1925.III.29. FTC – Slavia Praha 1:0

„Vasárnap ismét úgy tudtam lelkesedni egy mérkőzésen, ahogy sok évvel ezelőtt, amikor mint kisdiák, nekidülve az üllői úti pálya állóhely korlátjának, szorongva remegtem a drága zöld-fehér szí­nekért. Azóta hosszú idő múlt el, a sport iránti imádat más klubszí­neket jelölt ki számomra, de azért mindig úgy érzem, hogy a sportot akkor szerettem a legjobban, akkor láttam azt a legnemesebbnek, a legideálisabbnak, amikor zöld-fehér inggombbal a mellemen, gyönyörködtem a nagy Fradi diadalaiban. A régi FTC csodatettei már csak az emlékemben élnek, amikor mint játékos vagy sporthí­rlapí­ró szembe-szembe kerültem az FTC-vel és az önérdek vagy a kötelesség elfelejtette velem az első igazi szerelmemet, a zöld-fehér szí­neket. De vasárnap csoda történt. Mint egy szép álom, ismét elém varázsolódott a tí­z esztendő előtti boldog világ. Az a szélorkán, amely végigsüví­tett a pályákon, homályba takarta az utolsó tí­z év minden csúnyaságát és előttem ragyogott, fénylett a maga nagyszerűségében az az FTC, amely a sport rajongójává tett engemet. Újból az voltam ami régen, kis csodálkozó szemű diák, akit a legnagyobb boldogság ért, mert győzött a magyar szí­nekért harcoló drága FTC! Gyönyörű volt a Ferencváros héroszi küzdelme a nagy Slávia ellen, de engem a legjobban mégis az FTC két veterán válogatottjának, Blumnak és Tóthnak a bravúros teljesí­tménye ragadott el. Blum úgy játszott, mint még talán soha életében, pedig már jónéhányszor véste be aranybetűkkel a nevét a magyar sport pantheonjába. Az ő lelkesedése hatotta át az egész csapatot. Ő volt az FTC irányí­tója, szí­ve, lelke, minden idegszála. Ö volt az FTC! Potya a balszélen repült a labdával, mint egy 18 éves gyerek. Lehetetlen labdákat utolért, centerezései hajszálpontosak voltak, lövései kornerei veszélyesek. Tudj isten hányadik virágkorát éli most. Ez a két öreg rutiné bűvölte elénk ezen a csodálatos vasárnapon a régi nagy FTC-t.”

(Gallowich Tibor, Mai Nap)