Tudtuk, hogy nehéz lesz. Tudtuk, hogy a Pinyő-féle gladiátorharc a Fradi ellen mindig megsokszorozza magát, mintha a meccsünk előtt felpumpálná a játékosait, vagy beléjük tömködne néhány kiló adrenalint. Tudtuk azt is, hogy a tél még egy utolsót belénk akar rúgni, az időjósok már a hét elején elénk tárták a fagyos valóságot, melyre mindenki készült, egyedül a magyar labdarúgás irányítói nem olvastak híreket, nekik eddig sem voltak fontosak a szurkolók, ebben olyan túl nagy meglepetést nem kell szimatolni. Ettől még bosszant, hogy “tavasszal” már a második hazai meccsünkön vagyok kénytelen felcserélni az arénát az otthoni fotelommal. Tehetnék fel kérdéseket, folytathatnám is az egyre elhatalmasodó zsörtölődéseimet, de mivel oly mozgalmas és eseménydús 90 perc van mögöttünk, így inkább egyből belecsapok a lecsóba és nem untatom a kedves olvasót egy túltengő prológussal, mely néha csak arra jó, hogy a meccs unalmát próbáljam kitölteni. A jó lecsó ismérve a jó és friss alapanyag, mely elnézve a két csapat összeállítását meg is felelt a kívánatnak, az rendben is van, hogy mi az élen állunk, de az egy kicsit elgondolkodtató, hogy a tömérdek pénzzel kitömött Felcsút, ezzel a játékosállománnyal hogy a fenébe tanyázhat a tabella végén. Ebben meg vastagon benne van Pinyő – ha tetszik neki, ha nem. Ettől még tartottam egy kicsit a meccstől, az utóbbi időkben nem is bírtuk a gyűrődést, utoljára bajnokin két éve győztünk, ami elsőre elég hosszúnak tűnik, de ez inkább egy hatásvadász megjegyzés volt, hiszen azóta csak kétszer találkoztunk (a Felcsútnak volt egy éves másodosztályú fellépése is), de mindkétszer 1-1 lett a vége. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Tegnap este lefekvés előtt még úgy gondoltam, hogy a szokásos vérnyomáscsökkentő és bétablokkolós turmix valamint egy kiadós alvás után reggel már nem leszek olyan ideges és dühös, hogy én is úgy járjak mint Thomas Doll a felcsúti ajándék büntető után. Őszintén egy kicsit tartottam saját magamtól is, hogy nem tudom féken tartani az indulataimat és olyan mondatokat írok le, melyeket utólag talán meg is bánnék. Tévedés, nem bánnék meg, mert sok mindent utálok, de az igazságtalanságot manapság egyre nehezebben viselem el. Doll is így gondolhatta és bár Máté Csaba szerint “csak” a kulacsot vágta a földhöz (szerintem más is történt, de ezt a “bíró” úgyis bejegyzi a nagykönyvébe), de látszott rajta a mérhetetlen düh és elkeseredés, hogy itt van egy ember, aki 83 percig aránylag jól sípol, aztán gondol egy merészet és befúj egy olyan büntetőt, amin egy bölcsődei foglalkozáson is csak mosolyognak, ott is csak azért, mert a tipegők csak néhány hónapja tanultak meg járni, így az egyensúlyérzékük még nem fejlődött ki tökéletesen. De ezt komolyan venni egy “akadémista” játékosnál? Kapásból nem emlékszem rá, hogy ki esett áldozatul Otigba szorításának, de nem is lényeges. Már csak azért sem, mert előtte hasonló szituért (Botka, Paintsil) nekünk nem fújt büntetőt, a felcsútiaknak meg igen. Talán úgy gondolta a derék sípvadász, hogy a falucska még nem kapott elég ajándékot, ezért ő is lerakott egyet az asztalra. Köszönjük. Nekünk két pontunk, a bajnoki tabella vezetésének elvesztését és valószínűleg egy Doll nélküli derbit jelentett. Meg egy dühöngő és keserű fotelszurkolót, aki ha ott ül a most kivételesen végig világító arénában, bizony olyan szitkokat szórt volna Bognár bíróra, hogy nem csak a stadion zárassák be (oké, azt nem tennék meg soha), de engem is örökre eltiltanának még az írástól is. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →