Muzeális lapszemle: MK Döntő, 1935.VI.10. Hungária – Ferencváros 1:2

Közzétéve: 2009. február 4. szerda | Szerző: lalolib

Hioszi Tatiosz szerint „szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok.” Örök igazság ez az ókori görög filozófustól, de felvetődik egy kérdés: vajon ezek a pillanatok hogyan kerülnek szívünk jegyzettömbjébe?

Hiszen annál sokkal több a hely és több is az igényünk, mint amit a mindennapokban saját magunk átélünk. Talán ezért is ejtenek rabul a megfakult újságok.

Ha elhisszük, hogy az emlékezés a találkozás egyik formája, és végig is böngésszük szerkesztőségünk ilyen jellegű sorozatait, akkor rövid időn belül nagyon sok embert ismerhetünk meg, és ami számomra még talán ennél is fontosabb, néhány pillanat erejéig Michael J. Fox bőrébe bújhatunk és visszatérhetünk a saját jövőnkbe.

Állítsuk be az irányítót 1935. pünkösd vasárnapjára, irányozzuk magunkat a Hungária körúti stadion felé, olvadjunk egybe a mérkőzésre igyekvő közel nyolcezer ember lüktetésével és nézzük meg a Ferencváros-Hungária Magyar Kupa döntőt.

A mérkőzésre várva, a tikkasztó júniusi melegben is van miről beszélgetni. Spanyolország a polgárháború szélére sodródott, Németország felmondta a versailles-i békeszerződés katonai cikkelyeit, megjelenik Weöres Sándor: “A kő és az ember” című kötete, és január 8-án megszületetik Elvis Presley és bár még egy évvel előtte vagyunk, de már minden a közelgő olimpia lázában ég.

De nincs idő már a további csevejre, mert a szokásos zöld-fehér csíkos ingben kifutnak a fiúk a pályára és innentől a szurkoló számára azonnal megszűnik a külvilág. A Fradisták izgatottan nézik a melegítő játékosokat, egy nyolcéves kisfiú lelkesen böködi apukáját:

- Apuka, ott van Sárosi bácsi!

Az Iváncsi bíró – aki a végén még főszereplővé válik – sípjelére induló találkozó nem hozott emlékezetes játékot, de ami számunkra a fontos, Toldi és Sárosi 11-es góljával elhódítottuk a Magyar Kupát. Az igazi izgalom a mérkőzés második félidejének 37. percében éri a nagy hőségben egy kicsit elbágyadt nézőket, amikor is Sárosi “gólnak látszó” fejesét Kis vagy Ujvári szép vetődéssel kitolja a jobb felső sarokból. Ha csak Ujváry ért hozzá, akkor a Hungária kapusától bravúr, de Iváncsi a “határbíró” határozott intésére ítélt, mely szerint a kapusbravúrt bemutató játékos Kis volt, aki a foci szabályai szerint kézzel nem nagyon háríthatott, így a büntető elkerülhetetlen volt, amit Sárosi magabiztosan értékesített.

Ezzel nem csak győztes gól született meg, de a végére már a spanyolországi polgárháborús viszonyokat idézték a hazai szurkolók. “Hatalmas tüntetés” a nézőktől, a játékosoktól. Először a méltatlankodó Dudást, majd Müllert is kiállítja a bíró. Az utóbbi “tiszteletlenül mutogatott a homlokára”, valószínűleg a bíró agyi kapacitását vonva ezzel kétségbe.

A mérkőzés végére, mint jó polgárok, lehiggadnak a kedélyek, a Fradisták boldogan és jókedvűen, a Hungária szurkolói szomorúan, a fejüket rázogatva indulnak haza. Ha útközben találkoznak, nem esnek egymásnak. Békésen megrázzák egymás kezét, talán néhány szóval értékelik a látottakat, a kék-fehér szurkolók gratulálnak a Fradi újabb Magyar Kupa győzelméhez, de egyből utána már a jövő legrangosabb sporteseményének latolgatásával folytatják. Vajon az Olimpiát hogyan befolyásolja a világpolitika, vajon hány érmet szerzünk Berlinben, vajon ebből mennyi lesz az arany? A kardozókat meg tudja-e állítani bárki is a világon?

Elnézést, hogy egy kicsit elkalandoztam az eredeti tárgytól, de egyrészt számomra az emlékezés óhatatlanul az emlékek újraélését jelenti, másrészt Ti is – képzeletben ugyan, de kezetekbe – vehetitek a 74 éves újságot és közösen átélhetjük az újabb Magyar Kupa győzelmünk mámorító érzését.

Épp olyan lelkesedéssel, mint 1935-ben. Mert a kor változhat, de a Fradizmusunk az soha.

(Lalolib)