1/3, a bajnoki harmadolás

szurkolo-jegyzetAnnak ellenére, hogy közgazdasági végzettségem van, soha nem voltam túl nagy barátságban a számokkal. Ha annak idején gyerekkori barátom (nyugodj békében Zoli!) nem akar pénzügyi szakra menni, talán olyan foglalkozást választok mely közelebb áll hozzám és a számokat betűk helyettesítik. Ettől függetlenül bár a matek soha nem volt a kedvencem, de a számmisztika már jobban megfogott, főleg azóta mióta szerkesztőtársam olyan adathalmazokat tud lerakni az asztalra, hogy azok egyből beindítják a “fantáziámat”. Olyan eset is előfordult már, hogy a számok nyújtottak segítséget, mert azokra nézve elkezdtek mesélni és egy olyan világba kalauzoltak, mely örökké zöld-fehér és örökké szerelem. Most, hogy az MLSZ Storck kapitány kérése egy újabb őszi szünetet iktatott be a bajnokságba azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon mivel is üssem el a fotelírás hiánya okozta időt. Frusztráltságomat először a kapitányon akartam levezetni, de mivel még lobog bennünk az EB okozta láng – amit a klubcsapatok kudarcai és a Feröer-i kaland sem tudott még eloltani – így más után néztem.

Ránézve a bajnoki tabellára, egyszer csak rájöttem, hogy “Újjé a ligetben nagyszerű!”, az Újpest elleni döntetlennel véget ért a bajnoki szezon első etapja. Ezt a filmes sorozatoktól örökölve 1/3-nak szokás jelölni és ahogy leírtam a törtnek álcázott számkombinációt, trezort nem nyitott ugyan, de beindította a motort, mely a ránk vert benzin áremelés miatt egy kissé morcosan duruzsol, de ha megnyomjuk a gázpedált, már száguldozhatunk is a képzelet szárnyán. A számok nem csak mennyiségi mutatókkal rendelkeznek, hanem minőségiekkel is, így ezekkel együtt már is belefoghatnánk abba, amit tulajdonképpen az egész “számhalandzsa” maszlag előtt leírhattam volna: vagyis az első 11 forduló értékelésével. Annyit már megtanultam magamról az elmúlt évtizedek alatt, hogy ha valami belefészkel az agyamba, attól nehezen szabadulok.

Így vagyok ezzel a bizonyos 1/3-al is, mert az igaz, hogy a három hasábosra tervezett bajnoki szezon első hasábját már megírtuk, de vajon mit kezdjünk azzal a “misztikus” elemmel, miszerint a 1/3 azt is jelentheti, hogy a tavalyi első, most a harmadik helyen áll és az első helyezettől három ponttal vagyunk lemaradva? Ez már nem éppen tetsző összefüggés, amit simán ráfoghatunk a numerológia tézisére, miszerint a Nap és a Merkúr együttállása nem jelent jót, de most inkább hagyjuk el a bolygók és a számok kapcsolatát, maradjunk a tényeknél még akkor is, ha jelen pillanatban azok nem mutatják a legszebb oldalukat.

1. A kezdet

2016 júniusa “Kamaszkorom legszebb nyara” melynél szebb zenét még Michel Legrand sem írhatott volna, pedig a neves zeneszerző még Oscart is kapott érte 1972-ben. A számok most is varázsolnak, hiszen 1972 nem csak a legendás filmről szólt, hanem a belgiumi EB-ről is. 44 év várakozás után idén jutottunk ki újból az öreg kontinens legrangosabb viadalára, mely alaposan fel is bolygatta a szunnyadó focihangulatot. Azt már majd az idő dönti el, hogy az ottani szereplésünk miként fog a magyar labdarúgás dicsőségtábláján szerepelni, de tény, akkor azt hittük, ezzel túlléptük saját árnyékunkat és bizony eljött a mi időnk.

Nem csak az EB hozta lázba a zöld-fehér színek szerelmeseit, hanem a sikeres 2015/16-s szezon is, ahol tulajdonképpen mindent megnyertünk, amit csak lehetett. Úgy éreztük, nincs több akadály, Európa meghajol előttünk és 20 év után újra kinyílik a BL kapuja. A kapunyitás helyett úgy vágták ránk az ajtót, hogy az orrunk is betört és azóta szédelgünk és talán még el sem hisszük, hogy ez velünk történhetett meg. Pedig megtörtént, amit az egy évvel ezelőtti kudarccal együtt már többet is jelent, mint egy szimpla ajtóbecsapás. Ezek után aki még csak álmodozás szintjén is felemlegeti egy esetleges BL-csoportkör lehetőségét, azon még Münchausen báró az összes kalandjával a birtokában is nevetőgörcsöt kapna.

Nehezen is emésztettük meg, sokunk torkában még mindig ott fickándozik a gombóc és bár megpróbáljuk azzal elütni, hogy valójában nem is kellünk mi Európának, mégis az albánok elleni kudarc határozta meg a kiesés után hónapokat. Megviselte a csapatot, a szakmai vezetőket és a szurkolókat is. A csapat nem úgy szerepelt ahogy vártuk, a szakma rossz döntéseket hozott az átigazolásoknál, a szurkolók meg még inkább száműzték magukat a lelátókról. Tovább tart a Vezérkar-Tábor csiki-csuki, az árkok már olyan mélyek, hogy ott már csak lapátok vannak, melyekkel tovább lehet mélyíteni a szakadékot.

Igazolásaink sem úgy jöttek, ahogy számítottunk rá. Bár mint a reggeli fogmosás, olyan rendszerességgel jöttek-mentek a hírek, röppentek fel nevek, köztük egészen jól csengők is, de a vége elég lehangolóra sikeredett, főleg annak fényében, hogy alapjátékosok mentek el. Nagy Ádámot és Lamah-t kellett volna pótolni és én ide veszem még Somaliát is, aki ugyan már 2015 őszén eligazolt, de azóta sem tudtuk megoldani a pótlását a védekező középpályás poszton, mely a csapat egyik legfontosabb pillére. Kényszerből a 38 éves örökifjú Gera Zoli próbálja betölteni ezt a szerepet, de neki “Ebédlősen” a középkörben kéne tanyáznia és onnan fazont adni a csapatnak. Pótlás helyett jött Hüsing, Djuricin, Lovrencsics és már a bajnokság közepette Rju Szung Vu. Hüsingből hamar kispados lett, Lovre jobbára sérült, egyedül Djuricin az, aki a kezdeti botladozások után (futószalagon hagyta ki a helyzeteket) erősítést jelenthet, főleg akkor, ha a szakmai vezetés megtudja oldani a Böde Danival való közös játékot. Az előbbi felsoroláshoz ha még hozzáadjuk, hogy Florian Trinks, aki ez év elején érkezett még mindig nem képes 90 percet a pályán tölteni, igazolások terén nem a legjobb az összkép. Az már csak “hab a tortán”, hogy a csapat gerincét olyan játékosok alkotják (Gera, Hajnal, Leo, Csukics), akik már elég közel vannak a negyvenhez, miközben csupán egyetlen fiatal játékos (Csernik) került közel a kispadhoz.

2. Az első harmad

Azt nem tudhatom, hogy vajon a a klub vezetése és a szakmai stáb mennyire észlelte a gondokat, de talán nem lövök túl nagy bakot azzal, hogy ők is úgy gondolták, a csapat átlépve a BL kudarcon, tovább viszi az előző szezonban nyújtottakat és jövő tavasszal már fűzhetik a cérnákat a tűbe a harmadik csillag felvarrásához. Talán emiatt nem fordítottunk túl nagy gondot a megfelelő igazolásokra, talán ezért nem volt elég kemény a szakmai vezetés a csapat mentális állapotának fenntartásánál. Természetesen az is közre játszott, hogy az EB-n szereplőknek valójában nem volt lehetőségük kipihenni a franciaországi kábulatot, hiszen a bajnokság után egyből edzőtábor, majd jött az EB, utána talán egy hét pihenő és jött a BL, majd a bajnokság. Ez tényleg kevés, tőlünk nyugatabbra hetekre “zavarták” haza a válogatott játékosokat, ott a bajnoki szezon sem kezdődött a nyári pancsolás közepette, arrafelé gondoltak a szurkolókra is, ők is pihenjenek, nyaraljanak, játsszanak a gyerekekkel, legyen együtt a család.

Nem akarom ezekre fogni a gyengébb szereplést, de tény, hogy az EB-ről visszajöttek közül Pintér és Lovrencsics hetekre kidőlt, Sestáknak annyira sikerült leereszteni, hogy szerződésbontás lett a vége és bár Gerzson a maga 38 évével alig pihent, de játékra jelentkezett, igaz ő sem tudta hozni azt, amit az előző szezonban. Ehhez jött, hogy Radó és Hajnal sérülése sem jött rendbe és Varga képtelen kikecmeregni az autós kalandból. Dibusz meg az elmúlt egy évben olyan keveset találkozott a labdával tétmeccsen, hogy igazi bravúrt nem tudott bemutatni, ami kapura ment abból sajnos gólt is kaptunk. Ez így talán egyszerűnek tűnik, de valami megszakadt és szurkolóként próbálom összerakosgatni az apró köveket. Lamah-t sem sikerült pótolni, lehet, hogy szertelen volt (valamiért nagyon nem kedvelik az egyéniségeket a klubnál, pedig a régi időkben is az ilyen “típusú” játékosok adták a Fradi játékának igazi varázsát), de tudott váratlant húzni, remekül összeszokott Ramírezzel, több gól és gólpassz jellemezte a játékát.

A helyét Nagy Dominik foglalta el (ne feledjük, talán egy éve kölcsön akartuk adni!), aki bár az egyik meglepetése volt az őszi Fradinak, de a hírek szerint télen ő is távozik. Valószínűleg a dél-koreai Rju-t a helyére igazoltuk, aki bár lendületesnek látszik, de erőnlétileg és játékilag is van lemaradása.

Minden előbb leírt kezdeti probléma ellenére nem indultunk rosszul, leszámítva természetesen a BL fiaskót, amit egy ideig biztosan nem tudunk “megemészteni”. Biztos győzelem a Haladás ellen, egy kicsikart 3 pont a Honvéd otthonában, majd kivégeztük a DVTK-t (azóta nem is talált magára). Döntetlen Pakson még az “elmegy” kategória, majd jött a fordulópont, a Vasas elleni fiaskó, mely mélyütésként csattant. Pedig nem kellett volna, hiszen gólparádét is rendezhettünk volna, de Djuricin annyi helyzetet kihagyott, hogy ha azokat értékesíti, már gólkirályként jöhetett volna le a pályáról. A játék is aránylag rendben volt, de azon a meccsen éreztük először, hogy hátul komoly gondok vannak. Bár a DVTK ellen is kaptuk kettőt, de rúgtunk hatot, így az könnyen a kukában landolt, de a Vasas két támadásból szerzett két gólt, mely után már villogni kellett volna a vészjelzőnek. Az újonc Gyirmót ellen Dani “talált” egy gólt, mely után úgy belealudtunk a meccsbe, hogy abból Gábor Áron összes rézágyúja sem tudott volna felébreszteni.

A másik újonc, a Mezőkövesd ellen annyi gólt lőhettünk volna, amennyit csak akarunk. Ha jól emlékszem, 30 próbálkozásunk volt, az ellenfélnek kettő. A vége meg 2-2, amit már elég nehezen viselt a mérkőzésről mérkőzésre megcsappanó Fradi tábor. Ezután jött a három hetes szünet (közte a feröeri kudarccal), mely után úgy gondoltuk, ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy Doll és segítő csapata összetudja rántani a társaságot. Rosszul hittük, mert jött az MTK elleni 1-2, mely már komoly traumás rohamokat okozott a Fradi színek szerelmeseinek (nekem is sikerült elkövetnem az egyik legsötétebbre festett foteles jegyzetemet). Erre még rátett egy lapáttal a BKV elleni kupameccsünk, ahol sikerült egy góllal megvernünk az NB III-s ellenfelünket és ahol volt egy félidő, amikor nehezen volt kivehető a három osztály különbség. Az utolsó három meccsből 7 pontot reméltünk, 5 lett belőle. Simán nyertünk a Loki ellen, egy remek meccsen ikszeltünk a Videoton felcsúti “otthonában”, majd zárásként jött a flúgos futamra hajazó derbi, ahol vezettünk, majd jött három lila gól, utána a feltámadás és ha Kassai nem akarja ikszre hozni a meccset, akkor a vége olyan karnevál, mely minden előző gondot, problémát a sutba hajított volna.

3. A csapat

20160914-bkv-dollÉrezhető volt a bizonytalanság, Thomas Doll is folyamatosan változtatta a csapat összeállítását, kereste a megoldást a hátvédsor gondjaira, de valahogy nem akart összeállni a “betonfal”. Főleg középen voltak gondok, a két szélső hátvédünk Dilaver és Ramírez tette a dolgát, de a “söprögetők” állandóan változtak. Volt Hüsing-Leandro, volt Nalepa-Hüsing, volt Nalepa-Leandro, volt Nalepa-Csukics és volt Csukics-Leandro párosítás is. 11 mérkőzés, 5 belsővédő-páros. Ez még kimondva is sok és ha ehhez hozzávesszük, hogy Pintért még nem is vehette számításba a szakmai vezetés (akkor lehet, hogy 11-ből 11 variáció lett volna?), nem lepődhetünk meg az eddig kapott 14 gólon, mely magában is sok, de a mellé “rendelt” 22 lőtt góllal együtt már mutatja, miért is tanyázunk az első etap után a harmadik helyen.

A középpálya sem remekelt, itt is állandó “jövés-menés” volt tapasztalható, melyhez természetesen hozzájárult Hajnal és Pintér (ő több poszton is bevethető) sérülése, de Trinks sem tudott egyetlen mérkőzést sem végigjátszani. A “futó” poszton egyedül Nagy Dominik jelentette az állandóságot, a jobboldal már nem volt ennyire stabil, ott Varga, Radó, Sesták és Lovrencsics is feltűnt. A támadó szekció már szebb képet mutat, Böde és Djuricin 6 és 5 góljával nem teljesített rosszul, bár ha az osztrák légiós higgadtabb egy kicsit, nem csak ő állna a góllövőlista élén, de a csapat is vezetné a tabellát.

Az eddig 11 fordulóban két csapatot is ki tudnánk állítani. 22 játékosunk lépett a pályára, közülük négyen, Dibusz, Dilaver Nagy és Gera játszott mindegyik fordulóban, de csak Dibusz és Dilaver töltötte ki a teljes 990 percet a pályán. Ha a pályán töltött perceket nézzük, ez lenne a kezdő (zárójelben az eltöltött percek):

Dibusz (990) – Dilaver (990), Nalepa (648), Leandro (817), Ramirez (900) – Gera (945) – Lovrencsics (462), Trinks (565), Nagy (923) – Böde (788), Djuricin (664)

A kispadot Varga (357) és Hüsing (424) “uralja”, a többiek mind 200 perc körülit produkáltak, mely nem éppen az állandóság jelzi, bár itt is vannak olyanok akiknek a játéktudása sokkal több percet feltételezne: Hajnal (180), Radó (135), Pintér (186).

Az okok sokrétűek, melyekre a szakma tudná a valós válaszokat, a szurkoló csak találgat és feltételez: sérülések, formahanyatlás, hozzáállás, mentális gondok. Az első még elfogadható, a többi már problémás, de nem tudni, kinél melyik játszott szerepet. Ezen okok miatt maga a csapatjáték is akadozott, tova tűnt a mindent elsöprő lendület, a dinamika és a tudatosság. Megbomlott a szélsőjátékunk, a jobboldalon Varga totál mélyponton van, baloldalon meg annak ellenére hiányzott Lamah, hogy Nagy Dominik helyenként jól teljesített, de az látható és érezhető volt, hogy Ramírez vele nem tud olyan ötletgazdagon és gólveszélyesen teljesíteni mint Lamah-val. Továbbra is hiánycikk a “szűrő”, és bár minden tiszteletem Gerzsoné (tényleg fantasztikus amit teljesít), de neki inkább fazont kéne adni és nem csak nyírni a hajat.

4. Epilógus

A záró rész címe talán nem ide illő, hiszen a kissé gyengébbre sikeredett első 11 forduló nem jelenti a “véget”, ahhoz még sok van hátra, hogy már most temessük a várva várt 30. bajnoki aranyunkat. Talán egy kissé túl kritikusra is sikeredett az értékelés, de mivel az elmúlt szezonban el voltunk kényeztetve, egy kicsit “drámaibban” látjuk a helyzetünket. Ehhez persze hozzájárul a BL fiaskó, de még az EB sikere is. Az utóbbi felturbózta a hangulatot, az előbbi meg leforrázta.

Papiron még 8 forduló van hátra ebben az évben, meglátjuk ehhez mit szól az időjárás. Ezért sem tartom jó ötletnek a mostani újabb szünetet, de hát a válogatott sikeres szereplése az első, mellyel nem is lenne gond, ha bármi értelme is lenne az ilyen szintű összetartásnak. A légiósok nem voltak az első héten, ők hétfőtől kezdenek “szállingózni”, miközben az összehívott keret több, mint a felét visszaküldték a klubokhoz.

Az őszi szünet legfontosabb kérdése a válogatott szereplésén túl, hogy vajon az év végi hajrában melyik arcát mutatja majd a csapat. Ha a matematikát vesszük alapul, még 24 pontot gyűjthetünk, mellyel minden bizonnyal élen is állnánk a karácsonyi ünnepek előtt. A gond az, hogy az első harmadban csak 14 pontot szereztünk, két vereséggel (Vasas, MTK) megspékelve. Ha az erőviszonyokat (jelenlegi tabellát) vesszük, a Haladás, a Honvéd és a Vasas elleni mérkőzésnek szabadna nehéznek lenni, a többit be kéne húznunk ahhoz, hogy tartani tudjuk a lépést a Videotonnal. Egy előlegezett Fradista önbizalommal 20 pontot “várok el”, mely valószínűleg nem lesz elég az áhított karácsonyi ajándékhoz, de ahhoz igen, hogy újult erővel vágjunk majd neki a Fradi-tavasznak és a szabók elkezdjék gyűjtögetni a cérnákat a nyári munkálatokhoz.

Mert BL kudarc ide vagy oda, sokunk számára, főleg a realitásokat figyelembe véve, egyetlen gyógyír maradt. Egy szám. A harmincas. Utána néztem, a harmincas a számmisztikában meditációra való hajlamot is jelenti.

Most már értem, miért is éreztem kényszert az írásra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 09.23. 18:00 FTC-DVTK (Stream:m4sport.hu)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ