A Fradi New Yorkban II. – Miért éppen Chicago?

Chicagóban a szálloda előtt: Rákosi, Géczi és Vilezsál

Kézenfekvő a magyarázat: az egyik legnagyobb lengyel település az Egyesült Államokban, és szép számmal lakják magyarok is. Jó üzletnek, a , “soccer” jó propagandájának í­gérkezett hát az FTC—Polonia Bytom találkozót ebben a városban rendezni. (A többi mérkőzés szí­nhelye változatlanul New York maradt.)
Másfél órányi Jet-repülés az út New Yorkból Chicagóba és egy óra az időszámí­tásbeli eltérés a két város között. A rendezés zökkenőmentes, az út kellemesen telik. Az O’Hara repülőtéren népes küldöttség várt ránk s ahogy a „Chicago és környéke” cí­mű magyar nyelvű hetilap í­rta: „Mayer Charlie által készí­tett óriási virágcsokor kimondottan látványosságszámba ment.”

Új szállásunk az 1500 szobás “Sherman House” lett város szí­vében. Tí­pusban a Croydonhoz hasonló s ahogy hirdeti, “húsztól kétezer személyes bankettek rendezéséi alkalmas külön helyiségei vannak”.

Chicago a világ egyik legérdekesebb városa. Területileg nagyobb New Yorknál és kétségtelen, hogy a gengszter-romantika levegője lengi körül. Messziről. Ha odaér az ember, akkor — legalábbis a felületes személő, amilyenek mi is voltunk — ebből semmit nem lát, semmit nem érez. Óriási város, a hús meg a gabona központja az Egyesült Államokban. Amit ezen a hétfő délutánon (július 5-e volt) nagy hirtelen megnéztünk belőle, a méreteken kí­vül semmi rendkí­vülit nem nyújtott.

Annál kedvesebb volt az esténk a Magyar Csárdában ahová a tulajdonos, Sebestyén József meghí­vására látogattunk el vacsorázni. Már vagy négyszáz magyar várt ránk, mire, úgy este hét óra felé, odaértünk. Ugyancsak kiöltöztek az alkalomra honfitársaink. Formaruhánk kitűnően hatott a nagy tarkaságban. Meglepetésünkre ismerték a csapatot, méghozzá a Népsportból. Az elmúlt esztendőkben elért eredményeinkre, főleg a VVK-győzelmünkre igen büszkék voltak. Végh Ali azért csak sorra vett és bemutatott mindenkit s utána megkezdődött az ünnepi vacsora. Roskadoztak az asztalok az ételek-italok alatt. A fiúk becsületére legyen mondva: példamutató fegyelmezettséggel nem éltek az alkalommal. Meg is mondták, hogy nekik — ilyen szempontból — mindegy, hogy Diósgyőr vagy Chicago. Ha egyszer versenyben vannak, vigyáznak. Berögződött már náluk a szokás, hogy ilyen alkalmakkor egyszerre ülnek asztalhoz, megvárják — s ilyenkor Mátrai Sanyi, a kapitány fél szeme vigyáz —, mí­g a csapat utolsó tagja is végez az evéssel s utána Sanyi átszól, hogy “Dodó bácsi, végeztünk”. Egyetlen korty ital le nem ment a torkukon egész este. Nem kell szakértelem hozzá, hogy tudja bárki is, milyen önuralom kell ehhez. Hangos “egészségükre!” és már álltak is fel. Pontban este tí­zkor. Kicsit meghökkentek az amerikások, aztán meleg barátsággal elbúcsúztunk egymástól. És Dóka Gyuri még aznap este legyúrta az egész társaságot.

Sokan ismerik a mokány, deresedő fejű, mosolygó arcú gyúrónkat a pesti pályákról. Ott ül mindig mellettem, keze ügyében kis táskájával meg egy üveg ásványví­zzel ugrásra készen a kispadon. S ha én az edző jellegzetes szemével azt nézem, mit csinál a csapat taktikailag és technikailag, ő, bár ehhez is igen éles a szeme, elsősorban az í­zületek, izmok, az emberi szervezet mozgását figyeli a pályán több mint három évtizede, és ebből tizenkét éve az FTC-nél.

Más a pálya a kispadról s más a tribünről. Á kispadról nézve az embert látni, a küzdő, az indulatos, a higgadt, a vergődő, az ujjongó, a gyorsan kapcsoló s a lassúbb észjárású, a sportszerű vagy az alattomos — a játszó embert. Mindig csak egyet vagy kettőt. A kispad, az alulnézet, a részletek aprólékosságát tárja föl. A lelátóról az egész pálya, mind a huszonkét játékos egyszerre és állandóan látszik. S hozzá a nézősereg a perecessel. Átfogóbb a kép, de elmosódottabb; az ember ott a pályán sokszor egyetlen kis fura ponttá zsugorodik.

Dóka Gyuri pedig a kétszer negyvenöt percen át egyenként figyeli a fiúkat. Hisz amikor elindí­tják a labdát jószerével még rajta a keze melege az izmaikon, tudja melyik, hol sebezhető leginkább, milyen mozdulat amely árthat egyiknek-másiknak. S ha a faultokat valaki osztályozhatja, hát ő aztán igen. Csak az arcára kell nézni s látja rajta az ember, komoly-e vagy könnyebb a sérülés. Nem egyszerű gyúró, hanem azt is mondhatnám, hogy kondí­ció-edző. Akármilyen későn kerül is ágyba, pontosan ébred, és frissen borotválva járja végig a fiúkat: ébreszt, mozgatja a társaságot — a csapat lelkiismerete és “szürke eminenciása”. És gyötri magát a nyelvekkel is. (A tokiói olimpián győztes csapatunk gyúrója is ő volt s ott, abban a Bábelben, sokszor legszí­vesebben szétverte volna tehetetlen dühében a legközelebbi tárgyat, ami a keze ügyébe esett, mert nem tudta megértetni magát.) Mostanában már megtörténik, hogy ő rendeli a reggelinket is — angolul.

Géczi és Dalnoki. Aki a felhőkarcoló tetejét keresi: Varga Zoli.

Chicago újabb klí­maváltozást jelentett. A levegő páratartalma ugyan változatlan volt, de nagyobb lett a meleg. És mikor az első estén a fiúk nyugovóra tértek, s mi vezetők, elmentünk még sétálni, nyakunkba zúdult egy nagy eső. Legalább majd lehűti a levegőt, gondoltuk. Meg a Michigan-tó, a város mellett, szintén enyhí­tőleg hat.

Ehelyett szinte csurgott a levegőből a pára, s nagyon elnehezedett a lélegzetünk másnap, július 6-án, kedden amikor Flóri egyik volt földije hí­vta meg az egész csapatot.

Délután pedig elmentünk pályanézőbe.

Higgyék meg, minden pályának megvan a maga saját légköre. A legkisebbnek is, a legnagyobbnak is. És a magamfajta emberben, ha új pályára teszi a lábát és körülnéz, valamilyen furcsa válogatási folyamat indul el. Keresi, melyik ismerős pályához hasonlí­thatná leginkább ezt az újat. Ez az úgynevezett „beleilleszkedési folyamat” kezdete. Mert az, amit a hazai pálya előnyeként emlegetnek, az nem mese és ma, amikor a nemzetközi tornák, találkozók egyre szaporodnak s a labdarúgás egész fejlődése — ahogy egyébként egész életünké is — a sűrűbb érintkezés felé mutat, az idegen pályákkal kapcsolatos — főleg pszichikai — nehézségek leküzdése az edző elsőrendű feladatai közé tartozik. Hogy a labda nemcsak a Népstadionban, hanem — mondjuk — a riói Maracana stadionban is kerek, azt könnyű kimondani, és alapjában véve igaz is. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Mert nemcsak a pályák eltérő méreteiről, talajviszonyairól, a helybeli edzés lehetőségeiről stb., szóval nem szorosan a játékkal kapcsolatos tényezőkről, hanem a labdarúgás — úgy nevezném — járulekos tényezőiről, a pálya befogadó képességéről, az ország labdarúgásának hagyományairól, nézőseregük hozzáértéséről, vérmérsékletéről, szokásairól van szó, tehát mindenről, ami összességében egy-egy pálya légkörét megszabja. Mert ez a légkör nem egy esetben döntően kihat magára a játékra. Befolyásolja a csapatokat és befolyásolja a bí­rót is. Annak idején a bécsi Hohe Warte “pokláról” í­rtak nálunk mindig a lapok, de nem tudom, hogy a glasgow-i Rangers mai stadionja nem rosszabb-e ennél, vagy nem fenyegetőbbek-e a dél-amerikai pályák hagyományai a maguk tömegszerencsétlenségeivel — mint a legutóbb perui — és öngyilkosságaival, mint a már emlí­tett Maracana stadionban történt azután az emlékezetes Uruguay- Brazilia VB-döntő után, 1950 nyarán. (Az első félidő 0:0. A második félidő harmadik percében Friaca, a brazil jobb szélső átlövi Maspolit, az uruk kapusát és 1:0 Brazí­liának. Őrjöng a 200 ezer néző. Mindenki biztosra veszi, hogy kész a meccs: Uruguay összeroppan a légkör meg a brazil csapat hihetetlen nyomása alatt. És akkor jön a huszadik percben a kor egyik legnagyobb labdarúgó egyénisége, a uruk balösszekötője, Schiaffino, és 1:1. Kétszázezer ember ordí­tásánál csak egy valami félelmetesebb: ha ugyanennyi néma. De olyan, hogy csak néhány távozó-érkező hajó kürtje hallatszott a gól után a riói levegőben. Félelmetes lett az aréna és görcsbe rándult az egész brazil csapat. Bénultság — amit az uru jobbszélső, Ghiggia a 34. percben ki is használ: 2:1 és Uruguay a világbajnok. És amint zokogó tömeg özönlik kifelé, egy harminc év körüli férfi felmászik a kétszáz méter magas pilon tetejére s a mélyb veti magát. Őrület. De a Maracana ilyen.)

A mozik utcája

No, de mi nem VB-döntőt játszunk másnap a Polonia Bytom ellen, és Chicago messze van Riótól, ahogy a Soldiers Field pálya is a Maracanától. Minden tekintetben.

De az is a labdarúgás alapigazságai közé tartozik, hogy mindig a soron következő mérkőzés a legnehezebb, a legizgalmasabb. Jól jött hát, hogy Sütő Bálint, volt honfitársunk -aki valamikor alsóbb osztályú edző is volt itthon elmondta-, hogy a Soldiers Field voltaképpen baseball pálya, csak átalakí­tották. A hossza úgy-ahogy még megfelel, de a szélessége még a 60 métert sem éri el. Talaja kitűnő, de füve túl magas, sokszor elakad benne a labda.

Könnyű kis mozgás során kóstolgatták a fiúk a pályát, bennem meg elindult az a bizonyos szelektálási folyamat: melyik pályánkhoz hasonlí­t? Aztán szép lassan kialakult a kép — de meg ne mosolyogják! —, hát a nyí­regyházihoz hasonlí­t, azzal, hogy az jobb is, szebb is. Mégis. (Nyí­regyháza sport-nagyhatalmi álmainknak köszönheti igazán szép pályáját: volt idő, amikor világbajnokság rendezésére készültünk s akkor ölükbe hullott a pénz.)

Edzés után hivatalos fogadást rendeztek tiszteletünkre az Antoine Hallban a magyar társadalmi egyesületek. Vacsora, és közben felköszöntők. Részünkről Végh Aladár és jómagam igyekeztünk méltó köszönetet mondani a szí­ves fogadtatásért s vázolni, milyen is ma az élet, a sport itthon. A tapsok, a felköszöntők, a kitűnő vacsora közben a játékosok egyetlen korty alkoholt nem fogyasztottak, és bizony nagy volt a megrökönyödés, amikor tí­z óra körül Mátrai Sanyi — a szokott módon — közölte, hogy “Dodó bácsi, végeztünk”, és már álltak is fel, köszöntek és távoztak. Jó időbe tellett megértetni vendéglátóinkkal, hogy ez a dolgok rendje.

A mérkőzés napján, délelőtt, a tv harminc egész percet szánt ránk. Mr. Cox nagy sikerének könyvelhette ezt el, hisz köztudott, hogy a sajtó, a rádió és a tv igen szoros kapcsolatban áll odaát a baseball-menedzserekkel, akik rendszerint féltékenyen elzárják a propaganda minden lehetőségét a “soccer”-tól. Hogy most mégis sikerült a kamerák elé kerülni, az azért volt, mert ezen a szerdán (július 7-én) nem volt Chicagóban baseball-mérkőzés. (Ami szintén Mr. Cox szervezői ügyességére vall.) Még pénzt sem kért a tv-társaság (ismét: Mr. Cox). Egy komoly bökkenő mégis volt: azt akarták, hogy öltözzenek be a fiúk, és 0tt a kamerák előtt, egy szí­npadon, mutassanak valamit a fociból. Persze erről szó sem lehetett. Egyszerűen nem értették. Képtelenek voltak felfogni, hogy ha ők valakinek teret adnak, az visszautasí­tja a lehetőséget. Győzködtek, hogy ez náluk más, mint Európában, meg hogy a sport azért sport marad.

Mi azonban nem tágí­tottunk. Már-már úgy tűnt, hogy kútba esik az egész, aztán a végén mégis kijöttek hozzánk és a lengyelekhez is a szállodába s ott csináltak szabályos, “konzervatí­v” és “európai” riportot.

Este fél 9-kor került sor 15 ezer néző előtt a mérkőzésre, A nézők kétharmada lengyel volt. Ezt tudtuk. De tudták a Bytom vezetői és játékosai is. (Ellenünk általában nem megy a lengyeleknek. Először az 1958-as világbajnokságon mutatott igen gyenge játékunk után fogadták válogatottunkat a győzelem biztos reményével — és kikaptak 3:1-re Chorzowban. Azt az egy gólt is Kárpáti rúgta… És Novák Dezső ellenük volt először válogatott 1960 novemberében Budapesten, amikor is 4:1-re győztünk.)

19650708-ferencvaros

Chicagóban a Polonia Bytom ellen.

Sok törleszteni valójuk volt hát a lengyeleknek. A VVK-győztes magyar bajnokot “elkapni” komoly serkentő erőt jelentett a négy válogatottal megerősí­tett Polonia Bytom-nak. No, meg honfitársaik előtt is bizonyí­tani akartak. Egy afféle “ha addig élünk is”-hangulat alakult ki köztük a mérkőzés kezdetére.

Párás időben, kissé csúszós talajon indult a mérkőzés (Felállí­tásunk a “standard”, azzal, hogy az első félidő végén a sérült Mátrai helyére Páncsics állt be.) És mindjárt úgy, ahogy vártuk: a lengyelek — akiknek egyébként ez volt az első kinti mérkőzésük —, ahogy mondani szokták “ami belefér”, mindent beleadtak. Számunkra váratlan volt rakétaszerű gyorsaságuk, kitűnő labdakezelésük, határozottságuk. Szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül hajtottak. Az első percek meglepődése azonban csakhamar alábbhagyott a fiúknál — közben Géczi Pista néhányszori bebizonyí­totta egyre szélesebb skálájú, a legszebb reményekre jogosí­tó képességeit — kezdtek focizni. A 30. perc jellegzetes Albert-alakí­tást hozott: először a balösszekötőjükön, majd a középhátvédjükön, utána keresztező balhátvédjükön ment át, kicsalta a kapust — az egyik válogatottjukat — is a helyéről s utána belsővel, félmagasan és félerősen az üres kapura küldte a labdát, amelyet kétségbeesetten berohanó jobbhátvéd kézzel ütött ki a gólvonalról. Egyetlen lengyel sem reklamált, amikor a bí­ró a 11-es pontra mutatott. Mutatni ugyan mutatott, de amikor rá akarta tenni a labdát — nem találta a jellegzetes fehér keresztet. Mit tehetett? Kimérte. Jókora, megnyújtott léptekkel. Magyarázták is neki a fiúk, hogy ez nem tizenegy, hanem legalább tizenhárom méter, de nem engedett. Rálépett a labdára s intett, hogy hagyják el a tizenhatos területét a többiek. Novák Dezső már ott állt labda mögött. A fütty után a maga szokott, apró lépteivel kezét lóbálva nekiindult és — szokásától merőben eltérően — belsővel telibe találta a bal kapufát. Akárhogy is, ma sem tudok szemrehányást tenni neki ezért. Ha van biztos büntető-rúgó, ő az. Szinte kicentizi a labda útját. A két méter távolságkülönbségre nem volt képes átállí­tani magát hirtelen.

Egy ragyogó Géczi védés

Megint érvényesült az örök labdarúgószabály: kihagyott tizenegyes szárnyakat ad a szerencsés csapatnak.

A második félidő a két kapus félideje volt. Ami annyit jelent, hogy a két csatársor félideje is. Jó mérkőzés volt, sok izgalommal — a vége felé elég sok lengyel “keménységgel” — gól nélkül. A szállodában a két csapat vezetői kölcsönösen elégedettek voltak, akárcsak Mr. Cox, illetve megbí­zottai, hiszen a találkozó propagandának is kitűnő volt. (Mondták azért, hogy 10:10 jobb lett volna — de legalábbis 6:6.)

Félreértés neessék, Géczi és Perecsi csak kí­váncsiskodik

A mérkőzés után Habetler Pál látta vendégül a csapatot az éttermében, amelynek termeit ez alkalomból zsúfolásig megtöltötték a magyarok. (Hirdetése úgy szólt, hogy „igazi Vas megyei vendégszeretettel várja vendégeit”, szóval nem tudni, vajon Fejes Endre Habetler-családjából származik-e, mert a „Rozsdatemető” kitűnő í­rója, emlékezetem szerint, a családdal kapcsolatban nem beszél Vas megyéről.)

Másnap, július 8-án, csütörtökön még ott maradtunk alaposabban ismerkedni a várossal, nézelődni, és ha már Chicago, hát piff-puff filmeket, és tarka revüket nézni.

De nemigen hagyták. Szinte szétszedtek bennünket meghí­vásokkal. Eddig úgy gondoltuk, hogy Chicagóban minden utcasarkon egy gengszter áll. Pedig nem igaz, nem gengszter — paprikás csirke.

Mészáros József

(folytatjuk)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.24. 21:00, m4sport
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ