Muzeális barangolás: 1979.IX.22. Ferencváros – Újpesti Dózsa 7:1 – A “nemes bosszú”

A bosszú soha nem jó tanácsadó. Elvakítja az embert, kiszakítja abból a közegből mely gondolkodóvá és érzővé tette. A történelem is számtalan példával bizonyította, hogy a bosszúnak csak vesztesei vannak. Ettől függetlenül a sérelmeinket sem szeretjük viszonozatlanul elraktározni. Ha most félretesszük az általános normákat és kiszakítjuk belőlük a sportot, maga a szó is finomabbá válik és más értelmet kap. A média is előszeretettel használja a „bosszút állt”, a „bosszúra szomjaznak” kifejezéseket, melyek hallatán senki sem csak az igazi harcmezők kegyetlen pusztításaira gondol.

Igazán soha nem voltam bosszúálló, főleg fiatalon nem, melyből következik, hogy így ötvenen túl már az értékrendem is megkopott egy kicsit. Ha most leírok egy évszámot: 1976. május 15., valószínűleg csak a legfanatikusabb szurkoló tudja, hogy mi történt ezen a tavaszi napon. Pedig sokan (ebbe a körbe nem tartoznak a Fradisták) szerint az évtized meccsét játszottuk, és az évtized vereségét is szenvedünk el (3:8) az Újpesti Dózsával szemben. Erről olyan túl sokat most nem is akarok értekezni, akit érdekel, az itt elérheti (bár szerintem kevés kattintás lesz). A lényeg úgy sem ez. 18 éves voltam, erős szülői „nyomásra” már a Fradinak szurkoltam, de abban az időkben ez még nem volt „betegség”, csupán egy kötelezően előírt feladat. Érdekes, hogy éppen ehhez a vereséghez kapcsolódik az első emlék, mely végleg rávezetett a Fradihoz vezető Via Appiára ahonnan azóta sem tértem le és valószínűleg soha nem is fogok már.

Takács és Kardos a labdára vár.

Az emlékezetes vereséget nem élőben láttam, hiszen akkor még csak távolból szemléltem a Szentélyt, igaz Pesten is csak néhányszor jártam. Talán a TV adta, vagy a szokásos rádiós körkapcsolásból követtük a meccset, nem tudom, de nem is fontos. A lényeg, a vereség utáni állapotom, a fogadalmam, hogy ezek után igazi Fradista leszek és addig nem nyugszom, amíg nem bosszuljuk meg ezt a történelmi vereséget. Apám szemében a könnycsepp nem csak azt jelentette, hogy fájt neki a vereség, de az örült is annak, hogy a fia végleg „révbe ért”.

A bevezetőben írt bosszú és a sport itt kapcsolódik össze, és 1979. szeptember 22-én csúcsosodik ki, melyről már sokkal jobb emlékezni zöld-fehér szívünknek, hiszen ezen a lapon nyugodott meg a lelkünk, mert „kamatostul” visszaadtuk azt, amit három évvel ezelőtt mértek ránk. A Népstadionban megrendezett mérkőzést sem láttam élőben, igaz akkor már túl voltam az első Szentélybeli avatásomon (1976. szeptember, SZEOL ellen 4:0, Nyilasi Tibi két gólt is szerzett), de a Népstadiont igazán soha sem szerettem, talán ha három alkalommal voltam ott néző, azok is mind válogatott mérkőzések voltak (azokból is egyedül a Szovjetunió elleni „nem kell a zsigulis” meccs emlékezetes).

Mészöly első gólja, a Fradi negyedik találata

De térjünk vissza ahhoz a nemes bosszúhoz, férfias elégtételhez, mely három év után nyugtatta meg a Fradista szíveket. Negyvenezer néző, fergeteges hangulat, és 7:1-es kiütéses győzelem, a hetvenes évek legtöbb bajnoki címet szerzett csapatával szemben. 1969-től kilencszer nyertek bajnokságot, az egyik vesztett szezon, az 1975/76-os több szempontból is érdekes. Egyrészt a lilák számára fájdalmas, hiszen biztos bajnokesélyesként vesztették el a bajnokságot éppen a Fradival szemben, és akit ugyebár 1976. május 15-én 8:3-ra vertek meg! Az Újpestiek tündöklése természetesen egybeforr a korszak zseniális labdarúgóival, a Fazekas-Göröcs-Bene-Dunai II-Zámbó csatársorral, akiket később olyan nevek követtek, mint Törőcsik és Fekete. Persze elhallgatnánk az igazságot akkor ha az előbbi nevek mellé nem említenénk még egy nevet, aki nélkül valószínűleg az Újpest nem produkálta volna a győzelmi szériáját. Benkei Andrásról van szó, aki 17 éven át volt belügyminiszter és foci rajongó. Mint erős ember, el is érte, hogy akit csak lehetett azonnal „beöltöztetett” rendőrnek, rangot adott nekik, ők meg azzal hálálták meg, hogy ontották a gólokat.

1979-ben is arra készültek, de ezen a napon fordult a kocka és Nyilasi Tibiék döngölték a földbe a lilák legyőzhetetlennek vélt seregét, akik az 1979/80-as szezonban már nem is tudták megvédeni bajnoki címüket (Benkei is távozott a posztjáról). Igaz a Fradi sem remekelt, csak hatodikok lettünk a bajnokságban. Mivel 1979 szeptemberében még nem láttunk a jövőbe, így azon a kora őszi napon csak a fölényes győzelem, a revans, és legyünk őszinték magunkról, a bosszú beteljesedése okozott örömet a zöld-fehér szívünknek.

Ezek ismeretében talán nem véletlen az sem, hogy a Fradi mérkőzéseiben való barangolásunk során “rátaláltunk” erre a 7:1-es győzelemre és örömmel nyújtjuk át azt a virtuális sportújságot, mely beszámol erről az ötcsillagos rangadóról. Az nyilvánvaló, hogy nem csak a gólarány miatt hozakodtunk ezzel elő, inkább az előzmények miatt, a 3:8-as vereségre adott méltó válasz miatt. A számmisztika úgy látszik nem hagy békén, hiszen hat gólos különbséggel vágtunk vissza az ötgólos vereségért. Bár magától adódik az asszociáció, de ettől most tényleg eltekintek.

… a hatodik FTC-gól, Mészöly Pali ünnepel

Egyrészt nem olyan időket élünk, nincsenek olyan játékosaink mint 1979-ben (Zsiborás, Vépi, Nyilasi, Ebedli, Takács, Pogány és sorolhatnám szinte az egész csapatot), másrészt jelen helyzetünkben már egy soványka győzelem is égbe repíti a szurkolókat. Egy játékos erejéig még térjünk vissza a mérkőzéshez. Eddig azt hittem, hogy a 1977-től nem nagyon van olyan Fradi játékos, akinek a nevének az olvasása közben „értetlenül” meredek a képernyőre. Ismét tévedtem, mert a 7:1-es győztes csapatban volt egy játékos, akire valószínűleg a neve miatt, egy mozdulat erejéig sem emlékezem. Szégyen, bevallom töredelmesen, hiszen Mészöly Pali ezen a meccsen remekül teljesített, az újságtól kilences osztályzatot is kapott: „olyan mérkőzésen van túl, amely ritka, egyszerűen nem tudott hibázni.” Összesen 146 alkalommal lépett a pályára zöld-fehérben, és 36 gólt szerzett.

Az eredménytől függetlenül mindig örömmel veszem kezembe a dicsőséges múltunkat felidőző újságokat és könyveket. Ha ehhez még személyes emlékek is párosulnak, az sokkal könnyebbé teszi a visszatekintést. Ha még ezt is megtudjuk fejelni egy Újpesti Dózsa elleni győzelemmel, az már igazi kincs. Ha még az előbbiekhez hozzáadunk 7 lőtt gólt a lilák kapujába, akkor már igazán a bosszú szónak sincs semmi értelme, mert innentől már csak a Fradi iránti szerelmünk számít.

– lalolib –

NS-19790923-04-19790922

Nagyításhoz klikk a képre!

Labdarúgás:

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Képgaléria:

Az Újpestet 7:1-re legyőző Ferencváros. Állnak (balról): Tepszics, Judik, Jancsika, Pogány, Vépi. Elől: Mészöly P., Pusztai, Nyilasi, Takács, Zsiborás, Szokolai

A vert sereg …

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

3 hozzászólás a(z) Muzeális barangolás: 1979.IX.22. Ferencváros – Újpesti Dózsa 7:1 – A “nemes bosszú” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 02.16. 14:00 DVSC-FTC (TV:M4)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
HOST