Örökrangadóról írni mindig hálás feladat. 215 bajnoki mérkőzés, közel 700 gól, benne számtalan legendás, bajnoki címet eldöntő mérkőzés, mely főleg a két háború közötti időszakban nem csak a labdarúgásról szólt, hanem az év egyik legfontosabb társadalmi és kulturális eseményének is számított. Ahol nem csak a pályán és a lelátón “csatároztak”, de a pesti kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is sorra jelentek meg írások, de a korszak legkiválóbb színészei is “csatasorba” álltak, ha imádott csapatuk az örökrangadóra készült. Sajnos voltak olyan idők is, amikor a politika, a zsarnokság állta útját a két csapat találkozásának, mely nem csak abban merült ki, hogy neveket és színeket kellett “átkeresztelni”, hanem abban is, hogy az egyik csapatot évekre kizártak a bajnoki küzdelmekből. Mégis átvészeltük a második világégést, a zsarnoki ötvenes éveket és bár sokkal puhább verzióban, de a kommunista évtizedeket is. A hatvanas évek már az “Aranylábú gyerekekről” szóltak, benne az örökrangadók visszatérő hagyományával. Bár nem olyan elementáris erővel, mint a 20-s és 30-s években, de akik a hatvanas években felültek a lelátóra, azok közül többen még “élőben” láthatták Sárosi Gyurkát és Orth Györgyöt. Amikor a hétvégére keresgéltem a “nap mérkőzését” és rábukkantam az 1969. májusi örökrangadóra már tudtam, ez az én terepem. Ráadásul nyertünk, 7 gól, 35 ezer néző a Hungária körúton, a pályán Lakat doktor legendás Fradija, ennyi meg bőven elég ahhoz, hogy ne keresgéljek tovább. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →