Zöld-fehér forgácsok: „Rongylábú” világklasszis

Czibor Zoltán

Ha emlékezetem nem csal, Czibor Zoltánt az újpesti pályán, valami kupameccsen láttam először a Fradiban. Alaposan elkalapálták a zöld-fehéreket. Sopánkodva ültünk visszafelé a villamoson, mit akarnak ezekkel a tehetségtelen ifjoncokkal, ennek csak rossz vége lehet. A balszélső Komáromból érkezett. Czibor III-ként szerepelt az összeállításban.

Szóval csüggedezve üldögéltünk a Nyugati pályaudvar felé döcögő járművön. Csak Csanádi Árpád és öccse, Ferenc csevegtek jókedvűen a társaságukban lévő feltűnően csinos hölgyekkel. Az idősebbik fiú, Árpád, gyakran játszott a „nagy” Fradiban, rendszerint középhátvédet (centerhalf volt a becsületes neve), vagy jobbfedezetet, ahogy a szükség kívánta. Úriember volt a pályán, az maradt az életben is, szép karriert futott be sportvezetőként. Méltatlanul hamar hunyt el, síremléke a Farkasréti temetőben látható. Ferenc, az öccse, a tartalékcsapatban játszott, tornatanárom volt a Rákóczi gimnáziumban, és derűs elnézéssel szemlélte ügyetlenkedéseimet.

Czibor, akivel a remek edző, Lyka Antal (ősfradista volt: a legendás Lyka, Bukovi, Obitz, majd Lázár fedezetsor tagja) meg akarta oldani Gyetvai utódlását, nem hirtelen érő játékos volt, akárcsak a frissen érkezett másik szélső, a Huttlerből igazolt Budai II sem. (A jobbszélső posztján megfordult például a fürge Deák II is, aki sehogy sem találta a helyét a csatársorban.) Lyka Totó edzéseire is ki- kimentünk, ha nem volt sok házi feladatunk. Budai rohant, s hogy, hogy nem, pontosan eléje szállt a labda. Beadta, s már ott volt „Sanyika”, a csodás fejesgólok nagymestere.

A másik szárnyat Mészáros és Czibor alkotta. A balösszekötő kivételesen okos játékos volt, némiképp vissza is fogta a szertelen Czibort, aki kezdetben saját szórakoztatására is fantasztikus cselekkel kergette őrületbe az ellenfél jobbhátvédjét. Látszott, hogy kivételes tehetség, de kellett higgadnia, hogy megfeleljen a várakozásoknak. A bajnokcsapatban még nem ő volt a főszereplő, hanem az idősebbek és az ifjú Kocsis, a következő évben azonban, amikor a Fradi második lett, már „kivirágzott”. Volt a Fradinak egy csodálatos sorozata, laposra verték a Vasast, földbe döngölték az Újpestet, pedig lilában ott tündökölt a páratlan technikájú Nagymarosi és az egyik legnagyobb magyar csatár, Szusza Ferenc. Ezen a meccsen Czibor a gólvonalig cselezte magát, s a vonalon leállította a labdát. A közönség őrjöngött: „Rúgd be!, „Rúgd be”! Czibor várt. Kis híján szívszélhűdést kaptunk. Már-már odaért az egyik újpesti hátvéd, talán Balogh II, ekkor Czibor végtelenül unott mozdulattal végre átgurította a labdát a gólvonalon. Épphogy a hálóig vánszorgott.

Amikor elkövetkezett a hét szűk esztendő, és szétverték a Fradit, Czibor még maradt rövid ideig, aztán Csepelre került. Hogy miért kellett ez a kitérő a Honvéd előtt, rejtély. Említettem, hogy elképesztő cseleivel megbolondította a hátvédeket. A Csepel éppen a Bukovi Márton által vezényelt kék-fehérek ellen játszott. Bukovi az egyik legnagyobb edző volt, ragyogó csapatot fogott össze Börzseivel, Lantossal, Kovács Imrével, Zakariással a Sándor-Hidegkuti-Palotás hármassal. Lőtték is a gólokat a Csepelnek, a közönséget azonban Czibor ejtette ámulatba, aki bohócot csinált a nehezen forduló Kovács II-ből, akkor hagyta faképnél, amikor akarta.

Aztán ő is a Honvédba került Puskás mellé, Európa legjobb csatársorába, a világklasszisok közé, s az lett maga is. A fradisták sosem nehezteltek az „elvezényelt” játékosokra, sosem szidta senki Budait, Kocsist vagy Czibort, s a csodakapusként induló Henni Gézát is inkább sajnáltuk a lukas újpesti védelem mögött, amely Szűcs Sándor „eltűnése” után (senki sem tudta, hogy kivégezték) igazi átjáróház volt. (Az ugyancsak a Dózsába kényszerült Deák már nem volt a régi.) Vörösre tapsoltuk a tenyerünket Kocsis hátrahúzó, ollózós góljai és Czibor szélvészgyos lerohanásait követően. (Puskás nagyságát senki sem vitatta, nem volt annyira népszerű, mint Kocsis vagy Czibor, akit a cselei miatt neveztek el „Rongylábúnak”.)

A nagyválogatott akkor élte fénykorát. Grosics a világ egyik legjobb kapusa volt, középen Lóránttal nem volt kifizetődő kukoricázni, Bozsik zseniális, Zakariás teljesen megbízható játékosnak minősült, a csatársor pedig feltartóztathatatlanul ontotta a gólokat Puskás vezényletével.

Így jött el az 1954-es világbajnokság. A magyar válogatottat toronymagas esélyesként emlegették itthon is, külföldön is. Akár előre is odaadhatnák az aranyérmeket – gondoltuk. A benevezett játékosok között akadt egy furcsaság: Sándor helyett, aki messze a jobbszélsők királya volt, Sebes Gusztáv nem rajongott érte, a csepeli Tóth II került a keretbe. Jó játékos volt. Sándor azonban klasszis. Később, épp a legrosszabbkor kiderült, hogy „Csikar” mellőzése végzetes hiba lett.

A német Liebrich kegyetlenül legázolta Puskást. Száguldó őrnagyból sántikáló őrnagy lett, ám a válogatott nélküle is csodálatos hősiességgel Uruguayt és Brazíliát is legyőzve bejutott a döntőbe, s hogy teljes legyen az örömünk, Puskás ugyancsak játékra jelentkezett. Az összeállításnak azonban megint akadt furcsasága. Tóth II megsérült, helyére Czibort a jobbszélre jelölte Sebes, a balszélső pedig az újpesti Tóth Mihály lett, akiről az a pletyka járta, hogy a szövetségi kapitány veje. A világbajnokság kudarca utáni tüntetésen ezért is harsogott ez a versike: „Sógor koma retyerutya – odalett az aranykupa!”

Baráti társaságban hallgattuk Szepesit. A két gyors gól után vele együtt az égben éreztük magunkat, a lefújás után pedig vele egyetemben hullattuk keserű könnyeinket. Második Mohácsként éltük meg a vereséget. Egyébként máig sem értem, miért kellett megbontani a Puskás-Czibor balszárnyat. Mennyivel különb lett volna a válogatott Sándorral a jobbszélen, s Puskással-Cziborral a bal oldalon.

Következett a szokásos magyar végkifejlet, a bűnbakkeresés. Zakariás a válogatott közelségéből is eltűnt, Czibor helyén pedig Fenyvesi játszott. Fenyvesit, a későbbi doktort, nagyon szerettem, igazi fradistaként száguldozott Rákosi oldalán, de Czibor – ő világklasszis volt, s így gondolták ezt a Sebest váltó Bukoviék is, amikor rehabilitálták, s az 56-os sikersorozat egyik kulcsfigurájává avatták.

A forradalom után ő sem tért haza. Kocsissal Barcelonában telepedtek le, s a „magyar csatársor” (Kubala-Kocsis-Czibor) közszeretetnek örvendő tagjaként aratott sikereket. Ezekről persze itthon alig lehetett bármit is hallani, a többiekkel egyetemben a „hazaárulók” feliratú dobozba kerültek.

Teljesebbnek éreztem a Fradihoz fűződő emlékeimet, amikor hazatért. Könyvet írtak róla, bár én sosem egy könyv hőseként, hanem minden idők legjobb magyar balszélsőjeként idézem alakját ördöngős cseleit és góljait.

Rónay László

3 Vélemény a cikkhez: Zöld-fehér forgácsok: „Rongylábú” világklasszis

  • Ragyogó írás egy méltatlanul feledésbe merülő zseniről … aki legalább akkora klasszis volt -szerintem-, mint az Öcsi, és persze kocka is, de miután ők ’56 után is az “ellenzéki” csapatban játszottak -amely végül nem nyerte meg a BEK-et-, ellentétben az Őrnaggyal, aki a világ valaha volt tán legnagyobb klubcsapatában brillírozott 35 évesen is, így nyilván, hogy Öcsi neve tovább fennmarad … Sokszor leírtam már: nem vonva kétségbe Puskás zsenialitását, sok, már akkoriban meccsre járó ismerősöm, rokonom tette le a nagyesküt, hogy a Kocka legalább akkora zseni volt, mint az Öcsi … a “Bolond” meg csak egy hajszállal maradt le mögöttük … Ki a nagyobb. Xavi vagy Iniesta vagy Messi? Melyik mennyire vinné a másik nélkül? Jó, tudom, ez is sántít, mert abban a válogatottban Bozsik volt a Xavi (és az Iniesta) … Mindegy, ’54-ben volt egy kolosszális képességű balszélsőnk, és ha nem emigrált volna, akkor ott lett volna helyette/mögötte Nyers Pista, a korabeli bajnok Inter tán legnagyobb sztárja … aki balszélső létére lett olasz gólkirály … Sokszor lejátszottam a gondolattal, hogy ha az akkori magyar “disszidens” válogatott is elindul a VB-n, nagy valószínűséggel 8 közé jut, bármely csoportból … Kubala, Nyers, Mike … és persze a magyar “B” válogatottnak is helye lett volna a világ legjobb 8 együttese között! Pl.: Gulyás (Henni) -- Rudas Börzsei (Mátrai) Dalnoki (Takács Gy.) -- Kovács I. Szojka (Kotász) -- Sándor Csordás Szusza Szilágyi . Fenyvesi … például …

  • 1948. július-augusztusában a Centenáris kupában vettünk részt, a vezetők számára az új játékosok kipróbálása volt a fontos, az eredmény másodlagos.
    Július 25-én egy csúnya 2:8-as vereséget szenvedtünk a Vasastól a következő összeállításban: Henni I – Csiszár I., Kispéter, Ónody I – Kéri, Hernádi – Budai, Villányi, Deák I, Szabó I F., Czibor. G: Deák, Szabó.
    Augusztus 25-én az MTK-tól kaptunk ki 3:5-re. Henni I – Rudas, Kispéter, Szabó I F. – Csanádi I, Kéri – Budai, Kocsis S, Deák I, Mészáros J., Czibor. G: Deák 2, Kéri.
    Ez a két mérkőzés jöhet szóba. A Centenáris Kupa többi három mérkőzését ugyanis megnyertük.
    Czibor volt az „öntörvényű zseni”, aki azért ment Csepelre, hogy hátha „Vasasként” megússza a Honvédot. Nem úszta meg. Emlékszem arra is, hogy 1956 júniusában kölcsönjátékosként hogyan fickándozott csatársorunk bal oldalán az RC Lens ellen 7:-1-re megnyert meccsen.
    Csanádi II edzőként (a „semmiből előszedve”) tett le valamit a hetvenes évek elején az asztalra, mert az akkoriban »leamortizálódott« csapattal nagyon szép nemzetközi eredményeket ért el.

  • Nagyszerű írás, köszönöm. Bár a köztudatban nem mind Fradista ismert, de mint az aranycapat tagja örökre beírta nevét a magyar foci történelmében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 09.30. 18:00 Balmazújváros-FTC (Stream:m4sport.hu)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ