Muzeális lapszemle: MK Döntő, 1993.VI.2. Haladás – Ferencváros 1:1

Dráma két felvonásban.

Ha röviden és tömören akarnám jellemezni az 1992/93-as szezon magyar kupa döntőjét, ezzel az irodalmi megfogalmazással tudnám a legjobban érzékeltetni az összecsapást. Ha dráma, akkor önkéntelenül is először a görög drámák, majd Shakespeare, Bertold Brecht és Madách Imre jut az eszünkbe, de ha megnézzük a dráma meghatározását, és ha szurkolóként részesei lehettünk a kupadöntőnek, akkor Beckett abszurd drámái is finom kis babazsúrnak hatnak csupán.

Ebben a szezonban nem csak az előcsatározások, de maga a döntő is oda-visszavágós rendszerben dőlt el. Döntőbeli ellenfelünket ismerve, legtöbbünk már a mérkőzések előtt odaadta volna a serleget Lipcsei Petiéknek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy lebecsültük volna a Haladás csapatát, de 1993-ban a szombathelyi alakulat még NB2-ben szerepelt, igaz vezette a tabellát. Amikor május közepén Lipcsei góljával nyertünk az MTK ellen (az első mérkőzés 1:1, és közben bajnokin is játszottunk a kék-fehérek ellen, 3:4), már dörzsöltük a tenyerünket és arról álmodoztunk, hogy a bajnoki cím mellé a kupát is begyűjtik Nyilasi Tibor legényei.

„Jó étvágyunknak” azokban az években volt is alapja, hiszen a nyolcvanas évek vergődései után, Nyilasi Tibor színrelépésével egy csapásra megváltozott minden. Az emlékezetes 1991-92-es bajnoki cím után elvártuk a címvédést, és természetesen a magyar kupa győzelmet is. Telhetetlenek voltunk? Nem hiszem, inkább csak szurkolók voltunk, akik még 1993 tavaszán is a diósgyőri diadalmas győzelemről és az utána tartott fiestáról álmodtunk. Akik részesei lehettek, azok tudják, felejthetetlen időszaka volt az életünknek és alapjaiban határozta meg a Fradizmusunkat.

Visszatérve a kupadöntőre, 1993. június 2.-án egy igazi népünnepélyre készült Szombathely. Glázer Róbert csapatának nem volt vesztenivalója, hiszen nekik sokkal fontosabbak voltak a bajnoki küzdelmek, hiszen újra a legfelsőbb osztályba igyekeztek a vasi zöld-fehérek. Nyilasi Tibornak meg az okozott gondot, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt hogyan tudja a fejekből eltüntetni a bajnoki hajrá izgalmait.

Így utólag, az eredmény ismeretében már könnyű a dolgunk. A csapat talán túlságosan is magabiztosan lépett a pályára, óvatosan is kezdtünk, mintha az lebegett volna a szemek előtt, hogy a hazaiak lendülete úgyis hamar megtörik és egy-két gyors kontratámadás után, már lehet is hűteni a pezsgőt az öltőzőben. A fordulatot Jagodics (neve biztosan ismerősen cseng, hiszen 1996 és 1999 között 138 alkalommal játszott a Ferencvárosban) bombafejese hozta meg. Vezetett a Haladás, tombolt a 18 ezer (!) néző szombathelyi része, és Nyilasi Tibor többször is hangos szóval utasította a csapatot nagyobb erőbedobásra. Mielőtt a Fradi szurkolók felocsúdtak a kapott gól okozta kábulatból, Keller egy parádés találattal egyenlített.

Az egyenlítés „jót tett” a csapatnak, hiszen teljesen átvettük a játék irányítását, de a második félidőben Nagy Zsolt sorra hagyta ki a ziccereket és Márton bíró szaki is gondoskodott arról, hogy ne győztesen hagyjuk el a pályát (egy szóló után Albertet buktatták a büntetőterületen belül).

Tudom, ha győzünk az első mérkőzésen, akkor a bevezetőmben írt drámaiságnak sem lenne túl sok szerepe. De a dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, melynek cselekménye a szemben álló erők, kiélezett összeütközéséből és konfliktusából áll. Ráadásul a végjáték mindig magába hordozza a drámát, a váratlanul fordulatokat is, és a könnyek mellett, a győzelemnek is fontos szerepe van.

Azok, aki holnap elolvassák a döntő visszavágójáról készült beszámolónkat azok tapasztalnia is fogják, hogy néha a labdarúgást is a drámai kategóriák közé lehet sorolni.

- lalolib -

NEMZETI SPORT 1993.06.03. 1. oldal

NEMZETI SPORT 1993.06.03. 5. oldal