Muzeális bajnoki beharangozó: 1946.IX.22. DVSC – Ferencváros 0:2

Mint a ma élő nemzedékből oly sokan én is csak a történelemkönyvek lapjaiból ismerem a második világháború borzalmait. A történéseket – a kegyetlen emberirtást, a nagy csatákat, a hősies városvédőket, a szőnyegbombázásokat a Sztálin-orgonákat és a doni áldozatokat – leírásokból ismerjük, de vajon a hétköznapi ember hogyan élte túl ezeket a borzalmakat? “Amit az ember eltervez, azt véghez is viszi… és közben meg is szenvedi.” – mondta valamikor nagyon régen egy római hadvezér, de igazán arra ő sem tudta a választ, hogy vajon a véres tervekhez milyen út is vezeti az embert. Persze vannak klisék melyeket bármely háborúra “ráhúzható”, de vajon az a fajta kegyetlenség, mely a fasizmust végigkísérte, nevezhető egyáltalán emberinek? Mivel igazán soha nem tudtam megérteni a kegyetlenség ilyen szintjét, sok könyvet olvastam a második világháborúval kapcsolatban, de válaszokat nem nagyon leltem. Miért is hozakodok elő ezzel egy muzeális bajnoki beharangozó kapcsán? A válasz egyik oldalról nagyon is egyszerű: egy olyan mérkőzést választottam a hétvégi Debrecen elleni bajnokink felvezetésére, melyet 1946. szeptember 22-én játszottunk a “kálvinista Róma” vagy ismertebb nevén a “cívisváros” csapatával, a DVSC-vel.

És ha 1946 szeptembere, akkor Nürnberg és az a per melyben a szövetséges hatalmak a náci Németország életben maradt vezetői felett ítélkeztek a háború alatt elkövetett rémtetteik miatt. Azokban a napokban már az ítéletre készültek, 1945 novembere óta zajlottak a tárgyalások és bár szinte mindenki előre ismerte az ítéletet, mégis sokkolta a világot a per során bemutatott bizonyítékok, valamint a vádlottak “csak parancsot teljesítettem” szintű védekezése. Hazánkban már az év elején leszámoltak a Szálasi rezsim “maradványaival”, Tildy Zoltán személyében köztársasági elnökünk is volt már (sajnos csak két évig, de az már tényleg egy külön történet), elkezdődött a háborús romok eltakarítása, az ország helyreállítása, újjáépítése.

1945 májusában a labda is újra elindult hódító útjára. A háború lezárásának évének bajnoksága elég zaklatottan és indulatosan kezdődött. Alig, hogy visszatért az élet a romos Budapest utcáira a foci szerelmesei a szinte teljesen lerombolt, Vadász utcai “Labdarúgó Székházban” találkoztak, ahol eleinte a bosszú és az indulat volt a legrosszabb tanácsadó. Amikről ritkán esik szó, hiszen az 1950-s évek egy kicsit elvitték a hangsúlyt, de 1945-ben is voltak olyan erők, melyek örökre meg akarták szüntetni a Ferencvárost. Az okokról nem is akarok még említést sem tenni, hiszen tényleg van olyan, amikor jobb a homokba dugni a fejünket és néhány hónapot teljesen kitörölni a Ferencváros dicsőséges múltjából. A végső ítélet szerencsére elmaradt, sokat köszönhetően Salamon Béla közbenjárásának és Szabó Pál edzősége mellett elindulhatott a bajnokságban a Ferencváros.

A háború utáni első évek az Újpest bajnoki sikereit hozták. 1946 őszére már a Kispest is megerősödött, az MTK is kezdte visszanyerni régi rangját és a Ferencváros is elindult azon a nagyszerű úton, mely az évtized végére labdarúgás történetének egyik legjobb Fradiját alakította ki. Henni, Rudas, Kéri, Lakat – ők már 1946 őszén is szerepet kaptak a Fradiban és tagjai voltak a legendás 1948/49-s bajnokcsapatnak is. A “fiatalokat” olyan játékosok támogatták, mint Sárosi Gyurka, Ónody I. és a félelmes lövő erejű Mike. Ettől függetlenül az őszi szezon nem indult valami fényesen.

Indulásnál két rangadót is elvesztettünk (MTK, Kispest) hazai pályán, és csak a harmadik mérkőzésünkön (amit szintén az Üllői úton játszottunk) tudtuk nyerni a Szolnoki MÁV ellen. Ilyen előjelekkel utaztunk 1946. szeptember 22-én Debrecenbe. Mivel a hazai csapat is két vereséget szenvedett az első három fordulóban, így sokan vízválasztónak is tartották a találkozót, hiszen amelyik csapat nyer, az közel kerülhet az élbolyhoz. A Fradi a legjobb összeállításában játszhatott, olyan nevekkel mint Csikós, Rudas, Sárosi, Lakat és Mike. Ha esetleg valakiben felmerülne az a kérdés, hogy vajon egy “sztárjátékosokkal” felálló Fradi miért kezdte ilyen gyengén a bajnokságot, egyedül a manapság olyan jellemző “még nem állt össze a csapat” választ tudnám adni, de mivel igazán nem ismerem az akkori viszonyokat, így csak találgathatok, az meg a történeti hűség miatt sem lenne igazán célra vezető.

Így maradunk az akkori újságok híradása mellett, melyek a mérkőzés mellett tartogattak néhány “bulváros” híradást is, melyek azért néhány kérdésre választ is adnak. A Debrecen elleni győztes mérkőzésünk után a magyar válogatott akkori szövetségi kapitánya, Gallovich Tibor újságon keresztül üzent a Fradi akkori edzőjének, Dimény Lajosnak: “Mike jobbszélső legyen a Ferencvárosban”! Természetesen a szövetségi kapitány nem a Fradi edzője akart lenni, csupán a válogatott érdekeit képviselte, hiszen ott a jobb oldalon számoltak Mikével. Az persze más kérdés, hogy az idő elég hamar bebizonyította, hogy Mike mégis csak középcsatár posztján érzi igazán jól magát (ennek többször hangot is adott) és ott tudja “elereszteni félelmes erejű löketeit”. Az már csak hozománya lett a posztjáról kialakult vitának, hogy végül a Fradi is úgy látta jónak, ha a kiváló csatárt 1947 őszén eladja a Bolognának (a Fradiban 107 alkalommal 110 gólt szerzett!).

Az első három forduló eredménytelensége miatt a klub is kapkodni kezdett, hiszen bár győztünk Debrecenben, a rá következő héten sebtében két játékost is igazoltunk, Hegyes és Frenák személyében, de egyikük sem váltotta be a reményeket. Nehezen is volt érthető a kapkodás, hiszen végül is simán nyertünk 2:0-ra Debrecenben úgy, hogy Mike középcsatárt játszott (meccs előtt közölte, hogy ő nem fog a szélen játszani), és már az első félidőben kialakult a végeredmény. Az első gólunkat Sinka lőtte Sárosi remek átadásából, a másodikat meg szabadrúgásból Rudas szerezte: “gyilkos erejű lapos lövése a sorfal között átcsúszva a bal alsó sarokba vágódott”. Rudas Ferenc legendája lett a Fradinak, az első gólunkat szerző Sinka György, bár tehetséges játékosnak tartották és remekül is mutatkozott be a Fradiban (az első négy mérkőzésén gólt is szerzett), még sem tudott állandó tagjává válni a kialakulófélben lévő “álomcsapatnak”.

Mindezek 1946 szeptemberében történtek, egy évvel voltunk a világégés után és néhány nappal a hitleri fasizmus lezárásának tartott nürnbergi ítélethozatal előtt. Elindult az élet, az emberek bizakodva néztek a jövőbe, hitték azt, hogy annyi borzalom és keserűség után jobbra fordul a sorsuk. Ebben bíztak a zöld gyepen is és bár a Ferencvárosi labdarúgás számára remek évek jöttek, de sajnos a történelem újra közbeszólt és kegyetlenül átírta az 1948/49-s aranycsapat további történetét.

– lalolib – 2013.05.24.

NS-19460923-01-19460922

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 09.29. 19:30 FTC-UTE (TV:M4)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST