan már azt hiszem, hogy egy újabb Survivor műsor indul, csak nem valamelyik varázslatos lakatlan szigeten, hanem az Üllői 129 környékén. De ha nincs kedvünk szerepelni egy túlélő showban, akkor felülhetnénk valamelyik nevezetes óriáskerékre (mondjuk az londonit kipróbálnám, dacolva a tériszonyommal), ahol egyrészt totál elszédülünk és néhány forgás után már tényleg azt sem tudjuk, hol is vagyunk valójában, másrészt meg a látvány úgy elvarázsol, hogy eszünkbe sem jutna kikászálódni a forgó őrületből. Egy hete a derbi után ezt éreztük a lelátón amikor is örömittasan hittünk a győzelem erejében, hiszen a sok minden csodálatos, de a dózsa elleni diadalnál nincs csodálatosabb (bocsi Szophoklész). Keddig még kitartott az öröm, ráadásul a győzelem mellé még egy rövid üzenetben megküldött ajándékot is kaptunk, miszerint megszületett a kiegyezés (1867 után szabadon), melynek részleteiről szerdán, egy sajtóeseményen kapunk tájékoztatást. Ebbe az ünnepinek látszó eseménybe rondított bele a keddi fiaskó, mely akkora tasliként csattant az arcunkon, hogy azt még Bud Spencer is megirigyelhette volna. Kondás barátunk repkedett az örömtől, Doll a méregtől, fel is vette az igazságosztó szerepét, a szurkoló meg csak állt tétován, meredten és kábultan és halvány f-betűje sem volt, hogy vajon mi is történt megint a csapattal. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

“Lábtörő” Strestík (annak idején még csak a viking harcosokra akasztottak ilyen jelzőket) mondta a mérkőzés előtti napokban, hogy “sokan leírnak bennünket, ne feledjük, az a párharc is 0-0-ról indul” – mely tartalmaz igazságot, főleg ami a két nullát illeti, és utólag már a leírási kulcs alkalmazása is megfelel a számviteli törvény előírásainak, hiszen miközben a lelátón hőgutát kaptunk, a vendégek gólgutától szenvedtek 90 percen át. Régen vártunk erre, kapásból nem is emlékszem rá, hogy mikor nyertünk 5 gólos különbséggel (hatot rúgtunk a DVTK-nak, de kaptunk is kettőt és talán egyszer a Vasast is elpáholtuk 5-1-re) a mérkőzés végén még a napnak is megbocsájtottunk, aki az első félidőt élőben nézte végig, teljes pompájával beterítve a szektorunkat. Szerencsére a második félidőre úgy döntött, hogy lenyugszik egy kicsit, vagy csak átrándult a vizes VB-re egy kis üdítőre, mert az mégis csak katartikus élmény lett volna, ha a szünetben beáll az aréna büféjének sorába egy pohárka sörért, ami a nagy hőség közepette fogyott is rendesen, bár volt olyan is, aki rosszul tippelt, a szünetben lefele jövet a lépcsőn egy szurkolótársam mosolyogva mormolta: csessze meg (más szót használt), most három korsót kell vinnem a srácoknak. Persze a korsó az csak pohár, ráadásul műanyag is, de legalább megtanulta, hogy annyira még sem szabad alábecsülni a jelenlegi Fradit, hogy ne tippeljünk egy félidős hármast a Mezőkövesd ellen…Amit én sem tettem volna, de talán az öregedésem az oka, hogy már elővigyázatosabb vagyok. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

“Ahogy vonakodva, akadékoskodva végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszít úgy innen.” – Karinthy Frigyes kórházi gondolata ötlött fel, amikor nem éppen saját elhatározásból (annyira azért nem vagyok bátor) én is beléptem megpróbáltatásaim színterére. Annyival könnyebb dolgom volt mint a két világégés közötti magyar irodalom egyik zsenijének, hiszen nekem nem a koponyám körüli bizarr utazást kellett átvészelnem, csupán az epekövek intéztek frontális támadást a szervezetem ellen. Orvosom, aki egyben régi barátom is, jól tudta Fradi iránti vonzalmam, ezért az első vizsgálatok után miközben vészriadót fújt, sanda mosollyal közölte, hogy most gondoljak a ’68-s Liverpool elleni meccsünkre, milyen nyomást kellett kiállnia a védelmünknek és mi lett a vége – győztünk. Mi is győzni is fogunk. Mégis, mikor belenéztem a tükörbe és olyan sárgának láttam magam mint száz szmájli ikont összegyúrva egy korsó angol barna sörrel, egy kissé földhöz csapottnak éreztem magam. Amihez hozzájárult az is, hogy tudtam, bármennyire is gyorsan lettem betáblázva két műtétre, a szombati Gyirmót elleni mérkőzésről lemaradok. Valójában ez inkább önsajnálat volt, ráadásul abban bíztam, hogy a meccsig már túl leszek mindenen és bár nem láthatom a remélt győzelmet, de a technika vívmányainak köszönhetően az “okosomon” legalább követhetem. A győzelem össze is jött (jobban is lettem tőle, bár sokak szerint jobb is, hogy nem láttam), a szerdai kupa góldömpinget már otthon nézhettem és bár megfordult butuska agyamban, hogy ha már kint vagyok, szombaton éppenséggel fel is lehetne zötykölődni az arénáig, de ez tényleg csak kósza ötlet volt, így ma igazi, vérbeli fotelszurkolóként vártam a csapattól, hogy végre kikecmeregjen a saját maga ásott gödörből. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Valamelyik tévéadón (talán az M1?) van egy szórakoztató vetélkedő műsor, Maradj Talpon! címen, ahol ha a játékos nem tudja a választ, lezuhan a mélybe. Ha most felállítanám a pódiumra Fradi kezdő 11-t, és feltenném a kérdést, miszerint december 3-a kinek a születésnapja, valószínűleg nagyon kevesen maradnának talpon. Ráadásul a mai produkció után még az is a mélybe landolna, aki esetleg tudná, hogy a mai napon 116 éves a Ferencvárosi labdarúgás. Még ha nem is kerek az évszám, de 116 évet megélni a XX. és a XXI. század vérzivataros éveiben, több mint ünnep. Ha ehhez hozzávesszük azokat az eredményeket melyek dicsőséget hoztak a zöld-fehér meznek, legalább néhány perc erejéig meg kell állni, be kell hunyni a szemünket és felidézve a Ferencvárosi labdarúgás legendás éveit tisztelegni kell azok előtt, akik nélkül ma nem lenne Ferencváros. Még akkor is, ha a mai Fradi, a mai játékkal alaposan belerondított az emlékezésbe, mert amit ma láttunk, azt csak egyetlen szóval lehet jellemezni: csőd. Most még magyarázatokat sem lehet kreálni, főleg nem összeesküvés elméleteket, mert legyen bármilyen fájó is a megállapítás, de el kell ismerni, ma a Mezőkövesd játszotta a focit (legalábbis magyar szinten) és teljesen megérdemelten gyűjtötte be a három pontot. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →