Nem ilyennek álmodtuk meg a tavasz kezdést. Még a tél szorításában indult a szezon januárban, azóta 11 bajnokin vagyunk túl és a mérleg bizony elég felemásra sikeredett. 5 győzelem, 5 döntetlen és 1 vereség a mérlegünk, amit ha tavaly ősszel, a BL menetelésünk mellett érünk el, senki nem gondol semmiféle “rosszra”. De idén csak a bajnoki maradt (a magyar kupából idő előtt kiestünk), és bár elég sűrűn következnek a mérkőzések, de annak a csapatnak, melynek állítólag minden posztra két egyforma képességű játékosa van (talán ezt el kéne felejteni) és mely ősszel ennél sokkal flúgosabb futamon vett részt, nem kéne problémát okoznia. Természetesen nem azt állítom, hogy a csapat 60%-s teljesítménye katasztrofális lenne, mégis van hiányérzetünk. Nem is kevés. Néhány hete még kacagtunk a riválisunk bukdácsolásának és az Enigma készülékkel sem megfejthető utalásain, de azóta a bokor árnyékából előtűnő felcsúti alakulat kezdi elhinni, hogy világcsúcsot beállítva (mégis csak egy aprócska faluról van szó) megszoronghatja a bajnoki címvédőt. Persze a 13 pont még mindig tetemes előny, főleg annak fényében, hogy már csak 8 forduló van hátra, és nekünk 12 pont is elég a címvédéshez, de nehogy már elkezdjünk számolgatni! Nem csak a pontok számítanak, hanem a mutatott játék is, a szórakozástatás, végül is még akkor is a szurkolókért van ez a sportág, ha jelenleg az otthoni fotel helyettesíti a lelátót. Ezt is nehéz megemészteni, főleg a vírus egyre erőteljesebb szorításában. Igenis most kéne még több lapát arra a bizonyos gőzösre, még jobb, még szórakoztatóbb játék, hogy legalább 90 perc erejéig eltudjuk felejteni a ránk szakadó borzadályt. Helyette mit kapunk? Küzdelmes játékot, mely a legtöbb esetben mindenre hasonlít, csak nem az őszi Fradira. A tavasz eddigi 10 bajnoki mérkőzéséből volt kettő amin nehéz “fogást” találni (Fehérvár, Dózsa), ehhez jött még 1-2 elfogadható 45 perc, a többi meg…Nem is kell befejezni a mondatot, mert tegnap délután Zalaegerszegen a csapat a játékával megadta a válasz. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Kedden véget ért a nagy utazás. Csodás út volt még akkor is, ha tudtuk, a mi autónk a leglassabb a mezőnyben, de kit érdekel a lassúság, mikor Barcelona felé a Costa Brava lenyűgöző szépségű Földközi-tengeri útszakaszán mehetünk az örökké nyüzsgő város felé. Vagy Torino felé az A4-s autópályán, megállva Velencében, Veronában és Milánóban. Volt egy kis esélyünk folytatni a kalandot, de a szerencse is folyamatosan elkerülte a csapatot. Mindentől függetlenül varázslatos utazás volt, és ahhoz, hogy jövőre megismétlődjön a kaland, a bajnokságra kell összpontosítani. Ezzel eddig sem volt sok gondunk, magabiztosan vezetjük a bajnokságot, az utánunk kullogó Fehérvárnak egyedül Márton edző ígért örömteli karácsonyt, álmában a tabella tetején látta a csapatát, melyre annyi esélye volt, mint Makó lovagnak eljutnia Jeruzsálembe. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nekünk a bajnoki cím olyan könnyű lenne mint Katát táncba vinni, főleg azért, mert a “táncpartnerek” ellenünk akarják bizonyítani, hogy ők bizony Michael Flatley szteppiskolájába járnak. A végén persze az ellenkezője derül ki, hiába volt a kettős terhelés, Rebrov mester rotálási akciói, akik pályára lépnek, folyamatosan bizonyítják, hogy nem csak a “nagy utazás” volt a fontos Európában, hanem az országunk belüli kirándulásokat is komolyan vesszük. Még akkor is, ha látható, ez egyre nehezebb. Az augusztus közepei indulás óta 25 tétmérkőzést játszottunk, voltak olyan idők, amikor egész szezonban kellett ennyiszer pályára lépni. De nincs apelláta, ezt vállaltuk, ezt vártuk, a siker ritkán szokott ölbe hullani. Tegnap éppenséggel nem haragudtunk volna, ha a győzelem minden erőlködés, küszködés nélkül lepottyan az égből, de még két hét a szent ünnepig, az ajándékok sok helyen már becsomagolva várakozna, de a Groupama aréna zöld gyepén a Zalaegerszeg másfajta ajándékkal készült. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem volt könnyű feladat ráhangolódni a ZTE elleni bajnoki mérkőzésre. Ahhoz még túl mélyen élt bennem a szerdai diadal – melyhez hasonlót legutóbb 1995-ben értünk el -, hogy oly gyorsan visszarángassam magam a bajnoki küzdelmekhez. Melyek épp olyan, vagy talán még fontosabbak is, mint a nemzetközi szereplés, hiszen az veti megy az ágyat ahhoz, hogy visszatudjunk térni Európába. A Celtic legyőzése ennek a visszatérésnek volt az egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. A tavalyi menetelés talán még észrevétlen maradt, mert bár jó csapatok ellen játszottunk, de a kissé excentrikus európai foci csak akkor kapja fel a fejét, ha a számára is “kedves” csapat hullik el már a kvalifikáció második körében. Ez még akkor is így van, ha a kételkedők (hazai szinten is voltak jó néhányan) szerint a Celtic már nem tündököl a régi fényében. De rázzuk le ezeket a “károgókat”, tőlünk ezt a sikert senki tudja elvenni, ahogy 25 évvel ezelőtt Anderlecht elleni sikert sem, mely egyből BL-csoportkört ért Novák Dezső csapatának. Nekünk ez még egy kissé messze van, de ez főleg a megváltozott és átalakult Európának köszönhető. De most tényleg be kéne tenni a vitrinbe a szerdai győzelmet, utoljára még megcirógatni, újból felidézni Sigér és Tokmac gólját, majd visszatérni a jelenbe, mert vasárnap délután egy sokak által könnyűnek látszó feladatot kellett Rebrov csapatának teljesítenie. Én nem tartoztam a “Celtic után mindenkit legázolunk” kategóriába, éreztem, nem lesz könnyű menet begyűjteni a három pontot a zalai kék-fehérek otthonában. Arra persze én sem számítottam, hogy nem csak a fáradtság és az agyak átprogramozása fog esetleg gondok okozni, hanem egy, a szakmáját elég alacsony szinten űző fekete-kék ruhás “valaki”, aki úgy döntött, majd én visszarángatom a Fradit a nagy magyar valóságba. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →