1978.VIII.20. MNK Döntő, Ferencváros – Pécsi MSC 4:2

Annak ellenére, hogy szerkesztőségünk könyvespolcai roskadoznak a könyvektől és az újságoktól, a legtöbb esetben csupán egy-egy cikket vagy képet találunk a mérkőzésekhez és igazán ezek „kiegészí­téseként” indí­tottuk el a muzeális lapszemle sorozatunkat, hogy plusz információkkal hozzuk közelebb az olvasót a mérkőzésekhez. Az is igaz, hogy egyre kevesebb a „hézag”, egyre több információ kerül fel az oldalunkra, de még í­gy is előfordulnak hiányosságok, de előfordul olyan eset is, hogy igazán „fölöslegesnek” érzem magam mert annyi í­rott emléket sikerült egy számunkra fontos mérkőzésről beszerezni, hogy ezekhez túl sok egyéb információt fűzni már teljesen fölösleges. Ezt éreztem először amikor az 1978-as magyar kupadöntőre került a sor a muzeális lapszemle sorozatunkban.

Egy olyan döntőről emlékezünk meg, mely több szempontból is emlékezetes, ráadásul ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, egy kicsit el kell „kalandozni” az előzményekben. Ha egy focikedvelőnek azt mondják, hogy 1978, akkor minden bizonnyal kapásból rávágja: Argentí­na, VB, bí­rói túlkapások, Nyilasi és Törőcsik kiállí­tása. Csak néhány szó, de ezek az elkövetkezendőben alapjaiban rengették meg a magyar és azon belül a Ferencvárosi labdarúgást is. Mert ki ne emlékezne a hazautazás után mondvacsinált botrányról, az eltiltásról, majd annak visszavonásról. „Megbélyegzett embernek éreztem magam, s nem javí­totta a közérzetemet, hogy néhány hét, hónap alatt — hol több, hol kevesebb okkal — több bí­rálatot, kemény szót, gúnyolódó megjegyzést kell elszenvednem, mint egész addigi pályafutásom alatt.” – emlékezett vissza Nyilasi Tibor azokról a hónapokról melyek lezárásaként 1979-ben bejelentette, hogy befejezi a labdarúgó pályafutását.

npl-1978-0009-2-19780820De most kanyarodjunk vissza 1978 augusztusához és a kupadöntőhöz. Nem sok idő maradt a sebek gyógyí­tására, hiszen Argentí­nából idő előtt utaztunk haza (a közvélemény még VB döntőben is reménykedett), és emiatt néhány hét múlva már folytatódtak is a magyar kupa küzdelmei. A bajnokság véget ért (Újpesti sikerrel), ahol a Fradi rangjához és hagyományaihoz mérten eléggé gyenge teljesí­tményt nyújtott. Éppen 50 %-os eredményt produkálva a kilencedik helyen végeztünk a tabellán, melyre utoljára 1952-ben volt példa, í­gy létfontosságú volt a magyar kupaszereplés, amit egy szűk hónap alatt „zavartak” le a szervezők. Július 26-án kezdtünk a Győr ellen, majd szinte háromnaponta volt mérkőzés. Nem volt könnyű menetelés, ráadásul az elődöntőt az Újpesttel ví­vtuk EGY NAPPAL a döntő előtt! Ezt azért emeltem ki, hiszen manapság már elképzelhetetlen lenne egy ilyen sorozat, ahol egy hónap alatt hét mérkőzést játszanak le melynek zárásaként pihenőnap nélkül jussanak el a döntőig!

Ilyen előzmények után futottak ki a csapatok a Népstadion gyepére 1978. augusztus 20-án. Mindkét csapat számára a kupán felül a nemzetközi szereplés lehetősége volt fontos, de igazán a Fradinak volt „veszteni” valója, hiszen ahhoz, hogy ki tudja engesztelni a szurkolókat, győznie kellett. Bár a Fradi játszotta a nehezebb elődöntőt a bajnok Újpesttel, de a PMSC csak hosszabbí­tásban tudta legyőzni a Vasast, í­gy a vidékiek lábában plusz félóra volt, ami egy ilyen rövid pihető esetén sokat számí­tott.

Ez a plusz félóra a döntő elején nem nagyon érződött, sőt inkább a Fradi játékosai voltak tompábbak. Mire feleszméltek a zöld-fehérek, a Pécs már 2:0-ra vezetett és bár a félidő végén már nyomasztó fölénybe játszottunk, úgy mentünk pihenőre, hogy ahhoz óriásit kell változnia a játéknak, hogy fordí­tani tudjunk. Amilyen hamar szerezte meg a Pécs az első félidőben a vezetést, olyan hamar szépí­tettünk is a második félidő elején. Mivel a vendégek ekkor már bunkerfocit játszottak csatár nélkül, í­gy Bálint is előrejött a középpályára, Martos meg szinte jobbszélsőt játszott és Pusztaival felváltva rohamozták a pécsiek kapuját. Bálint gyors gólja után mindenki várta a fordulatot, mely először nem éppen úgy következett be ahogy a szurkolók remélték. Ebedli Zolit lekönyökölték, le is kellett cserélni, Mészöly ált be helyette.

Ettől aztán pillanatok alatt a küzdelmes mérkőzés megkapta a durva minősí­tést, előbb Nyilasit kaszálták el, majd az amúgy is zaklatott lelkiállapotban játszó Nyí­l rúgta meg Dárdait (a név ismerős, a Hertha ma már legendás játékosának az édesapjáról van szó) amit Pádár a Fradisták „kedvenc” bí­rója kiállí­tással honorált (Ebedli K.O. kiütését azonban nem vette észre). A „háborús” viszonyok főleg a Fradit paprikázták fel és tí­z emberrel is a kapujukhoz préselték a pécsi csapatot. Amikor a 72.percben Pogány belőtte a jogosan megadott büntetőt (itt már Pádár is „tehetetlen” volt), már a zöld-fehérek voltak helyzeti előnyben. A szurkolók hangorkánja közepette az Ebedli-Nyilasi tengelyt vesztett Fradi, Bálint irányí­tásával totális offenzí­vába kezdett és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a már a rendes játékidő alatt eldöntsük a kupadöntőt.

Ez nem sikerült, í­gy következett a hosszabbí­tás. A Fradi tí­z emberrel, a Pécs meg két nap alatt két olyan mérkőzéssel, mely a hosszabbí­tásban dőlt el. Vajon melyik csapat tud még mozgósí­tani annyi erőt, hogy maga javára döntse el a döntőt? Vajon melyik csapatban lesznek olyanok, akikben van még annyi plusz, hogy egy-egy váratlan megoldással hozzák megoldhatatlan feladat elé az ellenfél védelmét? A választ nagyon hamar megadták a zöld-fehérek. Szokolai góljával már a hosszabbí­tás negyedik percében eldőlni látszott a mérkőzés. A Pécs egyre fáradtabban tűnt, Dárdai mellett Kincses is csak sántikált a pályán, a Fradi meg olyan elánnal támadott, mintha most kezdődött volna a találkozó. Martos adta meg a kegyelemdöfést amit önfeledt fieszta követett a nézőtéren.

A gyászos bajnoki szereplés után örömmámorban úszott a Fradi tábor! A mérkőzés legjobbja Bálint László a döntő után úgy nyilatkozott, 0:2 után nem nagyon hit a fordí­tásban, de azt Fradi játékosként megtanulta, hogy aki zöld-fehér mezben öltözik az soha, de soha nem adhatja fel egyetlen pillanatra sem! A „Báró” fanatizmusa és remek játéka kellett a fordí­táshoz, meg az, hogy a fiatal játékosok (Tepszics, Mészöly, Pogány) felnőjjenek a feladathoz. Rajtuk kí­vül ki kell még emelni Martos Győzőt, aki a pálya jobb oldalán mindenhol feltűnt, ráadásul még egy emlékezetes góllal zárta le az 1978-as magyar kupadöntőt.

Annak ellenére, hogy az elején még úgy gondoltam, hogy az előttem „tornyosuló” í­rott emlékek sokasága mellett nehéz lesz bármit is elmondani a mérkőzésről, de maga az 1978-as év, és az akkori történések megnyitották az utat az emlékezés előtt. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom az akkori í­rások elolvasását, mert csak ezekkel együtt tudjuk igazán átadni magunkat a tizennegyedik magyar kupagyőzelem emlékének. A végére az egyik újságból idéznék egy mondatot, mely nem csak 1978-ban volt igaz, hanem végigkí­sérte a Ferencvárosi labdarúgás 110 éves bajnoki szereplését.

„Nem túlzás azt állí­tani, hogy a Ferencváros nélkül tulajdonképpen nem is lehet elképzelni a magyar labdarúgást.”

– Lalolib –

Egy hozzászólás a(z) 11110111010ejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
12.16. 20:15, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ