A szerdai hazai vereség a keserűség mellett kijózanítótag is hatott. A tavalyi évben annyira elvoltunk kényeztetve, hogy nem is gondoltunk arra, hogy a siker egy harc és mindegy milyen kényelem vesz minket körül, az mindig csak illúzió és nagyon könnyen el is vehetik tőlünk. Az őszi zárás után hátradőltünk, kinyújtottuk a lábunkat és számológépet sem kellett elővenni ahhoz, hogy kikalkuláljuk a tavaszi menetrendet. Behúzzuk a diósok elleni elmaradt meccsünket, előnyünk 12 pont, ezzel le is zárhatjuk a bajnokságot, már február végén a nyakunkban fog fityegni az aranyérem, ezáltal készülhetünk az újabb csoportkörre. Talán még az örök pesszimisták is széthúzták a sötét felhőket, hogy élvezhessék a nap simogató sugárzását. Természetesen nincs szándékomban visszahúzni a cipzárt a felhőre, egyrészt soha nem tartoztam a pesszimisták klubjába, másrészt meg a rossz kezdés ellenére sem gondolom azt, hogy nem lesz meg a triplázás. Csak a magabiztosság múlt el, és belém költözött az óvatosság. Ehhez meg elég volt egy vereség szerdán amire majdnem ráerősítettek a Felcsút fölé magasodó esőfelhők, melyek 90 percig áztatták az “arénát”. Mintha végleg el akarták volna mosni a magabiztosságunkat, mintha le akarták volna mosni arcunkon a “ráégett” mosolyt, melyet a tavalyi év szereplése folytán nem is akartunk egy pillanatra sem lemosni. Mert miért is tettük volna? Nem is lett volna semmi gond, ha behúzzuk a szerdai meccset, nem is kellett volna sziporkázni, csak hozni az őszi győzelmi metódust, melynek a flúgos futam mellett a biztonságos védelem és a kevés helyzetből is gólt lövünk volt az alapja. Ez borult fel szerdán és ez nem állt helyre Felcsúton sem. Így meg egy kissé megfogyatkozott az előnyünk a Fehérvárral szemben, a kalkulált 12 pont helyett már “csak” hét. Ez meg hozott egy kis bizonytalanságot és a folyamatos mosoly is éltűnőben van az arcunkról. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A népi hiedelmek világában nem vagyok járatos, de a gyerekkoromban anyám alaposan a fejembe plántálta, hogy ha valami rossz történik, vagy esetleg én követek el valami vétséget (néha ilyen is előfordult), akkor vagy a Mumus az oka, vagy rosszaság esetén a Bubus fog elvinni. Idővel, amikor már az iskolapadba ültem, a Mumus már a matematikát testesítette meg, a Bubusnak meg a szomszéd kutyáját neveztem, mert mindig megugatott és bizony volt, hogy meg is kergetett. Julis néni hiába mondogatta, hogy nem kell félni, a Bubus nem Mumus, csak szólj rá határozottan, de mikor látta az arcomon a félelmet, mindig kihozott egy frissen fejt pohár tejet elűzendő a rossz érzésemet. Meg is tanultam a leckét, nem kell félni a beidegződésektől még akkor sem, ha esetleg a múlt erre próbál kényszeríteni. Ez a “régi mese” Mumusról és Bubusról – akikről átvitt értelemben Kosztolányi Dezső is írt hírlapi írásaiban – akkor rémlett fel, amikor a keddi BL-diadal után szembejött velem a vasárnapi bajnoki forduló ellenfele, a felcsúti “akadémisták” tabellát átmenetileg vezető alakulata. Tényleg nem sértésből (a klub tulajdonosa sem tartja annak), de a magyar labdarúgás legendájának a nevét ma sem fogom leírni a felcsútiakkal kapcsolatban, ahogy az elmúlt 7 évben egyszer sem tettem meg, még a “hivatalosnak” számító bajnoki beharangozóban sem. Vagy Felcsút, vagy Akadémia, vagy PAFC. Erről ennyi elég is, de vajon mi köze van Mumusnak és főleg Bubusnak a vasárnapi mérkőzéshez? Valójában nem sok, hiszen egy bajnoki címet védő és EL-csoportkör után BL-csoportkörbe jutó csapatnak nem kell megrémülni Bubustól, még akkor sem, ha Szerhij Rebrovnak, a Fradi mesterének éppenséggel a mumusának számítanak (ugyanis velük a legrosszabb a mérlege). Az eddigi hat mérkőzésből csak egyet tudott győzelemre vezényelni, és bár a mérkőzés elején Bubus belénk harapott, de ahhoz már elég edzettek vagyunk, hogy ne ijedjünk meg. A “kutyaharapást szőrével”, a felcsúti előnyt meg gólokkal kell gyógyítani. Amit meg is tettünk, Bubuska lett a beteg, Mumuska meg ment a “levesbe”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem böngésztem végig az adatbázisunkat, de talán nem lövök nagyon mellé azzal a megállapítással, hogy labdarúgásunk történetében kevés olyan csapat van, mellyel hat idegenbeli mérkőzéssel a hátunk mögött, mumusként tekintenénk. Felcsút, mint mumus? Elég viccesen hangzik, hiszen mégis csak egy alig kétezres faluról van szó, bár fociügyben nem ismernek lehetetlent. Ehhez jön még, hogy Rebrov mester amióta a Fradi kispadján ül, egyedül a Felcsút ellen “nyeretlen”, melyre még rápakolhatunk egy lapát bosszúvágyat is az őszi kissé megalázó vereség miatt, amit bár az európai szereplésünk miatt egy nagyon tartalékos csapattal szenvedtünk el, elviselni nem volt egy könnyű menet. A Szentélybeli visszavágó sem sült el túl fényesen, pedig vezettünk már kettővel, mégis iksz lett a vége. Ezek után nem volt meglepő, hogy a különböző szurkolói fórumokon kóla és sör helyett (keverve nem az igazi) vért ittunk, pezsgett bennünk a bosszúvágy, amit még élesebbre is fent az a tudat, hogy a benzinkút paksi “pontszerzése” után egy győzelemmel 11 pontra növelhettük volna az előnyünket. Hét fordulóval a vége előtt már kopogtatni sem kellene a bajnoki ajtón, az magától is kinyílna. Azt is tudtuk, hogy nem csak a “csúti átok” miatt lesz nehéz begyűjteni a három pontot, hanem azért is, mert Hornyák Zsolt elég jó kis csapattá formálta az akadémistának éppenséggel nem nevezhető felcsúti alakulatot. Erre jött még az is, hogy miközben a hazaiak alaposan rákészülhettek a mérkőzésre, hiszen nekik ez az első pályára lépésük a bajnokság folytatása óta, míg a mieink lábában és fejében már 180 perc munka duruzsolt. Mondhatnánk rá, hogy ősszel megszokhattuk a kettős terhelést, valamint a kispadunk is lehetőséget adna a rotálásra, de mindkettővel van egy kis bibi. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A derék paksi legények előrehozott ünnepi ajándéka után egy csöppet csillapult a bosszúvágyam. Nem csak a benzinkút kirablása miatt, de belegondolva, mégsem vagyok egy Charles Bronson, fegyverem sincs, nem is tudok olyan szúrós szemekkel a kamerába nézni, de mégis csak nehezen felejthető a felcsúti “rotációs” kisiklásunk. Persze a paksiak ajándéka után már megelégedtem volna egy szűkre szabott győzelemmel is. Mennyivel jobb lett volna vasárnap este ránézni a tabellára, elővenni egy nagyí­tót és azzal keresgélni az üldözőket. Felrémlett az is bennem, hogy talán pihenősebbre fogjuk venni a figurát, hiszen csütörtökön mégis csak egy sorsdöntő mérkőzés vár ránk Bulgáriában. Ami már eleve csak hab lehet a tortán, de mikor felsejlik egy dédelgetett álom, bizony nem könnyű feladat a földön járni. Ettől függetlenül úgy voltam vele (szerkesztőtársamtól tanult “bölcseletet” betartva), hogy a csütörtök még messze van, és először vasárnap kell tennünk még egy lépést a végső célunk felé. Ennek meg már nincs is köze a bosszúvágyhoz, ráadásul a paksiak gondoskodtak arról, hogy egyből megduplázzuk a lépést a következő bajnoki cí­m felé vezető úton. Ehhez győzni kellett volna. Néhány órával a mérkőzés és a néhány mondatos bevezető í­rása után még nem döntöttem el, hogy vajon mérges (dühös), esetleg csalódott legyek, vagy ránézve a tabellára lezserül legyintsek egyet, elővéve egy népi bölcseletet, mely szerint “több is veszett Mohácsnál”, nem kell búsulni (bár magyarok vagyunk), í­gy is négy pont az előnyünk, és ha megelőlegezzük az elmaradt meccsünk három pontját, négyről egyből hétre is ugorhatunk. De mivel egy picinyke Charles Bronson mégis csak bujkál bennem, í­gy az eltékozolt győzelem és a sí­pot fújdogáló kritikán aluli tevékenysége miatt inkább a csalódottságot hí­vta elő bennem. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →