Talán még a szurkolók között sem eldöntött tény, hogy vajon milyen taktika vezet egy örömteli győzelemhez. A manapság oly divatos és Rebrov mester által is előszeretettel alkalmazott célfutball, mely nem látványos, nem lehengerlő és főleg nem közönségszórakoztató, de célravezető, vagy a régmúltat idéző, az ellenfélből minden apró szuszt is kipréselő játék. Mely ugyan magába hordozza az ellenfél kontra lehetőségét, de a győzelem íze sokkal zamatosabb. Tudom, a lényeg mindkét esetben a három pont, és a Mezőkövesd elleni győzelem is néhány nap múlva más értelmet fog kapni, de a hármas sípszó után kellett egy nagyot fújtatnom, miközben az egész meccsen azon járt az agyam, hogy vajon most örülnöm kéne vagy bosszankodjak egy nagyot. Győztünk és ha a végét nem nehezítjük meg saját magunknak, talán az egész bevezetés más színezetet kap. Bár már az első félidő után csóválgattam a buksimat, a 20. perc táján inkább felálltam a monitor mellől és percekig szöszmötöltem a kávéfőzővel, vagyis inkább a kávékapszullákat szortíroztam, “ec pec kimehetsz” játékot játszottam, legalább telt az idő. Csészével a kezemben sétáltam vissza a monitor elé, bízva abban, hogy talán már kettővel vezetünk, de nem, olyan érzésem volt, mintha “lefagyott” volna a kép, ugyanazt látom, mint öt perccel ezelőtt. Annak ellenére, hogy a kezdés előtt volt bennem egy kis lelkiismeret furdalás, hogy az év utolsó hazai meccsét nem az arénában szurkolom végig, de utólag már annyira nem bánom. Pedig győztünk, rúgtunk három gólt (igaz kettőt kaptunk is), és az eredmény nem is fejezi ki a két csapat közti különbséget, ráadásul ezzel a győzelemmel élen is búcsúztatjuk az évet. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Thomas Doll “közös megegyezéssel” való elküldése felért egy villámcsapással. Nem mintha bárkit is váratlanul ért volna, hiszen népiesen szólva benne volt a levegőben, és még nagyot sem kellett szippantani ahhoz, hogy túl sokat morfondírozzunk rajta. Abban a legtöbb szurkoló egyetértett, hogy ideje volt váltani. Túl hosszú volt a közel öt év. Ha csak a hazai eredményeket nézzük, Doll örökre beírta magát a Fradi történetébe. Bajnoki cím, három Magyar Kupa-, két Szuperkupa- és egy Ligakupa-győzelem került fel Doll adatlapjára. Ehhez jön még 245 mérkőzés, mellyel nagyon előkelő helyen tanyázik a Fradi edzők örökranglistáján. A gond az, hogy ezen a bizonyos adatlapon vannak hiányok. A 147 bajnoki meccs mellé csupán 16 nemzetközi tétmérkőzés párosul – eredmény nélkül. Totál bukta az európai kupaküzdelmek eredménysora, két fordulónál többet nem sikerült mennünk egyik évben sem, pedig a feltételek és főleg a Fradi dicsőséges múltja is megkövetelte volna azt, hogy ne essünk ki olyan csapatok ellen, akiket évtizedekkel előtte még az edzőpályára sem engedtünk volna. Volt pénz, volt paripa, de valami nagyon hiányzott a táncból, és hiába volt jó a zene, a báltermet is szépen feldíszítették, de úgy, ahogy a régi dzsentri világban, a díszletek csak egy ideig tudják eltakarni a rossz előadást. Ebből aztán tényleg nem jöhetett ki más, mint a váltás, melynek időzítésén lehet csóválni a fejet, mert mi van akkor, ha nincs a Paks elleni pontvesztés, és veretlenül vezetjük a bajnokságot. Akkor is elküldik, vagy az új edzőnek tovább kell “bujdokolni” valamelyik szállodában és arra várni, hogy a csapat betlizzen? Mert az Rebrov bemutatásakor kiderült (nem volt túl nagy titok), hogy az EL kiesésünk után már kerestünk edzőt…csak a csapat nyerte az első négy fordulót és az kínos lett volna, hogy egy “menetelő” csapat trénere kerül lapátra. Ennyi a rövid történet, kedden menesztés, szerda délelőtt bemutatás, délután meg már edzés. Szombaton meg bajnoki. Új edző, új elképzelés, új taktika? Vajon látunk néhány cseppet abból a vízsugárból mely reményeink szerint letarolja az NB I-et? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →