Muzeális bajnoki beharangozó: 1976.V.29. Haladás – Ferencváros 1:3

muzealis-1976Elég volt ránézni a Népsport főcímére, a dátumra a csapat összeállítására, és már el is dőlt a sorsom. Egy főcím, mely szerint “Újra élen a Ferencváros”, egy dátum mely a sokunk számára örökké emlékezetes 22. bajnoki címet hozta el és egy csapat: Hajdú – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó, Magyar – mely számomra azok közül akiket élőben láttam játszani, a legjobb Fradi volt. A legeslegjobb 11, mely sokunk szívébe tetoválásként égett bele. Benne olyan játékosokkal melyek a mai napig egyet jelentenek a Fradizmusommal. Nem csak játékosokra és edzőre emlékezünk ha felidézzük az 1975/76-s bajnoki szezont, hanem felejthetetlen mérkőzésekre is. Az Újpest elleni kiütéses 4:1, A Honvéd elleni “flúgos” futamú 4:3 1975-ből, majd jött a Dózsa “bosszúja” és a 3:8, majd a bajnoki döntőnek beillő Videoton elleni 1:1, a végén meg a ZTE elleni 3:1, mely elhozta a bajnoki címet. Ezek között bújik meg szinte észrevétlenül a Haladás elleni, 1976. május 29-i szombathelyi szereplésünk, mely a megszerzett három ponton kivül más különlegességgel nem nagyon tud szolgálni, mégis fontos állomása volt a Dalnoki-csapat bajnoki címéhez vezető útnak.

Az 1975/76-s bajnokság izgalma azonban nem tudta feledtetni a magyar labdarúgás kudarcait. Bár 1975. október 19-én Nyilasit mint Luxemburg grófját ünnepeltük (öt gólt lőtt zsinórban a válogatott 8:1-re megnyert mérkőzésén), de utána oda-vissza kikaptunk a sokkal gyengébb Wales ellen, így búcsúztunk az 1976-s EB-től. Attól a kontinens viadaltól, mely a mai napig Panenka büntetőjét idézi fel bennünk, amikor is a nekifutást követően egy hanyag mozdulattal a labda alá nyesett és a játékszer az elmozduló kapus mellett a háló közepébe hullott. Az EB kudarcot az olimpiai bukta követte, a magyar válogatottnak nem sikerült Montrealba kijutnia. Persze maga a nyári olimpia sem vonul be a magyar sport aranykönyvébe, hiszen a megszerzett 4 aranyérem, 1922 után a legrosszabb magyar szereplésnek számított. De mielőtt nagyon “sale” tartományba helyeznénk a kor labdarúgását, jusson eszünkbe sokunk álomcsapata mely megszerezte a Fradi 22. bajnoki címét. Rajtuk kívül az ellenfelekből is kapásból tudunk mondani olyan játékosokat, akikre még több évtized után is jó szívvel emlékezünk. Komjáti, Váradi, Fazekas, Töröcsik, Csongrádi, Karsai, Kocsis, Pintér – mind olyanok voltak akiket ellenfélként is tiszteltünk.

A Fradi utoljára 1968-ban nyert bajnoki címet. Az “aranylábúak” korszaka lejárt, de Dalnoki Jenő érkezésig nem történt meg a “rendszerváltás”. Bár 1968 után is mindig ott voltunk az élmezőnyben, de 1969-től kezdve az Újpest olyan fölénnyel nyerte a bajnokságokat, hogy az aranyérmeket már előre ki lehetett osztani a lila-fehéreknek. Baróti Lajos “mágikus Újpestje” letarolta a hetvenes éveket. És mikor már mindenki azt hitte, hogy nincs olyan csapat az országban, mely megtudja előzni a lilákat, jött Dalnoki Jenő csikócsapata és óriási meglepetésre letaszította őket a trónról. Dalnoki Jenő 1973 októberében vette át a kispad “őrzését” Csanádi Ferenctől. Abban az évben a csapat gerincét még a nagy “öregek” alkották, de a pipás mester érkezésével kezdett megváltozni a gondolkodás. Folyamatosan építette be a fiatalokat, akikkel két év múlva már KEK döntőt játszott Bázelben. Innentől meg már nem volt megállás. Bár az 1975/76-s bajnokságban is az Újpestet tartották esélyesnek (előtte hétszer nyertek zsinórban bajnokságot!), de már mindenki nagyon várta, hogy jöjjön egy csapat mely meg tudja törni az Újpest hegemóniáját. És mikor 1975. szeptember 6-án, a bajnokság harmadik fordulójában a Népstadionban 4:1-re vertük a lilákat, a Fradi szurkolók egyből megérezték az arany ” zöld-fehér illatát”.

Mely 1976. május 15-ig körbe is ölelte az Üllői út környékét. Az a nap fekete betűkkel íródott, az Újpest elleni 3:8 tornádóként hasította a szívünket és úgy éreztük, sőt biztosak voltunk abban, hogy ezt a fiaskót fiatal csapatunk nem tudja feldolgozni. Oda a bajnokság, oda a remény.

Szerencsére tévedtünk. Dalnoki Jenőnek elég gyorsan sikerült rendet vágni a megbicsaklott lelkekben. 4 forduló volt még hátra és bár a Videoton lépéselőnybe került, de mivel velük a bajnokság utolsó előtti fordulójában még találkozni fogunk, így a feladat egyértelműnek tűnt. Addig minden meccset hozni kell és a végén le kell győzni a Videotont. Ennek első állomása Szombathely volt, 1976. május 29-én. A hazaiak a középmezőny elején álltak, ha megnézzük az összeállításukat, van néhány név, mely a mai napig ismerősen cseng: Kereki, Halmosi, Király. A kispadon meg a volt Vasas legenda, Sárosi László aki 1985 tavaszán a Fradit mentette meg a kieséstől.

Ahogy már az elején említettem, erre a mérkőzésre valószínűleg kevesen emlékeznek. Ez olyan “kötelező” kategória volt, bár a Fradi játékosokban még biztos felrémlett az Újpest elleni 3:8, de tudták azt, hogy mindegy milyen áron, milyen játékkal, de be kell gyűjteni a két pontot. Ez a kettősség elég sokáig nyomta is a csapatot, az első félidőben csak helyzetekig jutottunk és ha a második félidő elején Király kapásból nem vágja a labdát Hajdú kapujába, nem biztos, hogy győztesen hagyjuk el a pályát. A bekapott gól szinte felszabadította a játékosokat, és varázsütésre elkezdtünk jól és eredményesen focizni. Először a csereként beálló Kelemen egyenlített, majd két perc múlva már nálunk volt az előny. Kereki Nyilasi elől figyelmetlenül adott haza, nem vette észre, hogy a kapus kiindult, mely következtében a labda a megdermedt kapus mellett elgurult és meg sem állt a hálóig. A balszerencsés öngól a hazaiakat küldte a padlóra, a Fradi meg ki is használt a lehetőséget és néhány perccel a vége előtt Ebedli biztosította be a győzelmünket. Mivel a Videoton váratlanul kikapott Tatabányán, így újra a tabella élére ugortunk, amit már nem is engedtünk ki a kezünkből.

Így válhat egy mérkőzés a “sok közül” fontossá. Nem elsősorban a szép gólok, a parádés cselek miatt emlékezünk rá, hanem azért, mert nélküle nem ünnepelhettük volna a 22. bajnoki címünket.

(lalolib)

NS-19760530-02-19760529

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Nagyon jó cikk, köszönöm, megdobogtatta a szívemet… nekem is egyik kedvenc (személyesen átélve a legnagyobb!) korszakom a 74-75-76-os évek… Amikor a Lilákat ősszel 4-1-re vertük (zsúfolt ház, persze a 75 ezret az ő statisztikájukba írták!), Szepesi azt üvöltözte a mikrofonba, hogy az “Idén a zöld lesz a divatszín!” -- Az lett… arra még emlékszem, hogy a 3-8 után milyen szorongva vártuk ezt a meccset (A Hali akkor is egy tipikus “jó kis csapat” volt!), és a II. félidő elején a körkapcsolás azzal jelentkezett be, hogy Sárosi László remek csapatot formált Szombathelyen, amely 1-0-ra vezet… azt hittem, lefordulok a székről… de utána ahány kapcsolás, annyi Fradi-gól, a meccs után kezdtük elhinni, hogy meg lehet mégis az áhított bajnoki cím… Persze, ehhez kellet még a bőrigázós hétköznapi utolsó kettős rangadó, ahol a Vasasnak drukkolt tombolva vagy 60 ezer néző, ha jól emlékszem, 5-4-re verték a Dózsát, utána meg mi a Honvédot 3-1-re… ronggyá áztunk, aznap szülői igazolással lógtam a suliból…Micsoda szezon volt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST