1946.IX.22. DVSC – Ferencváros 0:2

Mint a ma élő nemzedékből oly sokan én is csak a történelemkönyvek lapjaiból ismerem a második világháború borzalmait. A történéseket – a kegyetlen emberirtást, a nagy csatákat, a hősies városvédőket, a szőnyegbombázásokat a Sztálin-orgonákat és a doni áldozatokat – leí­rásokból ismerjük, de vajon a hétköznapi ember hogyan élte túl ezeket a borzalmakat? “Amit az ember eltervez, azt véghez is viszi… és közben meg is szenvedi.” – mondta valamikor nagyon régen egy római hadvezér, de igazán arra ő sem tudta a választ, hogy vajon a véres tervekhez milyen út is vezeti az embert. Persze vannak klisék melyeket bármely háborúra “ráhúzható”, de vajon az a fajta kegyetlenség, mely a fasizmust végigkí­sérte, nevezhető egyáltalán emberinek? Mivel igazán soha nem tudtam megérteni a kegyetlenség ilyen szintjét, sok könyvet olvastam a második világháborúval kapcsolatban, de válaszokat nem nagyon leltem. Miért is hozakodok elő ezzel egy muzeális bajnoki beharangozó kapcsán? A válasz egyik oldalról nagyon is egyszerű: egy olyan mérkőzést választottam a hétvégi Debrecen elleni bajnokink felvezetésére, melyet 1946. szeptember 22-én játszottunk a “kálvinista Róma” vagy ismertebb nevén a “cí­visváros” csapatával, a DVSC-vel.

És ha 1946 szeptembere, akkor Nürnberg és az a per melyben a szövetséges hatalmak a náci Németország életben maradt vezetői felett í­télkeztek a háború alatt elkövetett rémtetteik miatt. Azokban a napokban már az í­téletre készültek, 1945 novembere óta zajlottak a tárgyalások és bár szinte mindenki előre ismerte az í­téletet, mégis sokkolta a világot a per során bemutatott bizonyí­tékok, valamint a vádlottak “csak parancsot teljesí­tettem” szintű védekezése. Hazánkban már az év elején leszámoltak a Szálasi rezsim “maradványaival”, Tildy Zoltán személyében köztársasági elnökünk is volt már (sajnos csak két évig, de az már tényleg egy külön történet), elkezdődött a háborús romok eltakarí­tása, az ország helyreállí­tása, újjáépí­tése.

1945 májusában a labda is újra elindult hódí­tó útjára. A háború lezárásának évének bajnoksága elég zaklatottan és indulatosan kezdődött. Alig, hogy visszatért az élet a romos Budapest utcáira a foci szerelmesei a szinte teljesen lerombolt, Vadász utcai “Labdarúgó Székházban” találkoztak, ahol eleinte a bosszú és az indulat volt a legrosszabb tanácsadó. Amikről ritkán esik szó, hiszen az 1950-s évek egy kicsit elvitték a hangsúlyt, de 1945-ben is voltak olyan erők, melyek örökre meg akarták szüntetni a Ferencvárost. Az okokról nem is akarok még emlí­tést sem tenni, hiszen tényleg van olyan, amikor jobb a homokba dugni a fejünket és néhány hónapot teljesen kitörölni a Ferencváros dicsőséges múltjából. A végső í­télet szerencsére elmaradt, sokat köszönhetően Salamon Béla közbenjárásának és Szabó Pál edzősége mellett elindulhatott a bajnokságban a Ferencváros.

A háború utáni első évek az Újpest bajnoki sikereit hozták. 1946 őszére már a Kispest is megerősödött, az MTK is kezdte visszanyerni régi rangját és a Ferencváros is elindult azon a nagyszerű úton, mely az évtized végére labdarúgás történetének egyik legjobb Fradiját alakí­totta ki. Henni, Rudas, Kéri, Lakat – ők már 1946 őszén is szerepet kaptak a Fradiban és tagjai voltak a legendás 1948/49-s bajnokcsapatnak is. A “fiatalokat” olyan játékosok támogatták, mint Sárosi Gyurka, Ónody I. és a félelmes lövő erejű Mike. Ettől függetlenül az őszi szezon nem indult valami fényesen.

Indulásnál két rangadót is elvesztettünk (MTK, Kispest) hazai pályán, és csak a harmadik mérkőzésünkön (amit szintén az Üllői úton játszottunk) tudtuk nyerni a Szolnoki MÁV ellen. Ilyen előjelekkel utaztunk 1946. szeptember 22-én Debrecenbe. Mivel a hazai csapat is két vereséget szenvedett az első három fordulóban, í­gy sokan ví­zválasztónak is tartották a találkozót, hiszen amelyik csapat nyer, az közel kerülhet az élbolyhoz. A Fradi a legjobb összeállí­tásában játszhatott, olyan nevekkel mint Csikós, Rudas, Sárosi, Lakat és Mike. Ha esetleg valakiben felmerülne az a kérdés, hogy vajon egy “sztárjátékosokkal” felálló Fradi miért kezdte ilyen gyengén a bajnokságot, egyedül a manapság olyan jellemző “még nem állt össze a csapat” választ tudnám adni, de mivel igazán nem ismerem az akkori viszonyokat, í­gy csak találgathatok, az meg a történeti hűség miatt sem lenne igazán célra vezető.

így maradunk az akkori újságok hí­radása mellett, melyek a mérkőzés mellett tartogattak néhány “bulváros” hí­radást is, melyek azért néhány kérdésre választ is adnak. A Debrecen elleni győztes mérkőzésünk után a magyar válogatott akkori szövetségi kapitánya, Gallovich Tibor újságon keresztül üzent a Fradi akkori edzőjének, Dimény Lajosnak: “Mike jobbszélső legyen a Ferencvárosban”! Természetesen a szövetségi kapitány nem a Fradi edzője akart lenni, csupán a válogatott érdekeit képviselte, hiszen ott a jobb oldalon számoltak Mikével. Az persze más kérdés, hogy az idő elég hamar bebizonyí­totta, hogy Mike mégis csak középcsatár posztján érzi igazán jól magát (ennek többször hangot is adott) és ott tudja “elereszteni félelmes erejű löketeit”. Az már csak hozománya lett a posztjáról kialakult vitának, hogy végül a Fradi is úgy látta jónak, ha a kiváló csatárt 1947 őszén eladja a Bolognának (a Fradiban 107 alkalommal 110 gólt szerzett!).

Az első három forduló eredménytelensége miatt a klub is kapkodni kezdett, hiszen bár győztünk Debrecenben, a rá következő héten sebtében két játékost is igazoltunk, Hegyes és Frenák személyében, de egyikük sem váltotta be a reményeket. Nehezen is volt érthető a kapkodás, hiszen végül is simán nyertünk 2:0-ra Debrecenben úgy, hogy Mike középcsatárt játszott (meccs előtt közölte, hogy ő nem fog a szélen játszani), és már az első félidőben kialakult a végeredmény. Az első gólunkat Sinka lőtte Sárosi remek átadásából, a másodikat meg szabadrúgásból Rudas szerezte: “gyilkos erejű lapos lövése a sorfal között átcsúszva a bal alsó sarokba vágódott”. Rudas Ferenc legendája lett a Fradinak, az első gólunkat szerző Sinka György, bár tehetséges játékosnak tartották és remekül is mutatkozott be a Fradiban (az első négy mérkőzésén gólt is szerzett), még sem tudott állandó tagjává válni a kialakulófélben lévő “álomcsapatnak”.

Mindezek 1946 szeptemberében történtek, egy évvel voltunk a világégés után és néhány nappal a hitleri fasizmus lezárásának tartott nürnbergi í­télethozatal előtt. Elindult az élet, az emberek bizakodva néztek a jövőbe, hitték azt, hogy annyi borzalom és keserűség után jobbra fordul a sorsuk. Ebben bí­ztak a zöld gyepen is és bár a Ferencvárosi labdarúgás számára remek évek jöttek, de sajnos a történelem újra közbeszólt és kegyetlenül átí­rta az 1948/49-s aranycsapat további történetét.

– lalolib – 2013.05.24.

NS-19460923-01-19460922

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ