“Lábtörő” Strestík (annak idején még csak a viking harcosokra akasztottak ilyen jelzőket) mondta a mérkőzés előtti napokban, hogy “sokan leírnak bennünket, ne feledjük, az a párharc is 0-0-ról indul” – mely tartalmaz igazságot, főleg ami a két nullát illeti, és utólag már a leírási kulcs alkalmazása is megfelel a számviteli törvény előírásainak, hiszen miközben a lelátón hőgutát kaptunk, a vendégek gólgutától szenvedtek 90 percen át. Régen vártunk erre, kapásból nem is emlékszem rá, hogy mikor nyertünk 5 gólos különbséggel (hatot rúgtunk a DVTK-nak, de kaptunk is kettőt és talán egyszer a Vasast is elpáholtuk 5-1-re) a mérkőzés végén még a napnak is megbocsájtottunk, aki az első félidőt élőben nézte végig, teljes pompájával beterítve a szektorunkat. Szerencsére a második félidőre úgy döntött, hogy lenyugszik egy kicsit, vagy csak átrándult a vizes VB-re egy kis üdítőre, mert az mégis csak katartikus élmény lett volna, ha a szünetben beáll az aréna büféjének sorába egy pohárka sörért, ami a nagy hőség közepette fogyott is rendesen, bár volt olyan is, aki rosszul tippelt, a szünetben lefele jövet a lépcsőn egy szurkolótársam mosolyogva mormolta: csessze meg (más szót használt), most három korsót kell vinnem a srácoknak. Persze a korsó az csak pohár, ráadásul műanyag is, de legalább megtanulta, hogy annyira még sem szabad alábecsülni a jelenlegi Fradit, hogy ne tippeljünk egy félidős hármast a Mezőkövesd ellen…Amit én sem tettem volna, de talán az öregedésem az oka, hogy már elővigyázatosabb vagyok. Tovább olvasom →

“Ahogy vonakodva, akadékoskodva végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszít úgy innen.” – Karinthy Frigyes kórházi gondolata ötlött fel, amikor nem éppen saját elhatározásból (annyira azért nem vagyok bátor) én is beléptem megpróbáltatásaim színterére. Annyival könnyebb dolgom volt mint a két világégés közötti magyar irodalom egyik zsenijének, hiszen nekem nem a koponyám körüli bizarr utazást kellett átvészelnem, csupán az epekövek intéztek frontális támadást a szervezetem ellen. Orvosom, aki egyben régi barátom is, jól tudta Fradi iránti vonzalmam, ezért az első vizsgálatok után miközben vészriadót fújt, sanda mosollyal közölte, hogy most gondoljak a ’68-s Liverpool elleni meccsünkre, milyen nyomást kellett kiállnia a védelmünknek és mi lett a vége – győztünk. Mi is győzni is fogunk. Mégis, mikor belenéztem a tükörbe és olyan sárgának láttam magam mint száz szmájli ikont összegyúrva egy korsó angol barna sörrel, egy kissé földhöz csapottnak éreztem magam. Amihez hozzájárult az is, hogy tudtam, bármennyire is gyorsan lettem betáblázva két műtétre, a szombati Gyirmót elleni mérkőzésről lemaradok. Valójában ez inkább önsajnálat volt, ráadásul abban bíztam, hogy a meccsig már túl leszek mindenen és bár nem láthatom a remélt győzelmet, de a technika vívmányainak köszönhetően az “okosomon” legalább követhetem. A győzelem össze is jött (jobban is lettem tőle, bár sokak szerint jobb is, hogy nem láttam), a szerdai kupa góldömpinget már otthon nézhettem és bár megfordult butuska agyamban, hogy ha már kint vagyok, szombaton éppenséggel fel is lehetne zötykölődni az arénáig, de ez tényleg csak kósza ötlet volt, így ma igazi, vérbeli fotelszurkolóként vártam a csapattól, hogy végre kikecmeregjen a saját maga ásott gödörből. Tovább olvasom →

Valamelyik tévéadón (talán az M1?) van egy szórakoztató vetélkedő műsor, Maradj Talpon! címen, ahol ha a játékos nem tudja a választ, lezuhan a mélybe. Ha most felállítanám a pódiumra Fradi kezdő 11-t, és feltenném a kérdést, miszerint december 3-a kinek a születésnapja, valószínűleg nagyon kevesen maradnának talpon. Ráadásul a mai produkció után még az is a mélybe landolna, aki esetleg tudná, hogy a mai napon 116 éves a Ferencvárosi labdarúgás. Még ha nem is kerek az évszám, de 116 évet megélni a XX. és a XXI. század vérzivataros éveiben, több mint ünnep. Ha ehhez hozzávesszük azokat az eredményeket melyek dicsőséget hoztak a zöld-fehér meznek, legalább néhány perc erejéig meg kell állni, be kell hunyni a szemünket és felidézve a Ferencvárosi labdarúgás legendás éveit tisztelegni kell azok előtt, akik nélkül ma nem lenne Ferencváros. Még akkor is, ha a mai Fradi, a mai játékkal alaposan belerondított az emlékezésbe, mert amit ma láttunk, azt csak egyetlen szóval lehet jellemezni: csőd. Most még magyarázatokat sem lehet kreálni, főleg nem összeesküvés elméleteket, mert legyen bármilyen fájó is a megállapítás, de el kell ismerni, ma a Mezőkövesd játszotta a focit (legalábbis magyar szinten) és teljesen megérdemelten gyűjtötte be a három pontot. Tovább olvasom →

A mesélés eredete még azokra az időkre vezethető vissza, amikor még nem ismerték az írást az emberek, amikor a mítoszok, a mondák és a legendák rövid történetekben jelentek meg, melyeket vagy elhittek az emberek vagy nem, de szerették őket, mert közel hozta számukra azt a világot, amit nem ismertek. Vagy amitől féltek, amitől rettegtek vagy amiben hittek, vagy hinni szerettek volna. A “mese” ősi magyar kifejezés, a kutatók szerint még az ugor korszakból származik. Azóta természetesen sok víz folyt le a Dunán, a mese idővel a gyerekek napi altatója lett, bár visszagondolva anyám meséire, aki elég nagy fantáziával volt megáldva (ezt biztosan tőle örököltem) és mivel nagyon kevés népmesét ismert, valamint a Grimm vagy Andersen könyvek helyett inkább kenyeret és tejet tett az asztalra, a mesék varázslatos világa dús fantáziájából születtek, melyek ráadásul néha annyira elkalandoztak, hogy mikor látta a szemünkben a rémületet, mosollyal az arcán csak annyit mondott, nyugi fiúk, ez csak a mesében fordul elő. Bár egész életemben hittem neki, de ha a csillagok között tegnap este látta, ahogy égnek emelem a kezem és kitör belőlem “ilyen csak a mesében van!” kiáltás a sokadik kihagyott helyzetünk után, talán ő is átértékeli a több évtizeddel ezelőtti megállapítást. Mert néha a mesék is “hazudnak”, és bár a mesékben még egy farkas gyomrából is van kiút, a valóságban azért nem mindig a jobbik kerekedik felül. Tovább olvasom →

Ránézve a tabellára és felidézve a Mezőkövesd elleni őszi mérkőzésünket, elég felemás érzésekkel ültem le a fotelomba. Nem mintha az előző öt győztes mérkőzés után bármennyire is kellett volna idegeskednem, de belül akaratlanul is mocorogni kezdtek az idegszálak. Pedig a tabella nagyon is egyértelmű üzenetet küldött: a Fradi csak gólaránnyal szorul a negyedik helyre, a Mezőkövesd számára meg főleg a tegnap esti paksi győzelem után egy újabb vereség már több mint vészhelyzetet jelenthetett. Aztán az őszi hazai szenvedés is mély nyomokat hagyott bennünk, hiszen egyike volt Moniz azon meccseinek, amikor a csapat gólhelyzetek sokaságát puskázta el, büntetőt is kihagyott, mégis egy soványka döntetlenre futotta. Pedig most nagyon is hiányzik az a két pont, amit odaajándékoztunk Véber György csapatának. Húsvét elmúlt, karácsony meg messze van, így joggal reméltem, hogy több ajándékkal már nem akarunk kedveskedni a borsodi csapatnak. A kiesés réme legyen az ő gondjuk, nekünk a három pont kell, hiszen a dobogós reményeink a remek győzelmi sorozatunk következtében újra elérhetővé váltak. A Videoton nem hibázott, igaz ehhez kellett az öt akadémistával felálló Honvéd, akik bár lelkesen kergették a labdát, de túl nagy veszélyt nem okoztak. A mérkőzés nézése közben (nálunk déltől szakadt az eső, így kényszerültem a tévé elé) egy bizonyos téli női ruhadarab jutott az eszembe, olyan érzésem volt, hogy a hazai csapat az edzőváltás után nem nagyon akarja a győzelmet. Tovább olvasom →