Most gondban vagyok egy kicsit. Ha a lefújás után rápillantottunk az eredményjelzőre, ott egy békésen villódzó hármas szerepelt a “hazai” oldalon, a vendégek térfelén egy nagy nulla, miközben a játékosok komótosan végigfutnak a pályán, ki-kiszaladva a szurkolók felé, akik felállva tapsolnak. Túl nagy lelkesedés nincs az arcokon, talán csak akkor kerülnek elő a mosoly görbéi, amikor Nagy Dominik egy szurkoló “invitálásának” eleget téve lekapta magáról a mezt és átlépve a “tiltott zónán” odaadja azt az új tulajdonosának, aki természetesen úszik a boldogságban és a könnyekben. Még sem érezzük oly lelkesen a győzelem mámorát, tapsolunk tovább, de nem zeng a Fradi-himnusz, de a „Szép volt fiúk!” sem. Egy igazi, zöld-fehér optimista szurkoló fel is szólal az agorában, bár nincs rajta szenetári tóga, de öblös hangja betölti a helyiséget. – Miért nem örültök önfeledten? Győztünk hárommal, gólt vágott Böde és Varga is, sőt az új fiú is betalált a végén, szegény Dibusz meg önmagát szórakoztatta a második félidőben, mert labdát csak távcsövön keresztül látott. Nem baltáztuk el, egy pillanatig sem volt esélye a Kövesdnek, a kisBognárnak is csak egy szabadrúgás jutott. – a mondókája után egy jóízűt kortyol még a söréből, majd belekapaszkodva a társába rákezd a Fradi-himnuszra. Mi meg bandukolunk kifelé, a győzelem ellenére elég gyorsan kiürül az Agora, a kijáratot elérve szidjuk egy kicsit a tervezők kezeit, akik a Szentély mellé álmodták azt az üveg szörnyet, de a búcsú előtt azért nosztalgiázunk is egy kicsit Böde Dani góljával, néhány ölelés még, – két hét múlva ugyanitt -, szétszéled a csapat, mindenki magával víve az eltelt 90 perc elég szűkre szabott emlékét. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A mögöttünk elszáguldó hét sem volt eseménymentes. Lassan már azt hiszem, hogy egy újabb Survivor műsor indul, csak nem valamelyik varázslatos lakatlan szigeten, hanem az Üllői 129 környékén. De ha nincs kedvünk szerepelni egy túlélő showban, akkor felülhetnénk valamelyik nevezetes óriáskerékre (mondjuk az londonit kipróbálnám, dacolva a tériszonyommal), ahol egyrészt totál elszédülünk és néhány forgás után már tényleg azt sem tudjuk, hol is vagyunk valójában, másrészt meg a látvány úgy elvarázsol, hogy eszünkbe sem jutna kikászálódni a forgó őrületből. Egy hete a derbi után ezt éreztük a lelátón amikor is örömittasan hittünk a győzelem erejében, hiszen a sok minden csodálatos, de a dózsa elleni diadalnál nincs csodálatosabb (bocsi Szophoklész). Keddig még kitartott az öröm, ráadásul a győzelem mellé még egy rövid üzenetben megküldött ajándékot is kaptunk, miszerint megszületett a kiegyezés (1867 után szabadon), melynek részleteiről szerdán, egy sajtóeseményen kapunk tájékoztatást. Ebbe az ünnepinek látszó eseménybe rondított bele a keddi fiaskó, mely akkora tasliként csattant az arcunkon, hogy azt még Bud Spencer is megirigyelhette volna. Kondás barátunk repkedett az örömtől, Doll a méregtől, fel is vette az igazságosztó szerepét, a szurkoló meg csak állt tétován, meredten és kábultan és halvány f-betűje sem volt, hogy vajon mi is történt megint a csapattal. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

“Lábtörő” Strestík (annak idején még csak a viking harcosokra akasztottak ilyen jelzőket) mondta a mérkőzés előtti napokban, hogy “sokan leírnak bennünket, ne feledjük, az a párharc is 0-0-ról indul” – mely tartalmaz igazságot, főleg ami a két nullát illeti, és utólag már a leírási kulcs alkalmazása is megfelel a számviteli törvény előírásainak, hiszen miközben a lelátón hőgutát kaptunk, a vendégek gólgutától szenvedtek 90 percen át. Régen vártunk erre, kapásból nem is emlékszem rá, hogy mikor nyertünk 5 gólos különbséggel (hatot rúgtunk a DVTK-nak, de kaptunk is kettőt és talán egyszer a Vasast is elpáholtuk 5-1-re) a mérkőzés végén még a napnak is megbocsájtottunk, aki az első félidőt élőben nézte végig, teljes pompájával beterítve a szektorunkat. Szerencsére a második félidőre úgy döntött, hogy lenyugszik egy kicsit, vagy csak átrándult a vizes VB-re egy kis üdítőre, mert az mégis csak katartikus élmény lett volna, ha a szünetben beáll az aréna büféjének sorába egy pohárka sörért, ami a nagy hőség közepette fogyott is rendesen, bár volt olyan is, aki rosszul tippelt, a szünetben lefele jövet a lépcsőn egy szurkolótársam mosolyogva mormolta: csessze meg (más szót használt), most három korsót kell vinnem a srácoknak. Persze a korsó az csak pohár, ráadásul műanyag is, de legalább megtanulta, hogy annyira még sem szabad alábecsülni a jelenlegi Fradit, hogy ne tippeljünk egy félidős hármast a Mezőkövesd ellen…Amit én sem tettem volna, de talán az öregedésem az oka, hogy már elővigyázatosabb vagyok. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →