Most légy okos Domonkos! – anyám ezzel a felkiáltással adta rám mindig az iskolatáskámat, miközben szeretettel megsimogatta a fejem. Akkor még nem nagyon értettem miért hív engem Domonkosnak, de tudtam és főleg éreztem, hogy ez a szeretet jele. Azt már csak évekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos Domonkos a népi mondásban Domokos (erről Imre bátyám biztos többet tudna mesélni), de ez a fajta szójáték anyám kedvenc időtöltése volt, imádta a népi bölcseleteket idézni, de úgy, hogy egy-egy szót mindig “kicserélt”. A legkedvesebb ilyen tévedése, a ködben eltűnő marha szamár, amin mindig jókat nevettünk. Bocsánat, hogy régi emlékekkel traktálok, de próbálok időt húzni és legszívesebb az egész jegyzetet az emlékeknek szentelném, mely egy idő után biztos nagyon unalmas lenne, de legalább nem kéne a tegnapi kínkeserves 90 perccel foglalkoznom. A gondolataim már az ébredés pillanatában kikerülési állapotba kerültek, anyám “Domonkosa” is emiatt juthatott az eszembe, csak most a felkiáltás nem tőle eredt, hanem saját magamtól. Mert vajon mit is lehet írni egy ilyen szégyenteljes vereség után? Akkor könnyebb dolgom lenne ha a felcsúti rémálom nem keveredett volna össze a kissé túl dimenzionált csoportkörös vágyainkkal, hiszen akkor tényleg véres vitriolba márthatnám a billentyűket. De most más a helyzet, mert minden a csoportkör körül forog és úgy látszik ezért bármit be lehet áldozni. Azt is megtanultam már, hogy a “bármi” sem lehet mindig “bármi”, van mikor azért mérlegelni kell, hogy mit is veszthetünk. Tegnap nem csak három pontot vesztettünk, a Fradi bajnoki mérkőzésen, ilyen arányban röviden és tömören: nem kaphat ki, főleg nem Felcsúton. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szombaton reggel úgy szakadt ránk az északról áramló hideg, hogy az ajtóban toporgó tavasz pillanatok alatt a Trónok Harca utolsó, nyolcadik évadjában, Deresben képzelte magát és beletörődve várta a Mások támadását. Az utolsó évadot én is várom, de a hozzá tartozó hideget rögvest visszazavartam volna oda, ahonnan jött. Meg is próbáltam miközben a fejembe húztam a téli sapkát, de mivel nincsenek sárkányaim, a jég és a tűz dalából a tűz eleve száműzve lett, meghagyva a februári hideget. Szerencsére, a délutáni felcsúti csapat sem ígérkezett a Éjkirály seregének. Miközben minden fellelhető ruhát megpróbáltam magamra vackolni, azért felrémlett bennem az őszi felcsúti kaland, benne a “csodagól”, melyhez erősítésként érkezett az elmúlt négy meccsünk nem éppen Fradi-tavaszos volta. Ennyi meg bőven elég volt ahhoz, hogy kihúzzam az alsó fiókot és Valyriai acél vagy Sárkánykő után kutakodjak, melyekkel hatékonyan feltudjuk venni a harcot az Éjkirály serege ellen. Mosollyal a számon nyugtáztam, hogy meg is találtam amit kerestem: a Fradi mezemet még valahogy magamra préseltem, a Tempó, Fradi! sálat a nyakamba simítottam, ezzel készen álltam az ütközetre, nem titkolva, bosszúra szomjasan. Jöhet a februári hideg, jöhet egy-két keserves meccs, jöhet egy-két szerencsétlen edzői nyilatkozat, és hullhat ránk a Tűz és Jég dala minden borzalma, nekünk mégis a lelátón a helyünk. Legfeljebb bosszankodunk egy kicsit, néha meg tapsolunk és örömködünk. De mindent szenvedéllyel, mert szurkolónak, edzőnek, játékosnak csak így lehet hitet adni a Ferencváros zöld-fehér színeinek. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →