Kedden véget ért a nagy utazás. Csodás út volt még akkor is, ha tudtuk, a mi autónk a leglassabb a mezőnyben, de kit érdekel a lassúság, mikor Barcelona felé a Costa Brava lenyűgöző szépségű Földközi-tengeri útszakaszán mehetünk az örökké nyüzsgő város felé. Vagy Torino felé az A4-s autópályán, megállva Velencében, Veronában és Milánóban. Volt egy kis esélyünk folytatni a kalandot, de a szerencse is folyamatosan elkerülte a csapatot. Mindentől függetlenül varázslatos utazás volt, és ahhoz, hogy jövőre megismétlődjön a kaland, a bajnokságra kell összpontosítani. Ezzel eddig sem volt sok gondunk, magabiztosan vezetjük a bajnokságot, az utánunk kullogó Fehérvárnak egyedül Márton edző ígért örömteli karácsonyt, álmában a tabella tetején látta a csapatát, melyre annyi esélye volt, mint Makó lovagnak eljutnia Jeruzsálembe. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nekünk a bajnoki cím olyan könnyű lenne mint Katát táncba vinni, főleg azért, mert a “táncpartnerek” ellenünk akarják bizonyítani, hogy ők bizony Michael Flatley szteppiskolájába járnak. A végén persze az ellenkezője derül ki, hiába volt a kettős terhelés, Rebrov mester rotálási akciói, akik pályára lépnek, folyamatosan bizonyítják, hogy nem csak a “nagy utazás” volt a fontos Európában, hanem az országunk belüli kirándulásokat is komolyan vesszük. Még akkor is, ha látható, ez egyre nehezebb. Az augusztus közepei indulás óta 25 tétmérkőzést játszottunk, voltak olyan idők, amikor egész szezonban kellett ennyiszer pályára lépni. De nincs apelláta, ezt vállaltuk, ezt vártuk, a siker ritkán szokott ölbe hullani. Tegnap éppenséggel nem haragudtunk volna, ha a győzelem minden erőlködés, küszködés nélkül lepottyan az égből, de még két hét a szent ünnepig, az ajándékok sok helyen már becsomagolva várakozna, de a Groupama aréna zöld gyepén a Zalaegerszeg másfajta ajándékkal készült. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem volt könnyű feladat ráhangolódni a ZTE elleni bajnoki mérkőzésre. Ahhoz még túl mélyen élt bennem a szerdai diadal – melyhez hasonlót legutóbb 1995-ben értünk el -, hogy oly gyorsan visszarángassam magam a bajnoki küzdelmekhez. Melyek épp olyan, vagy talán még fontosabbak is, mint a nemzetközi szereplés, hiszen az veti megy az ágyat ahhoz, hogy visszatudjunk térni Európába. A Celtic legyőzése ennek a visszatérésnek volt az egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. A tavalyi menetelés talán még észrevétlen maradt, mert bár jó csapatok ellen játszottunk, de a kissé excentrikus európai foci csak akkor kapja fel a fejét, ha a számára is “kedves” csapat hullik el már a kvalifikáció második körében. Ez még akkor is így van, ha a kételkedők (hazai szinten is voltak jó néhányan) szerint a Celtic már nem tündököl a régi fényében. De rázzuk le ezeket a “károgókat”, tőlünk ezt a sikert senki tudja elvenni, ahogy 25 évvel ezelőtt Anderlecht elleni sikert sem, mely egyből BL-csoportkört ért Novák Dezső csapatának. Nekünk ez még egy kissé messze van, de ez főleg a megváltozott és átalakult Európának köszönhető. De most tényleg be kéne tenni a vitrinbe a szerdai győzelmet, utoljára még megcirógatni, újból felidézni Sigér és Tokmac gólját, majd visszatérni a jelenbe, mert vasárnap délután egy sokak által könnyűnek látszó feladatot kellett Rebrov csapatának teljesítenie. Én nem tartoztam a “Celtic után mindenkit legázolunk” kategóriába, éreztem, nem lesz könnyű menet begyűjteni a három pontot a zalai kék-fehérek otthonában. Arra persze én sem számítottam, hogy nem csak a fáradtság és az agyak átprogramozása fog esetleg gondok okozni, hanem egy, a szakmáját elég alacsony szinten űző fekete-kék ruhás “valaki”, aki úgy döntött, majd én visszarángatom a Fradit a nagy magyar valóságba. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Voltak kétségeim az egerszegi kirándulással kapcsolatban. Ez az “igazmondó” mondat nem a reggeli kávém után ötlött fel a döntetlenünk bizonyí­tásához, hanem már napokkal korábban. Kezdődött azzal, hogy néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy Zubkov és Isael sérült. Nem volt egy happy hí­r, főleg Isael pótlásánál vakargattam a buksi fejemet, hiszen a játékunk alapja a “gyöngyhajú” brazil, de úgy voltam vele, ott van az új téli szerzemény Lódico, de eszembe ötlött Skvarka is, ő talán rutinosabb, de mozgásba kellett hoznom a memóriámat, hogy emlékezzek, mikor is láttam utoljára a pályán. Hiába tekergett az agyam, a végén ki kellett nyitnom a honlapunkat és megnéznem: december 15-én a DVTK ellen. Zubkov helyett meg ott van Varga Roli, legalább a “jobb” helyén játszhat, erre sem volt példa az elmúlt évben. Az sem növelte az optimizmusomat, hogy bár az Üllői úton nagyon szép képet mutat a statisztika, de Zalaegerszegen majdnem “ikszre” állunk, benne örökké emlékezetes győzelemmel (1976) és döntetlennel (Éljen, Szabó Zsolt!) és bizony elég sok vereséggel, melyekre talán nem is olyan véletlenül, de nem akartam emlékezni. Mindezek ellenére azért fel kell dobni az érmét és megvárni amí­g a másik oldalára huppan, hiszen hiányzók nélkül is simán nyernünk kell. Mi a bajnoki cí­mért, ők meg a kiesés elkerüléséért küzdenek. De a labda gömbölyű, történt már ilyen, Dávid is képes volt egy parittyával leterí­teni Góliátot (az óriás “fejeltávolí­tásától” most eltekintenék). Az évfordulóra készülő hazaiakat az is feldobhatta, hogy az előttük állók betliztek, í­gy ha pontot vagy pontokat szereznek, közelebb kerülhetnek az “üldözőkhöz”. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →